Széchenyi Ágnes Az asszimiláció kérdései a magyar irodalom tükrében a dualizmus (1867–1914) korában III.

Széchenyi Ágnes Az asszimiláció kérdései a magyar irodalom tükrében a dualizmus (1867–1914) korában III.

- in Kiemelt, Komoly
439
zsido-belhaboruk-05

(A tanulmány első része itt, a második pedig itt olvasható.)

Az irodalom konfliktusai, meghasonlásai többnyire, sőt, mindig csak tünetjelzők.

Mögötte vaskosan valóságos gazdasági, társadalmi folyamatok állnak. Ha az irodalmat szociológiai szempontból, fejlődéstörténetében nézzük, határozottabb válaszokat  kapuk a modern irodalmat érő támadások miértjére. Ennek az elemző és értelmező gondolkodásnak akkori legkiválóbb képviselője a közelmúlt és a kortárs folyamatokat összekötő-kísérő Schöpflin Aladár volt. Társadalomtörténeti rajzát bízvást vehetjük hivatkozási alapnak, egyrészt, mert a Nyugat általunk egyik kiindulási pontnak tekintett modernségének képviselője volt, másrészt mert Schöpflinnek voltak receptorai a régebbi, illetve konzervatív és epigon irodalom felé és ekként személyében összekötője volt egymással rivalizáló korcsoportoknak, ízlésvilágoknak. Farkas Gyula is elismerően szól róla, később itt is érintendő könyvében, Az asszimiláció kora a magyar irodalomban [1938]című munkában. A személyiség szerepét túlbecsülve ezt mondja róla: „[j]ól esik elgondolni, hogyha egy Schöpflin-szerű megértő egyéniség nagyobb hatalommal, pl. Rákosiéval [Jenő – Sz. Á.] rendelkezett volna, talán így is mehetett volna [ti. az új irodalom megértése – Sz. Á.]: természetes őrségváltással, erőpazarló harc nélkül.”1

A kiegyezés korát, az aktus igenlését vagy elutasítását Schöpflin már finom jelzésnek, különbségnek látja, de még temperamentum és kultúra differenciájaként értelmezte és nem végzetesen döntő faktornak. De a kiegyezéssel megnyíló lehetőségeket, ami egyben a gyors városiasodás szükségletét hozta magával, úgy írja le, mint amibe a magyarság zöme nem tudott elég gyorsan bekapcsolódni, mert eddig az ideig csaknem kizárólag mezőgazdaságból és lateiner foglalkozásokból élt és

minden szellemi hagyománya és idegöröksége ellentmondott az ipari és kereskedői foglalkozásnak. Intelligenciája számra sem volt elegendő, hogy a hirtelen nagyra duzzadt állami közigazgatáson kívül még a gazdasági életet is ellássa személyzettel. Így tehát rés támadt a társadalomban s a társadalmi horror vacui törvényénél fogva ezen a résen idegenek özönlöttek be, szlávok, németek és legnagyobb számban zsidók.2

Valóban: 1867 után a függetlenné váló ország bőségesen részesedhetett a liberális Nyugat-Európa széleskörű gazdasági és kulturális intézményrendszerének előnyeiből – visszautalok a bevezető Molnár Ferenc idézetre. (Vagy példaként említhetnénk a pénzsóvár Budapestet, Az éhes város [1901] című Molnár regény figuráit, ahogy terveikhez, a modernizációhoz is, a léhaság kiéléséhez is keresik és megszerzik a pénzt.)

A modernizáció mellett elkötelezett rétegek valóban nem nélkülözhették a zsidókat.

Volt ugyan közigazgatási és politikai tapasztalata a dzsentrinek, de magukban kevesek voltak azoknak a modernizációs-urbanizációs feladatoknak az elvégzésére, amelyek a haladottabb országokban a polgárság osztályrészéül jutottak. A kor irodalmának kedvelt alakja a levitézlett dzsentriből lett hivatalnok.

