Egy intézményellenes intézmény – Sztehlo Gábor Gaudiopolisza, 7. rész

Egy intézményellenes intézmény – Sztehlo Gábor Gaudiopolisza, 7. rész

- in Gaudiopolisz, Kiemelt, Komoly
1925
sztehlo7

A zavarban halászó jó pásztor a front elvonultával azonnal elkezdett együttműködni az új rendszerrel. Az együttműködés alapja az az illúzió volt, amit 1945-ben milliók osztottak Magyarországon, hogy a háborús katasztrófa társadalmi, nemzeti és nemzetközi okait egyszer s mindenkorra forradalmi módon lehet megszüntetni. Egy jobb, igazságosabb, békés világot ígért a rövid, forradalmi átmenet megvalósíthatni Magyarországon is. Ebben egyformán hitt 1945 koratavaszán a pincéből feljött evangélikus lelkész éppúgy, mint az új rendszer kerületi képviselője, és a kormánybiztosa is. Ahogy az új rendszer spontán, forradalmi módon zavaros, és meglehetősen rövid korszaka lezárult, Sztehlo is nekiláthatott konszolidálni, majd intézményesíteni szolgálatát.

Az újrakezdéskor Jó Pásztor Gyermekotthon néven működött a Sztehlo-féle gyermekmentő intézmény. Ekkoriban még mindig a Jó Pásztor Bizottsághoz tartoznak, az 1944. márciusi püspöki beosztásnak megfelelően. Sztehlo szavaival, ez a jogi helyzet számos félreértésnek lett az alapja. Magának a felügyelő-fenntartó bizottságnak az átmenet zavaros hónapjaiban rövid időre megnőtt a befolyása a református (és evangélikus) egyházban, tagjai nagyobb része „a haladás szolgálatában kívánták látni az egyházat”. Sztehlo mint egyházi személy, 1944-es élményei hatására is maga is a haladást szolgálók segítőjévé vált.

„Igyekeztek átalakítani a nehézkes, és sok tradícióval megkötött egyházi életet. Nem egyszer tartottak konferenciákat a gyermekotthon területén. Sőt, a szociáldemokrata párttal barátkozván, alkalmat adtak egy- és kéthetes pártiskolák megtartására a mi telepünkön. Így ismerkedtem meg Szakasits Árpáddal, Bán Aladárral és más vezetőkkel…”

A haladást szolgáló korszakban az egyház hatékonyan segítette Sztehlo működését. Ennek keretében 1945. május 1-től 16 nővért kaptak a Fébé Diakonissza Anyaházból.

De kaptak segítséget a Vas Zoltán vezette Közellátási Kormánybiztosságtól is. A havi élelmiszersegély, amit idővel Budapest szociális osztálya vállalt át, a legnehezebb inflációs időkben biztosította a gyermekotthon alapvető ellátását. A főváros szociális osztályának vezetője, Stern Szerén ráadásul

„őszinte rokonszenvvel állt mellénk.  (…) Ez a kedves, melegszívű, nagyon egyedül maradt, idős asszony kijött hozzánk, megnézte a gyermektelepet és szeretettel ajánlotta fel pártfogását, melyre mindvégig számíthattunk.”

Az említett források mellett a gyermekotthonokat támogatta az angol Save The Children Found ruha és élelmiszeradományokkal, de az amerikai katonai misszió is küldött dollársegélyt Kovach György ezredesen keresztül. A kemény valuta az inflációs időkben felbecsülhetetlenül értékes volt. Kisebb mértékben ugyan, de támogatta Sztehloékat a Nemzetközi Vöröskereszt is. A különösen nehéz 1945-46-os telet segítette átvészelni a Weiss-telep nagy gyümölcsöse mellett Tildy Zoltánné ruha, és édességadománya.

Sztehlo Gábor két évtized távlatából így emlékezett vissza az átmenet nem könnyű, de szabad korszakára:

„Közben Isten különös kegyelme folytán, minden kezdetlegesség, szegénység ellenére örömteli élet kezdett kialakulni a Budakeszi úton.”

Az örömteli élet felhőtlensége nem tartott sokáig. A Jó Pásztor Gyermekotthon szervezeti, intézményi hovatartozásának kócossága az átmeneti korszak kócosságából, a haladást lezáró hagyományos intézményi megerősödéssel konszolidálódó egyháza vetett véget ennek a rövid felhőtelen állapotnak. Sztehlo két évtized elmúltával, svájci emigrációjában is roppant szomorúsággal emlékezett minderre vissza:

„Az 1946-os tavasz nagy változásokkal köszöntött be. Számomra súlyos lelki megrázkódtatást, de az otthon számára anyagi megerősödést hozott. A Jó Pásztor Bizottság azt szerette volna, ha a gyermektelep teljes egészében a zsidómisszió szolgálatába áll – ezt a szándékot azonban nem tudtam a magamévá tenni. A gyermekeket úgy vettem át, mint a Nemzetközi Vöröskereszt hagyatékát, a segítséget is úgy kaptam, mint a Nemzetközi Vöröskereszt Otthonának szántat. Kül- és belföldön úgy ismerték az otthont, mint amely vallási, faji, nemzeti és egyéb különbségre való tekintet nélkül segít a rászoruló gyermekeken. Nem tehettem meg, hogy felekezeti cél vagy éppen egy felekezeti misszió szolgálatába állítsam. (Nem szólva arról, hogy a zsidó-misszió munkamódszerének megfelelő voltáról nem is voltam meggyőződve.) Nézeteink a Jó Pásztor Bizottsággal különösen iskolánk nevelési elvei és tanítási módszerei terén tértek el. Ezek a nézeteltérések vezettek aztán a különváláshoz, mely véglegesen és hivatalosan 1946. május 1-én történt meg.”

