Kakasból dínó

Kakasból dínó

acélszobor

VAS/MŰ – a dunaújvárosi Acélszobrász Alkotótelep négy évtizede

Folyó hó 11-én új kiállítás nyílt a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben. Bátran lehetne dobálózni a bombasztikus jelzőkkel: „egyedülálló”, „a maga nemében páratlan”, „hiánypótló”, stb., hiszen akármennyire elhasználtak ezek, jelen esetben teljesen helytállóak. A tárlat ugyanis az 1974-ben kezdődött és 2000-ben megszűnt Acélszobrász Alkotótelepnek (bővebben róla itt és itt és itt) állít emléket, ami nemcsak Magyarországon volt különleges kezdeményezés, de csakhamar nemzetközi rangra is szert tett, hiszen Kínától az Egyesült Államokig számos alkotó élvezhette a város vendéglátását és a Dunai Vasmű által nyújtott segítséget a műtárgyak előállításához. (Ami nem csekélység, hiszen nem csupán több tonna acélról van szó, hanem arról a technológiáról is, melynek révén az izzó fémből szobor készül.)

szöcs

A kiállítást a KMI stábja a szimpózium 40. évfordulóján szerette volna megrendezni, de akkor különböző okok miatt ez nem sikerült (márpedig mifelénk a különböző okokat pénznek hívják, és/vagy politikai ellenszenvnek). A csúszás miatt így a 42. évfordulóra esett a megnyitó – ami végső soron mégis csak szerencsés előjelnek tekinthető, amennyiben az élet, a világegyetem meg minden értelme is pontosan ennyi.

A kiállító térbe jellegüknél fogva csak a kisebb plasztikák, szobrok kerülhettek be, valamint a KMI kistermében (az úgynevezett Adidas-teremben) a falon láthatunk egy idővonalat fényképekkel, leírásokkal a szimpózium múltjáról, ami nagy segítséget nyújt a látogatónak a tájékozódásban. A régi fotóknak amúgy is nagy kultuszuk van manapság, jó elnézegetni őket, és folyamatában látni a szobrok készülését, az alkotótelep működését.

A kiállítás helyi jelentősége túlbecsülhetetlen,

hiszen a település múltjának szerves része volt ez a negyven évet megért szimpózium, melynek egyik eredménye, hogy a Duna-parton létrejött az acélszoborpark, mely mintegy 58 acélszobrot vonultat fel a város legszebb részén. Pont erről, a szoborpark kialakulásáról, a hőskorszakról és a jelenről volt kerekasztal-beszélgetés a tárlat egyik kísérő rendezvényeként 19-én délután.

besz1

A Keserue Zsolt, Dunaújvárosból elszármazott művész által vezetett, kötetlen beszélgetésen az egykori alkotók közül hárman vettek részt: Péter Ágnes, Friedrich Ferenc és Birkás István, velük együtt pedig Klein András Miklós idézte fel a szimpózium létrehozásának, kialakulásának körülményeit. Kiderült, hogy már a kezdet sem volt egyszerű, hiszen hiába az ipar és az acél kultusza a szocializmusban, a művészek sajátos gondolkodásmódja már akkor is gyanús volt.

A három T rendszerének főleg a sokszor emlegetett Galántai György esett áldozatul,

akinek neoavantgárd alkotásaival nem nagyon tudott mit kezdeni a hivatalos kultúrpolitika, így például a város egyik bejáratához készített szobrot sem lehetett felállítani az eredeti helyén, hanem „csak” a Duna-parton.

besz2

Hogy hogyan kerültek a szobrok egyébként a partra, és nem a városba, erről több sztori is felmerült. A város akkori vezetésének ízlésvilágába nem fértek bele a szobrok, az általuk képviselt modern művészet, ezért igen ódzkodtak tőle, hogy a közterületek mindenféle rozsdás vassal legyenek tele. A Duna partja azonban a Partfenntartó Vállalat üzemi területe volt, ahová befogadták az egyre sokasodó alkotásokat. A városba érkező művészeket rögtön körbe is vezették a parton, valamint hajóra is ültették őket, hogy felmérjék a terepet, és kiszemeljék a legmegfelelőbb helyet az általuk készítendő szobor számára.

besz3

Az idők során így sajátos szimbiózis alakult ki a természet, a város lakossága és a szobrok között.

Többen is megjegyezték, hogy az előbbi sokkal kevesebb pusztítást végzett, mint az emberek, akik folyamatosan rongálják a szobrokat, és lopják, ami mozdítható. A természeti és az emberi hatásoknak köszönhetően mára a szoborpark erősen rászorulna a restaurációra, csakhogy erre – minő meglepetés! – nincs elég pénz, de az akarattal is gondok vannak. A város vezetése elődei nyomdokain járva nem érzi a sajátjának a természetben található múzeumot, és nem veszi észre a benne rejlő potenciálokat. A Dunaferr-Art Alapítvány ugyan szerzett némi pénzt, amiből el tud indulni a restauráció, de a park teljes rendezésére sokkal több forrás kellene. S van a városban néhány lelkes „nyugdíjas aktivista”, akik önerőből nekiálltak néhány szobrot megtisztítani a firkáktól, lefesteni, de az állomány védettsége miatt többé erre sincs lehetőség.

besz4

A beszélgetésen többen is szóvá tették, hogy legalább néhány tábla jelezhetné a városba vezető utak mentén, hogy itt van valami, ami megtekintésre érdemes, és bizony az sem lenne utolsó, ha a parkban is tájékoztató táblák segítenék az érdeklődőt. Akik nagyobbat mertek álmodni, azt is kifejtették, hogy jobb helyeken áldoznak a kultúrára, ami egyre jelentősebb szerepet játszik a GDP termelésében is, míg nálunk vagy kivonják a pénzeket, vagy pedig giccsre költik, holott okos marketinggel és nem is olyan nagy beruházással a szoborpark a város olyan látványossága lehetne, ami egyrészt az érdeklődőket vonzaná, másrészt pedig a helyi lakossághoz is közelebb hozná a szobrokat.