A megnőtt napisajtó tollforgatói a régi nemzedékkel szemben ellenzéki pozíciót foglaltak el. Schöpflin jellemzésében ezek az újságírók „nyugtalanok, kevéssé fegyelmezettek” voltak, de „fogékonyak az új benyomásokra”, „felületesebbek, de fürgébbek” és „individualisták”.3Ám akárhogyan is, az „újság” az új élet világképét jelentette.4(Nem mindenki fogadta ezt el, Szekfű nem minden él nélkül utóbb azt mondja: „A hírlap a magyar kultúra kizárólagos tényezője lesz.”5) Schöpflin itt külön nem foglalkozik származási kérdésekkel. Beszédes viszont a sajtóban dolgozók statisztikája a lexikon szerint. A Statisztikai Hivatal 1910-ik évről közzétett kimutatása szerint „Magyarországon 1214 szerkesztő és hírlapíró közül 516 volt zsidó”.6 Az új foglalkozás új társadalmi réteget emelt felszínre. A kiegyezést követő évtizedben az első virilisek között találjuk Bródy Zsigmondot, a laptulajdonost, szerkesztőt, aki a Neues Pester Journalt az egész országban elterjedt lappá fejlesztette és hasábjain a magyar érzelmeket kolportálta. Személyében tehát egyszerre van példa a németül olvasók (nemzetiségek és zsidók) magyarosítására és személyében mint zsidónak asszimilációjára.

A zsidóság asszimilációja igen gyorsan, legfeljebb két nemzedéken belül megtörtént.

Olyan folyamat ment itt végbe, melyhez hasonlóra nincs példa egy nemzet történetében sem, legfeljebb az Amerikai Egyesült Államok egyes vidékein van rá analógia

– írta Schöpflin 1937-ben. Hogy a fordulatnak mennyi a valóságtartalma, meg kellene vizsgálni. Egy szempontból azonban fontos, hogy ki nem mondva megengedi a többes identitást is. (1939-ben – Farkas Gyulának az asszimilációt vizsgáló könyvének vitája után – Babits a Mi a magyar? c. kötetben ugyancsak erre az Amerika-toposzra utalva mondja – „a fajok olvasztótégelyében vagyunk”, de a kontextusból kiderül, Babits nem a zsidóságra gondol, hanem a nemzetiségeket, a tótokat és az oláhokat emlegeti, a zsidó elő sem kerül dolgozatában.7 Nem Babits említi, hanem én teszem hozzá, hogy még színesebb volt az összetétel, ha a főváros nézzük: A dualizmus előtti példákat idézek fel: görög eredetű volt pl. a Sina- és a Haris-család, de Boráros János, Pest város alpolgármestere és főbírája is. Ganz Ábraház és Haggenmacher Henrik svájci eredetű volt, Gozsdu Manó [Emanoil Gojdu], az író Gozsdu Elek nagybátyja pedig román.) Schöpflin a közkeletű „nemzeti szerencsétlenség”-gel szemben a zsidóság gyökértelenségét éppen hogy „nemzeti szerencsé”-nek mondja, mert gyors nyelvi asszimilációjuk együtt járt a „nemzeti összetartozás dolgaiban” való csatlakozásukkal, részvételükkel is.8

Nemzeti és faji hangulat vagy irodalom, ezt emlegették a korszak egykorú irodalomtörténészei. De nem tehetünk egyenlőségjelet Gyulai Pál és Beöthy Zsolt közé. Gyulainak elvei voltak, Beöthynek nemzetkarakterológiai ábrándjai. Erre a nacionalista időszakra esett a millennium megünneplése, a gondtalan nemzeti optimizmus és a kielégült nemzeti hiúság ünnepe. Szekfű Gyulát idézzük: „Arany János magyarsága nem találja helyét az ünnepelt Budapesten,” de

[n]e tagadjuk, a művelt magyar középosztály büszke volt fővárosára, kényeztetett kedvencére, és megvetéssel fordult volna el attól a korcsmagyartól, ki Budapest kultúrájában egyebet nem látott volna, mint a berlini és bécsi nagyvárosi kultúrának lerakatát, másodfokúan előkelő fióküzletét.9

