Az örök erekció és a feldarabolt albínó története

Az örök erekció és a feldarabolt albínó története

- in Kiemelt, Könnyű
1414
albi1

Varga Zorka – Farkas Clara “A Fehár árnyék” című filmről

Albinónak születni a nyugati világban ritka jelenségnek számít, ám Afrika egyes részein, különösen Tanzániában minden 1400-adik ember ezt a különleges pigmentációs elváltozást viseli magán.  A fekete kontinens bizonyos területein annak ellenére, hogy a lakosság keresztény és muszlim vallású mind a  mai napig hisznek a boszorkányságban és az ősi babonák a társadalom műveltebb rétegét is áthatják.  A boszorkány-doktorok táplálják elsősorban a legendát, amely szerint az albínók a rossz szerencse hordozói, így testrészeiknek mágikus erőt tulajdonítanak. Ennek következtében az albínók nemcsak amiatt élnek kitaszítottságban, mert gyenge látásuk és érzékeny bőrük  miatt sem iskolába sem a földekre dolgozni járni nem tudnak, hanem mert a társadalom elátkozott kísérteteknek tekinti őket. Az albínók lemészárlása és a levágott testrészeik eladása ősidők óta létezik, ám ennek ellenére csak 2008 környékén vált az emberjogi diskurzus és a nemzetközi sajtó tárgyává. Ebben az évben készültek a BBC első riportjai, ekkor alakult meg az első segítő szervezet, valamint az Európai Parlamentben is ekkor lett téma az albínóvadászat.  E témáról készített filmek is az utóbbi időben szaporodtak meg, köztük Harry Freeland  ‘In the shadow of the sun’ című alkotása, amely dokumentumfilm nyíltan figyelemfelkeltő céllal készült, valamint az Oscar díjas Lupita Nyong’o  ‘In my genes’ címet viselő filmje, amely a főszereplő női szemszögének köszönhetően még inkább kiemeli az albínó lét kiszolgáltatottságát.

 

Az izraeli születésű, de Németországban alkotó Noaz Deshe munkája témaválasztás tekintetében illeszkedik e filmekhez, ám játékfilmes formában mutatja be azon történéseket, amelyek Tanzániában a mindennapok részét képezik.  Alias  egy fiatal albínófiú akinek apját egy végzetes éjszaka során az albínóvadászok elkapják és feldarabolják.  Alias anyja a fiút a nagybátyjával együtt a városba küldi, ahol talán nagyobb biztonságban lesz. A film hitelessége innentől kezdve azon áll, hogy e téma reprezentálása a játékfilmes eszközökkel milyen arányban használ fel az olyan fogalmakból mint ‘Igazság’, ‘Bűn’ vagy ‘Áldozat’.  A veszély ugyanis könnyen fennáll, hogy a film egyfajta exploitation-dokumentarizmusba  vagy didaktikusságba süllyedjen e társadalmilag rendkívül fontos téma súlya alatt. Deshe első játékfilmje azonban kikerüli ezen buktatókat, ugyanis a film erőszak ábrázolása inkább sejtet mint feltár, valamint képes ítélkezés nélkül beszélni úgy egy lakosságról, hogy a boszorkány-doktor is a babonák eltévelyedett áldozatának tűnik. A film szereplői szinte kivéltel nélkül amatőr színészek, ám Deshe a nyers dokumentarizmus helyett mégis egy finomabb ábrázolásmód mell tette le a voksát amelyben a finom humor (a szerelmes Alias évődése a főnöke kislányával) és a szürreális, álomszerű jelenetek is megférnek a kézikamerás felvételek mellett.

 