Ahogyan az intézmény vezetője mondta: „Dunaújvárosból nem kitörni kell, hanem betörni a városba”,

amin azt értette, hogy a helyieket is meg kell győzni arról, hogy a kortárs művészetben érték és potenciál van, ez pedig nem könnyű feladat, hiszen nem kis ellenállást kell leküzdeni. Ekkor szólalt fel egy, a városban dolgozó rajztanárnő, aki arról beszélt, hogyan kell(ene) már a gyerekekkel is megszerettetni a kortárs művészetet, és rávenni őket, hogy elgondolkodjanak egy-egy nonfiguratív, első pillantásra érthetetlennek tűnő műalkotáson, ne pedig az legyen az első reflexük, hogy „ilyet én is tudok csinálni”. A művészeti nevelés ugyanis nemcsak a művészetet hozza közelebb az emberhez, hanem a személyiség egészére kihatással van; a kreatív problémamegoldásra, arra, hogyan fordulunk egymás felé, stb.

séta1

A beszélgetés résztvevői a dunaújvárosi értelmiségi élet különböző területeiről érkeztek, ám abban valamennyien egyetértettek, hogy nagyon nincsen rendben az, ahogyan a város a kultúrával bánik. A jogos keserűséget azonban aligha oldotta, amikor

Birkás István rezignáltan megjegyezte, hogy ugyanez volt a helyzet évtizedekkel ezelőtt is.

A ragyogó vasárnapi délelőttön pedig tárlatvezetésre került sor a Duna-parton Kaszás Tamás, a szintén Dunaújvárosról elszármazott, mára nemzetközi hírű és jelentőségű művész vezetésével. Kaszás úr amúgy is rendszeresen kalauzolja a városba látogató, művészet iránt érdeklődő turistákat, s nem csupán adatokat tud a szobrokról, de történeteket is az alkotókról, a művek keletkezéséről, utóéletéről.

séta10

Ott van például Ingo Glass, romániai születésű szász szobrász és alkotásának története. A művészt még a Ceausescu-időkben „vásárolta ki” németországi családja a diktatúrából, s mint nyugatnémet állampolgárt nem is engedték be a város környéki rabgazdaság területére, ahol a szobrot összeszerelték. A Dunaújvárosban felállított, Alfa és Omega című műve egy nagyobb projekt része: a Duna mentén több országban is állnak szobrai.

séta3

Karen Delaney alkotásának az a címe, hogy Bár különbözőek vagyunk, egy földön élünk. Két vas-sík között egy edényféle található kifeszítve, ami eredetileg egy rézszemekből álló zsákféle volt, amit a lelkes műgyűjtők hamar a magukévá is tettek, s amit egy nehezebben mozdítható fémszütyővel pótoltak. A zsákba a művész Amerikából hozott kevéske földet, hogy ezzel is kifejezte a Földgolyó népeinek egységét.

séta8

 

séta4

A túrán résztvevő helyieknek is megvan a maguk története egy-egy szoborról.

A Duna-part generációk óta a városban felnövő gyerekek, kamaszok kedvenc területe, akiknek így személyes kapcsolatuk van a szobrokkal. Az egyik helyi művész, Várnai Gyula alkotása például egy magas széket formáz Tanácsadó címmel, és a városi emlékezet számon tartja, kik voltak azok az elvetemültek, akik felmásztak és felültek rá.

tanácsadó

Az pedig vicces, ahogyan Galántai György ½ X = V (Félix = Viktória) című művét minden generáció más-más néven emleget; először kakasnak nevezték, majd zsiráfnak, a mai gyerekek pedig dinónak – ami jól mutatja a különböző nemzedékek kulturális hátterének változását.

séta5

A jó két és fél órás séta során a résztvevők számos élményüket, történetüket osztották meg egymással, ami egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a szoborpark szerves része a városnak, a lakók életének. A szakértők történetei pedig azt, hogy jelen esetben nem csupán a szokásos provinciális melldöngetésről van szó a park kapcsán, hanem valóban olyan jelentős és komoly kulturális érték van a városban, ami megérdemelné, hogy körültekintőbben és méltó módon gondozzák.

séta6

séta7

séta9

A kiállítás április 8-ig megtekinthető, vasárnapok kivételével naponta 10-től 18 óráig, de a KMI március 26-28-ig zárva tart. Dunaújváros busszal, vonattal vagy autóval könnyűszerrel megközelíthető Budapestről is.

séta11

A fotókat Alex Martin készítette és bocsátotta rendelkezésünkre, amit ezúton is köszönünk. A művész régóta fotózza már szülővárosát, a tárlathoz szorosabban kapcsolódó Vasmű-sorozata itt tekinthető meg.

Facebook Comments