Érdekes, hogy ennek a nagy ünnepnek számottevő irodalmi emléke nem maradt, s talán ez is jelzi talmiságát. Építészeti viszont annál inkább. Budapest arculatát ez a historizáló kor alakította ki és fájdalom, azóta kevés építészeti jelet tudunk felmutatni. Kifejezetten modernet talán egyet sem. És nem mellesleg a 19. század második felének intenzív városiasodását sem tudták magyar mesterekkel véghezvinni – ld. Steindl, Schulek, Hauszmann, Ybl, Korb és Giergl építészeti működését, a Monarchia-beli olasz osztrák és olasz kőfaragók tevékenységét. Az építészetet kiegészítő ekkor domináns köztéri szobrászatban Telcs Ede, Kallós Ede, Ligeti Miklós, Róna József is asszimiláns zsidók. )

Nagy mértékben hozzájárult mindehhez az is, hogy a kornak nem voltak nagy írói, a 19. század közepének hőseihez méltók. Nem minden nemzedékben teremnek Vörösmartyak, Petőfiek, Aranyok, mondja Schöpflin Aladár.

A jó középszerűségek kora volt ez, hiányzott belőle a nagy stílus, a mély gondolat, az erős szenvedély. Nemcsak az irodalomból hiányzott, hanem az egész magyar életből. Az irodalomban – ezt általánosan, kivételek számbavétele nélkül tessék érteni – halványodott a nemzeti hivatás ünnepi tudata. A szórakoztatás szolgálatában állott. Könnyű megfigyelni, hogy még olyan rendkívüli tehetség is, mint Mikszáth, mekkora mértékben tett engedményeket a szórakoztatás követelményeinek. Az írónak a napisajtóval való kapcsolata új szórakoztató műfajokat hozott divatba. Nem mélység és súly volt a kor követelménye, hanem az elmésség és könnyedség. Regényre, novellára az lett a dicséret, hogy »szellemes«, a versre, hogy »hangulatos«.10

Csökkent intenzitású irodalom fejlett ki így, összehasonlítva az előző nemzedékekével s csökkent intenzitású volt a törzsökös és az asszimilált írók munkája egyaránt. Átmenetileg, a Nyugat megjelenéséig. [Tudom, itt hosszú bizonyítással lehet engem cáfolni, hogy a folyóirat nem a semmiből lépett elő. Valóban nem. A szakadás utáni megjelenés azonban mégiscsak egy korszakváltás markáns jelzője. – Sz. Á.11] Egy szép képpel Osvát Ernő ezt úgy mondta:

Magyarország a teremtésnek egy […] vázlatkönyve. Egy gyönyörű márványrelief – à la Rodin – kiugró fejekkel, karokkal, emberrészletekkel, melyek nem tudják kiszabadítani magukat. Száz kezdetet látunk és száz közül csak egy egész pályát. Aki nem hiszi, lapozzon a Szinnyei nagy irodalmi hullajegyzékében.12

A közönség is döntően zsidó volt, és a zsidó származású írók is ekkor „nyomultak be” [sic! – Sz. Á.] az irodalomba. „…asszimilálódva is hoztak magukkal a többi lakosságétól eltérő idegörökséget, nyugtalanabb érzékenységet, fürgébb gondolatváltást.”13 Más oldalról világítja meg ezt a nyitottságot Zilahy Lajos egy publikálatlan önéletrajza.

A keresztény értelmiség merev, szinte ellenséges reakciókkal találkozott a családjában és rokonságában. Ez magyarázza, hogy mintegy 70%-uk – kezdve Jókaitól, a múlt század legnagyobb regényírójától a legfiatalabb nemzedékig, a zeneszerző Bartók Béláig és Kodály Zoltánig, kiváló színészekig és festőművészekig – zsidó lányokat vettek feleségül, nem pénzért, hanem a melegebb megértésért, amelyet a zsidó lélek mutatott foglalkozásuk iránt.14

Márai vallomásainak idézetét itt folytathatnám, de ide tartozik John Lukács (néhol felületes, de intuíciókban gazdag és ekként nagyívű) Budapest 1900 című könyvének a vegyes házasságokat is érintő fejezete is.15