Ebben a rövid idézetben egy roppant komoly politikai, világnézeti, erkölcsi konfliktus foglaltatik.

A legszörnyebb 1944-es hónapokban nem csak Sztehlo Gábort és küldetését, de végső soron a teljes magyarországi zsidóságot magára s a „sorsára” hagyó egyház hagyományos intézményi konszolidációját letudván úgy döntött intézményileg, hogy visszatér a leghagyományosabb lélekhalászatra mint a Jó Pásztor fenntartója. Ez a tradicionalista fordulat az 1944-ben belső fordulaton átment Sztehlo Gábornak erkölcsileg elfogadhatatlannak tűnt. AJó Pásztor (s mögötte az egyház) és Sztehlo útjai itt kettéváltak. A Sztehlo-féle gyermekotthonok önálló alapítvánnyá alakultak át Pax Magyar Szociális Alapítvány néven.

A nagytiszteletű utólag bánta, hogy az egyházi (és főleg a Jó Pásztor-i) idegenkedés miatt nem kért fel egyházi vezetőket az alapítvány létrehozásához :

„Súlyos hibát követtem el azonban azzal, hogy a Jó Pásztor Bizottsággal való meghasonlás után saját egyházamhoz sem közeledtem…”

1946. május 1-e után a Fébé diakonisszákat visszarendelték egyházi feletteseik, mire Sztehlo megsértődött,

„és saját egyházamtól is függetlenítettem magam. Pár év múlva láttam ennek súlyos következményét…”

A diakonisszák távozásával Sztehlo Gábor szerint is felhígult a személyzet, mint fogalmazott, a helyettük kényszerűségből felvett kisegítő alkalmazottak keresztyéni lelkülete sem volt tökéletes. A hivatástudat nem volt mindig meg bennük, amit megerősítenek az évtizedek távlatából is a romló kosztra panaszkodó egykori gyermekek.

Az 1946-os tavaszi krízisben segített be Sztehloéknak a Svájci Segély (Don Suisse). „Isten kezében” a Svájci Vöröskereszt átvette majdnem teljesen a Pax Gyermekotthon fenntartását anyagilag. Hirtelen és látványosan javult a tartós ingóságok minősége is, de igaz volt ez eleinte az élelmiszerre éppúgy, mint az ágyneműre. „Vége lett a bolha és poloskainváziónak”. A legjobbkor érkezett svájci segítségnek köszönhetően függetlenek tudtak maradni az elszabadult inflációtól.

A kényszerű átalakuláskor Sztehlo egyik legfontosabb „világi kapcsolata” Stern Szerén a főváros nevében beutalt 100 nehezen nevelhető fiatalkorú csavargót a gyermekotthonba. Ez a fordulat azt is okozta, hogy hirtelen túl sokan lettek, és bizony két évbe is beletelt, míg asszimilálták őket Gaudiopolis nevelői, pedagógusai. Az újak – aki nemcsak újak, de alapvetően mások, más pedagógiai igényűek is voltak – megjelenése időben egybeesett a gaudiopolisosok első balatoni nyaralásával. Ezen még csak a régiek vettek részt.

A nyaralás, és a vele párhuzamosan zajló új honfoglalás adta meg az államalapítás ötletét.

Gaudiopolis gyermekállam alkotmánya, és gyermekvezetősége azért (is) született meg, hogy „ a kis csavargók egyszerre egy – még nem túl erős – de határozott profilú közösségben találták magukat, melyben a nagy zökkenők enyhébben zajlottak le.” Pedagógiai kényszerhelyzet szülte meg Gaudiopolisz államának létrehozását. Egyfajta preventív pedagógiai intézményként is szolgált ez a gyermekállam a maga formalizált, de tartalomtól egyáltalán nem mentes önkormányzatiságával. A még mindig alapvetően középosztályi, értelmiségi származású gyerekek közé becsöppenő „új raj” szelídítésének, asszimilálásának is lett mindez az eszköze. Minden tekintetben alapvetően forgatták meg a frissen érkezett kis csavargók a Pax Gyermekotthon életét. E az ún. Farkastanyán elhelyezett új jövevények beilleszkedése napi pedagógiai kihívást jelentett a paxosoknak.

A megnövekedett gyermeklétszám a pedagógiai problémákon túl felvetette az otthon fizikai bővítésének szükségességét is.

