Isten ujjlenyomata a negatívon

Isten ujjlenyomata a negatívon

- in Ajánló, Aktuális, Könnyű
113
hibvera

Mi sem egyszerűbb, mint egy fényképet elrontani.

Sőt, az amatőrök többségének ez sokkal könnyebben megy, mint éles, jól komponált képet csinálni. Aki végiglapozott már egy családi fotóalbumot, az tudja, hogy hibázni bizony könnyű. A hibából erényt csinálni pedig első blikkre pofátlanságnak tűnik, s talán még másodikra is. Mert mi a különbség egy amatőr és egy profi által elrontott kép között? Hogyan lehet profi módon elrontani egy fotót úgy, hogy az esztétikailag mégis értékes legyen? Ha egy fotósnak a kisujjában van a szakmája minden fortélya, akkor miért hibázik? S ha hibázik, akkor miért nem dobja a képet a kuka mélyére? Vagy miért állítja ki? Márpedig vannak, s bizony nem is kevesen, akiket éppen az hoz lázba, ha a képen megjelenik valami hiba, valami váratlan, mintha „Isten ujja” is beleért volna a képekbe.

A gyanakvó szemlélő akár azt is gondolhatja, hogy a hibából erényt, sőt, esztétikát csinálni nem más, mint menekülési útvonal a gazdaságosság jegyében, magyarán: menteni akarják a reszlit. Reciklálás. Amikor a fotós előhívja a képet, s ott lógnak a negatívok a fürdőszobai szárítón, akkor jön a szortírozás: a java a rendes, hagyományos képek közé, a rontott pedig a hibaista anyagba. Nehéz időket élünk, semmi sem vész kárba.

 

hibbalázs

(Sprencz Balázs képe)

Csakhogy a dolog természetesen nem ilyen egyszerű. Igaz, hibázni könnyebb, mint nem hibázni, de az sem mindegy, hogyan hibázik az ember – avagy a fotós.

Jól hibázni talán a legnehezebb.

Egy jó fotós tudja, hogy egy jó kép előállításához milyen fogásokat kell bevetni. De azt, hogy hogyan kell hibáznia ahhoz, hogy abból is jó kép legyen – ehhez a technikai jártasságon kívül szerencse is kell. Körbe kell udvarolni a véletlent. Ki kell lépni a kiszámíthatóság komfortzónájából, és elvetni a sulykot, bele az ismeretlenbe, vagy éppen-csak-sejtettbe. S vagy betalál, vagy nem. Kész csoda, ha igen. S ha igen, akkor kész a csoda.

Ezzel azonban a fotográfus felrúgja valamelyest a szakma évszázados szabályait, hiszen a fotográfia születése a tökéletes kép vágyának köszönhető. Azért kísérleteztek a különböző technikai eljárásokkal már a XIX. század elején, hogy a kapott kép mindinkább megközelítse a valóságot, s könnyebb legyen előállítani, mint mondjuk egy festményt. A képrögzítési eljárások rohamos fejlődésével az álom beteljesedett: lehetővé vált „hű képet alkotni”. Ami valóságos csoda volt a maga korában. A bonyolult eljárások során megalkotott kép összhangban volt azzal az elvárással, amit a műalkotásokkal szemben is támasztottak évszázadokon keresztül: tökéletes volt.

 

hibmesi

(Altnőder Emese képe)

A tökély mércéje kizárta a véletlent és az esetlegességet az alkotási folyamatból,

hiszen a műalkotásnak a maga érzéki valóságában az érzékfelettit kell közvetítenie; az időbeli, mulandó anyagban az örökkévaló tökéletességet megformálnia. Ennek a felfogásnak az alapja az az újkori optimizmus volt, mely szerint világunk, életünk történései és maga a történelem tökéletesen kontrollálható, uralható, sőt, irányítható. A filozófiában és az esztétikában a XIX. század végén és a XX. század elején vált egyre kétségesebbé ez az illúzió, és egyre általánosabbá az a tapasztalat, hogy az emberi élet és történelem bizony nem egy mindent uraló és előrelátó Világszellem fennhatósága alá tartozik, hanem ki van szolgáltatva számunkra ismeretlen erőknek és a vak véletlennek. Az alkotás immár nem egy mesterterv megvalósítása, hanem az időbeliség radikális visszavétele, szövetség a véletlennel. Azok a fotóművészek, akik elkötelezettek a hibaizmus esztétikájának, eleve abból indulnak ki, hogy a véletlen nem kiküszöbölendő eleme az alkotásnak, hanem maga is alkotótárs.