Identitásképek

A háború alatt jelent meg Ágoston Péter nagyváradi jogásztanár könyve, A zsidók útja.16Indító mondata szerint a háborúban kiéleződnek a nemzeti, felekezeti és osztályok közötti ellentétek, s ezért „többszörösen égetőbb ma a zsidókérdés, mint volt a világháború előtt”. A kérdés analitikus megközelítése nagy vitát váltott ki, annyira, hogy a Huszadik Század ankétot szervezett a további vélemények számára. A szerkesztőség várakozáson felülinek értékelte a vitát. Mint írják, nem a probléma végleges tudományos tisztázása vagy megoldása vezette őket, hanem – és meglepő fogalmakat használnak – az „élmények […], megpendítések” összegyűjtése olyanoktól, akik a problémát „átérzik”. Mindazoknak, akik a feltett kérdéseket „időszerűtlennek” vagy „veszedelmesnek” nevezték, a nemzetiségi kérdésben tanúsított magatartással érveltek: éppen az ilyeneknek

egyetlen szavuk sem volt ama nemzetiségi heccelődés ellen, melyet a magyar sajtó egy tekintélyes része a háború alatt folytatott. S ha e sorsdöntő órákban a román, a szerb, az olasz irredentizmus dacára lehetett és szabad volt a legféktelenebb szenvedélyeket felkorbácsolni: nem látjuk be, hogy a nem letéző palesztinai irredentizmus miért tenné publicisztikai kötelességünkké komoly, objektív, tisztességes vélemények elhallgatását.17

A nemzetiségi (és választójogi) kérdésben kevesebb problémát látók száma is releváns volt. (Bár Szabolcsi Lajos éppen fordítva gondolta, a nemzetiségi kérdések megszellőztetését találta volna fontosabbnak.) A döntő többség a zsidókérdést reális okokból táplálkozó problémának látta, vagy annak kapitalista eredete miatt, egy idegen civilizáció parazitizmusát látva benne, részben gettómaradvány jelleget tulajdonítva neki, vagy patologikus lelkiállapotbeli természetet. A fontosságra nézve szóródtak a válaszok a súrlódástól egészen a katasztrófától való félelemig. Megneveztek zsidó jellemvonásokat, hibákat is, olyanokat mint a kegyetlenség, a tradíciónélküliség, a modortalanság, az önmérséklet hiánya, az arrogancia. Az összefoglalás kiemelte Benedek Marcellnek eredeti fejtegetéseit az unter-uns-antiszemitáról és a lármás filoszemitáról. A megoldási javaslatok is széttartó válaszokban jelentek meg, a teljes és végleges asszimilációtól a zsidó állam megteremtéséig.  Biró Lajos a régebbi és újabb nemzedékek eltérő lelki összetételét is kiemelte.

*

Mindeddig az asszimilációt vizsgáltam, ugyanakkor van a kérdésnek egy másik vetülete is, a zsidó magyar irodalom önképe, identitása. Magáról a kategóriáról, annak megnevezéséről is megszámlálhatatlan vita volt és van.18Az autonóm személyiségválasztás példájaként említem Szép Ernőnek a Lila akác: egy fővárosi fiatalember regényében tett vallomását. A narrátor, egyes szám első személyben így beszél, amikor 1918-ban (!)19kinéz a Korona Kávéház ablakán a „szép úri hullámzásra”, és észreveszi, hogy ő onnan ki van tiltva:

Én zsidó vagyok? Hogyhogy zsidó vagyok? Mi az? Sárga vagyok én, vagy zöld, vagy kék vagy milyen? Éppen olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én zsidó legyek? Nekem bizony eszem ágában se volt, hogy zsidó leszek majd, ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, amikor kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? […] Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember.20

A kiközösítés első valóságos és érzet-beli pillanatainak egyike. (Emigrált is Szép Ernő a Tanácsköztársaság bukása után.)

A forradalmak és a zsidóság

Ami a zsidóságnak a politikában való szerepét illeti, egy visszaemlékezést és egy könyvkritikát hozok példaként. Elsőként azt, miként emlékezik Jászi Oszkár Szabó Ervinnek a zsidóság közéleti szerepléséről való véleményéről. (Szabó Ervin kora fiatalságában cserélt vallást, tért ki a zsidóságból és lett a protestáns.)