Először a modernista építész, Preisich Gábor tervezett egyenként30-30 fős pavilonokat, amelyekben a gyermekek mellett egy-egy „mamát”, és két-két nevelőt lehetett volna kényelmesen elhelyezni. Preisisch helyett, a várható költségek miatt egy munkanélküli, és kevésbé modernista mérnökhöz fordultak segítségért.  Az új tervekben is a modernnek számító beton lett az építkezések alapanyaga. Weissék engedélyével neki is láttak, a paxos fiúk planíroztak, préselték a betontömböket, és 1948 telére már be is költözhettek az új épületekbe. A köztársasági elnök feleségévé lett Tildy Zoltánné, aki first lady-ként elkísérte férjét az Egyesült Államokba 18 ezer dollárt hozott haza Sztehloéknak. Ebből az adományból sikerült Pilisen, és a Somlói úti Leányváron megoldani a lányok elhelyezését.  Összesen 110 lány és 180 fiú volt ekkor Sztehlo nyájának a tagja.

Az egyházától kényszerűen függetlenedő Sztehlonak a világi kapcsolatrendszere tökéletesen lefedte a korabeli nagykoalíciót.

A már említett szociáldemokraták, a kisgazda elnökné mellett a gyermekotthon menedzserének komolyak voltak a kommunista kapcsolatai is. A kommunista belügyminiszter felesége, Rajk Lászlóné rendőri felügyelet alatt álló lányokat utaltatott be Sztehloékhoz, cserébe pedig eljárt azért, hogy a Pax-telep melletti Hűvös-villa kertjében újabb épület épüljön számukra. A széles, és politikailag meglehetősen színes kapcsolati hálónak is köszönhető módon az 1946 tavaszától 1949 tavaszáig tartó időszak Sztehlo emlékezetében a fénykornak tűnt évtizedekkel később is. Elhivatása, fiatal munkatársainak szabad pedagógiai kísérletei, és a csak fokozatosan bolsevizálódó új rendszer még együtt tudtak működni a gyermekmentés, a gyermekvédelem szolgálatában. Ám a kényszerű véget érezte Sztehlo, amit előre vetített a magánalapítványok megszüntetéséről szóló törvény (A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1949. évi II.sz. törvényerejű rendelete az alapítványok vagyonát állami tulajdonba vételéről) elfogadtatása is. Ennek értelmében Gaudiopoliszt már 1949. augusztusában államosítani kellett volna, de Sztehlo hivatalos fővárosi „kapcsolata”, az illetékes Stern Szerén – a nagytiszteletű emlékezete szerint – időlegesen egyszerűen elszabotálta a saját törvényerejű rendeletének végrehajtását.

Ezért is írhatta Svájcban Sztehlo:

„Még 1949 nyara is az örömteli korszakokhoz tarozott, de ekkor már beárnyékolta vidámságunkat a közeli feloszlatás sejtése.”

A kényszerű intézményi véget intézményi átalakításokkal ideig-óráig kitolhatták volna. A sokáig a maguk hasznára fordított rendezetlen intézményi helyzetét a Pax-nak az azt finanszírozó svájciak – de hisz külföldről jobban látszott a kelet-európai fordulatok valódi iránya – többször is zorgalmazták 1948-tól kezdődően, hogy a kibővített, felújított, és intézményesített gyermekotthon-hálózat kapjon végleges fenntartót.  „Hogy a befektetett munka kárba ne vesszen, s az egész intézmény szét ne hulljon, sürgették, hogy azt vagy az egyház, vagy a főváros vegye át, mivel 1949-re a külföldi segélyakcióknak be kell fejezniük munkájukat.”

Sztehlo a noszogatásnak is köszönhetően megpróbált ismét egyháza felé közeledni. A feltételezett intézményi védelemért cserébe az egyház tulajdont és felügyeletet akart, hogy az otthonok végre váljanak kizárólag az evangélikus gyermekek otthonaivá. Hasonló konfliktusos helyzetbe került Sztehlo, mint 1946-ban a Jó Pásztor Bizottsággal. Belső hitvallásának megfelelően makacsul ellenállt. 1949 elejére – a külvilág nagypolitikai eseményeit érzékelve – puhult az álláspontja, de akkora egyháza – az adósságoktól, a kiadásoktól félve – már nem erőltette az akvizíciót.

Az államosítással Sztehlo gyermekotthonai intézményesen szétestek, de Sztehlo hitte: a szívvel-lélekkel végzett munkájuk „valahol, valakiben megmarad”.

  1. január 7-én a főváros átvette a leltárakat, és ezzel lezárult Gaudiopolis intézményi története. De Sztehlo Gábor szerint munkájuk szerte a világban továbbélt a Gaudiopolisban, és annak elődjében nevelkedettek fejében, lelkében.

Az átvétellel véget ért Gaudiopolis, mert „az előírások, az adminisztráció, az egészségügyi kívánalmak annyira mások voltak, hogy az otthonok létszámát az átvétel után felére kellett csökkenteni.”

 

Facebook Comments