A kép létrehozása kísérletezés az anyaggal, és ráhagyatkozás a véletlenre. Ebből születik a csoda.

Ezt a csodát próbálja meg munkáiban megidézni egy alkotócsoport, a Hibaista Csoport, melynek tagjai a fotográfiai eljárások során keletkező hibalehetőségeket kutatják. Ahogyan ars poétikájukban mondják, a hibaizmus lényege a hiba elfogadása. Amikor az alkotás folyamatához egy szándéktalan történés társul: ezt nevezzük – a szándék szempontja szerint – hibának. S ha az alkotó a hibás kép láttán képes felülemelkedni saját eredeti célján, észreveheti, hogy egy-egy ilyen fordulat nem elvesz, hanem alkalomadtán hozzátesz a képi és esztétikai eredményhez. Ha nyitott szemmel, mondhatni objektíven figyeli saját működését, véletlen-képei hozzátesznek munkássága mondanivalójához is.

 

hibmárk

(Martinkó Márk képe)

Javarészt filozófiai kérdés ez, mert vannak alkotók, akik nem hisznek a véletlenekben, illetve a véletlenek történését is a saját működési folyamatuk részeként értelmezik. A csoport felfogásában a véletlen inkább olyan eseménynek tekinthető, amely kívülről jön, és általunk befolyásolhatatlan. A merészebbek ezt a tudattalannak vagy véletlennek nevezett történést másként is értelmezhetik. Kardos Sándor, a Hórusz Archívum megalkotója hagyatéki, kidobott, hibás privátképeket gyűjtött össze úgy, hogy egy határozott vonalra fűzte fel a fotográfiákat. Ezt így kommentálta:

„Isten ujja beleért a képekbe”.

A hibaizmus alapfeltevése tehát ezzel a vezérfonallal indult el a maga útján. A hibalehetőségek vizsgálata során azonban felmerült egy másik, nem véletlenszerű, vagy nem sorsszerű, hanem erőteljesen irányított hibatípus is. Például direkt használnak rossz nyersanyagot, direkt olyan kamerát vesznek kézbe, mely rosszul engedi magába a fényt. Ide tartozik az is, amikor direkt nyúlnak bele a bitek átírási folyamataiba, vagy a digitális feldolgozás során zavaró tényezőket állítanak az eredmény útjába. Ilyenkor sem tökéletesen kiszámíthatók a hiba lecsapódási lehetőségei, ám a végeredmény ekkor is  ajándék lehet. Mondhatnánk, hogy játszanak a tűzzel.

Manapság boldog-boldogtalan képek sokaságát képes előállítani a digitális kamerájával, automata üzemmódban, és az egész világunk, az életünk tele van képekkel. Ezeknek a képeknek a nagy része azonban akar valamit tőlünk, üzennek valamit, fogyasztásra ösztönöznek, állásfoglalásra késztetnek, stb. Technikailag tökéletes fotók tömkelegével találkozunk nap mint nap, melyek azt sugallják, hogy elmúltak azok az idők, amikor az anyag vagy a körülmények makrancoskodása folytán hiba csúszhatott az alkotó számításába. A hibaista fotóművészet pont azokat a daliás időket idézi, amikor a jó képhez szükséges a szerencse és a véletlen hozzájárulása is. Ám nem afféle kézműves divatról van szó, hanem kíváncsiságról és kísérletezésről. S ha az Isten is úgy akarja, megtörténik a csoda.

A. Fehér Vera és Deczki Sarolta

(A fent kiemelt kép A. Fehér Vera alkotása)

Facebook Comments