Különösen a közkeletű szocialisták három típusát gyűlölte – írja Jászi. Azt, aki osztályharcot prédikál, s emellett kapitalista ügyvéd vagy fezőr. Azt, kit nemzetköziséget hirdet, s mellett megvadult sovinizmussal a nemzetiségi elnyomást védelmezi. Azt, ki a lármás szabadgondolkodó szerepét játssza, s mellette hosszúnapkor  böjtöl és templomba jár.21

És még hozzáteszi Jászi, hogy a három típus mindegyikét megtalálta Szabó Ervin a progresszív mozgalom zsidó képviselőiben, élesen kritizálta is azokat. Hasonló a hangfekvése Kóbor Tamás könyvének, A bolsevizmusról a bolsevizmus alatt című munkának. Kóbor a zsidóság asszimilációjának több regényében is (Budapest [1901, 1918², 1919³], Ki a gettóból [1911], Hamupipőke őnagysága [1911]) krónikása volt. Schöpflin Aladár ismertetője jól jelzi Kóbor attitűdjét:

…azt a hitét vallja erős nyomatékkal, hogy az új korszakot, amely most következni fog, az fogja jellemezni, hogy az erőszak mindenféle formájában megbukott. Kóbor Tamás igen világos és hűvös elme, az ember olvasás közben sokszor csodálja azt a hidegvért, amellyel a bolsevizmust bírálni tudja, indulat és szenvedély nélkül, de egyúttal gyönyörködik is kritikájának súlyosságában, megfigyelésének hitelességében és dialektikájának élességében.22

A forradalmak felső vezetésében, a Nemzeti Tanácsban (8/20=40%) és a Tanácsköztársaság irányítói között (>60%) valóban felülreprezentált volt a zsidóság, bár korántsem olyan mértékben, mint a közhiedelem tartja. Valóban volt vörösterror, az áldozatok számát VáryAlbert főügyész összesítette, ő képviselte a vádat is a fontosabb kommunista vezetők elleni perekben.23 A gyilkosságok körülményeire is kitérő, a gyilkosokat is megnevező könyvvel egy évben jelent meg – Bécsben, emigrációban – Biró Lajos történelmi regénye A bazini zsidók. A vallástalan, az 1918/19-es eseményekben részt vevő, az egykorúan lezajlott pogromokról tudó, az asszimiláció sikertelenségével és még inkább az asszimilált zsidóság morális kérdésével szembe néző Biró határozott álláspontot foglal el regényében. Ebben az esetben igaz a tétel: a történelmi regény valójában szerzője saját koráról szól. Az összeomló, iránytűjét vesztett történelmi Magyarország fehérterrorja azt jelzi, a zsidóság megkülönböztetése – kikiáltása bűnbakká – tömegtámogatást élvezett, s ekként az erkölcsileg tisztességes álláspont vállalni az elszakítottnak vélt gyökereket. A tömegpszichózist fokozta Tormay Cécile nagy karriert befutó antiszemita Bujdosó könyve, vagy az olyan kevéssé ismert, későbbi, már a zsidótörvények előszelében kiadott visszaemlékezés, mint Révay Mór János özvegyének közel 500 oldalas szenvedéstörténete, a két forradalom eseményeit összemosó, 1918. november 1. – 1919. augusztus 1. című visszaemlékezése,24vagy a történész Mályusz Elemérnek cikksorozata, A vörös emigráció.25Van példa önátértékelése, gondolok itt pl. a Vasárnapi Kör egyik alapító tagjának, Ritoók Emmának neokonzervatív, őt meglepő módon Tormay Cécile közelébe juttató fordulatára.26

Mindezek a kurzuskönyvek már a következő korszak ideológiai megalapozását szolgálták, ahogyan Szekfű Gyula nagyhatású munkája, a dualizmus korát mérlegre tevő Három nemzedék is. Ezeket már egy új tanulmány érintheti.

 

 

 

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. [Átdolgozott, új kiadás]. Kossuth, Budapest, 1996.

Béri-Lichtner János: Együttélés. A zsidóság szerepe Magyarország legújabbkori történetében, 1790–1918. Argumentum, Budapest, 1995.

Bibó István: A zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Válasz, 1948/11.

Biró Lajos: A sajtó. Korunk mozgatói I. Modern Könyvtár. Bp.: Politzer Zsigmond és fia, 1911.

Brenner, Koloman – Erb, Maria – Manherz, Karl: Ungarndeutscher Sprachatlas. ELTE Germanistisches Institut, Budapest, 2008.

Déri Balázs (szerk.): Conversio. Agion-könyvek 1. ELTE BTK Vallástudományi Központ, Budapest, 2013.