A folyamatos mozgásban lévő felvételeken keresztül érzékeljük a bemutatott emberi sorsok kaotikus fátumát és örök bizonytalanságukat. Az operatőri munka mindvégig érzékenyen ábrázol egy szubjektív nézőpontot, ami azonban nem mindig a főszereplő Alias szemszöge, hanem mintha a nem személyhez kötött szemszög bizonyos értelmező keretet biztosítana a történet szellemiségéhez. A nem idősorrendi vágás csak megerősíti ezt a lírai hatást, amelyet főként Alias és Salum, a „titkos ház”-ban megismert albínó kisfiú közös játékai és beszélgetései képeznek, még hozzá egy kifejezetten fényes, majdhogynem nem evilági fényviszonyokkal rendelkező tér nélküli térben. A film nyitójelenete egy felhők felett szárnyaló látószöget képez, amely képsort Salum hangja egészíti ki, ahogyan a repülésről mesél Alias-nak. Az égben szárnyaló nézőpont számos esetben visszatér a film során, például Alias édesapja temetését követően, amikor a kameramozgás vélhetőleg a lélek elszállását ábrázolja. Nem egészen igaz a film időhasznàlatàra vonatkozóan, hogy nem idősorrendben követik egymàst a képek, ugyanis az alkotàs narratív szövetébe minduntalan beékelődnek olyan szürreális jelenetek, mint  Alias és Salum beszélgetései, amelyek kissé zavarba ejtőek a néző időérzékelésének, legalábbis mindaddig, amíg igyekszik ezeket a jeleneteket a narratív időrendbe elhelyezni. Alias és Salum eszmecseréinek költőiségét nem csupán a film tér-idő dimenzióiból való kiemelkedésük eredményezi. Salum karaktere magában hordozza a történet során számtalanszor elhangzó misztikus és hiedelmekből táplálkozó törpe figuráját és ezáltal jelenléte alátámasztani látszik a bemutatott közösség boszorkányhiedelmeit. Ezen felül számtalanszor értelmezhetjük Salum hangját, mint Alias egy bizonyos tudatállapotát. Salum karaktere – bár rendelkezik realitás alappal narratív szempontból, miután ő az egyik a titkos házban bújkáló albínó gyerekek közül – tehát elsősorban, mint motívum működik és allegórikus jelentésekkel tölti meg Alias történetének elbeszélését.

A rendezés érzékeny módon kerüli az útjába gördülő didaktikus csapdákat, és bár morális mesének nem mondató Deshe alkotása, mégis egyértelműen elutasítja az erőszakot – anélkül, hogy bárkit is elítélne – vagyis mindenkit. A boszorkányorvosoktól kezdve, a hatóságokon és az életkörülmények kilátástalanságán át, a hiedelmek népbutító hatásáig, Deshe mindent és mindenkit hibáztat a kialakult helyzetért és ezáltal nem helyezi fókuszszerűen a történet bármelyik elemére a teljes körű felelősséget. Alias megérkezésének estjén, az áramtalan „titkos házban” egy pár vigyáz az albino gyerekekre és mesékkel szórakoztatják egymást. Alias minden áron Popowaba történetét szeretné elmesélni, a tanzániai gonosz szellemét, aki házról házra járva bántalmaz nőket, gyerekeket és férfiakat egyaránt. A pár megtiltja, mondván ők nem „így”, ebben a hitben nevelik a gyerekeket – a törpe, mondják, viszont mindig eljön és ha megpróbálod megütni, odaragad a kezed a fejéhez. Egészen más jelenet, történésében és szimbolikájában egyaránt,  azonban ugyanazt a jelentést kelti életre: mikor Alias édesapjának haláláért felelős boszorkánydoktorról kiderül, hogy vér tapad a kezéhez, a már katolikus hitre váltott egykori boszorkányorvos elmegy hozzá, lerombolja védőszellemének oltárát és kiűzi belőle a gonosz szellemeket. Az egyik hitből, hiedelemből a másikba való csöppenés nem enyhít a jelenségek babonajellegén és bár az alkotás nem a hit szellemiségét ítéli el, inkább a meggyőződés egocentrizmusát – és az általa ébresztett bosszúvágyat. Amikor a falu lakossága igazságot szolgáltat és megölik az albínógyilkosokat, Aliasnak lehetősége nyílik arra, hogy saját kezűleg végezzen az őt vadászó emberölővel, azonban nem teszi meg – és ebben a tettben rejlik igazán az alkotás üzenete.

 

 

About the author

Az ELTE Nemzetközi Tanulmányok és Filmelmélet, -tudomány szakokon végzett. A DocuArt moziban tartott Romakép Műhely filmklub moderátora és programszervezője 2011 és 2013 között. Jelenleg a filmiparban dolgozik. Elsődleges érdeklődési körei a filmművészet-, az interkulturalizmus- és a kisebbségi identitással kapcsolatos kérdések.

Facebook Comments