Dávidházi Péter: Per passivam resistentiam. Változatok hatalom és írás témájára. Argumentum, Budapest, 1998.

Fejtő Ferenc: Magyarság, zsidóság. História Könyvtár – Monográfiák. História – MTA TTI, Budaepst, 2000.

Frank Tibor: Kettős kivándorlás. Budapest – Berlin – New York. Gondolat, Budapest, 2012.

Frojimovics Kinga – Komoróczy Géza – Pusztai Viktória – Strbik Andrea: A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások,történelem. I-II. Városháza – MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995.

Gellner, Ernest: Nations and Nationalism. New PerspectivesonthePast.Blackwell, Oxford, [1983], 1997.

Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945. Bp. Századvég, 1992.

Hanák Péter (szerk.): Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Gondolat, Budapest, 1984.

Heiszler Vilmos: Soknyelvű ország. Németek és szlovákok a reformkori Pest-Budán. http://bparchiv.hu/id-73-heiszler_vilmos_soknyelvu_orszag.html

Hét évtized a hazai zsidóság életében I-II. Szerk.: Lendvai Ferenc, Sohár Anikó, Horváth Pál.  MTA Filozófiai Intézet, Budapest, 1990.

Hilberg, Raul: The Destruction of European Jews. New York – London, 1985. Holmes and Meier,

Illyés Gyula: Naplójegyzetek. Nyugat, 1938. május 333–334.

Jalsovszky Katalin – Tomsics Emőke – Toronyi Zsuzsa: A magyarországi zsidóság képes története. Vince Kiadó, Budapest, 2014.

Karády Viktor: Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon, 1867–1945. Replika, Budapest, 1997.

Karády Viktor: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok. Cserépfalvi, Budapest, 1997.

Katus László: A modern Magyarország születése. Magyarország története 1711–1914. Kronosz Kiadó, Pécs, 2012.

Katzburg, Nathaniel: Zsidópolitika Magyarországon, 1919–1943. Bábel, Budapest, 2002.

Katzburg, Nathaniel: Fejezetek az újkori zsidó történelemből Magyarországon. Szerk. Komoróczy Géza. MTA Judaisztikai Kutatócsoport–Osiris, Budapest, 1999.

Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. I-VI. kötet. Tankönyvkiadó, Budapest, 1952-1985.

Komlós Aladár: Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a holokausztig I-II. Múlt és Jövő, Budapest, 1997.

Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon I-II. Kalligram, Pozsony, 2012.

Komoróczy Géza: „Nekem itt zsidónak kell lenni”. Források és dokumentumok (956–2012). Szöveggyűjtemény A zsidók története Magyarországon I-II. kötetéhez. Kalligram, Pozsony, 2013.

Kovács Éva: Az asszimiláció ambivalenciái. Korall, 2002. 200–207.

Körner András: Hogyan éltek? A magyar zsidók hétköznapi élete 1867–1940. Corvina, Budapest, 2013.

Marton Ernő: A magyar zsidóság családfája. Vázlat a magyarországi zsidók településtörténetéhez. Fraternitás, Kolozsvár, 1941.

McCaggJr., William O.: A History of Habsburg Jews 1670–1918. Indiana University Press, Bloomington, 1989

Nyíri Kristóf: A Monarchia szellemi életéről. Gondolat, Budapest, 1980.

Patai, Raphael: The Jews of Hungary. History, Culture, Psychology. Wayne University Press, Detroit, 1996.

Pukánszky Béla: Német polgárság magyar földön. Franklin, Budapest, 1940. Új kiadása: Kisebbségkutatás könyvek. Niederhauser Emil előszavával. Lucidus Kiadó, Budapest, 2000.

Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. Grill Károly, Budapest, 1937.

Szarka László: A szlovákok története. [V. fejezet: A szlovák nemzeti fejlődés problémái 1861–1918 között.] Népek hazája. Bereményi, Budapest, 1993.

Török Petra (szerk.): A határ és a határolt. Töprengések a magyar-zsidóirodalom létformáiról. Yahalom, Budapest, 1997.

Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. Fejlődéstanulmányok. Vál.: Simon Róbert, Dalos György és Tar Zoltán. [Szöveggyűjtemény] ELTE ÁJTK, Budapest, 1985.

Facebook Comments