Egy normális nép és az irodalma közötti viszony a párhuzamos fejlődésről és kölcsönös interakcióról szól. Az irodalom reflektál az élet kívánalmaira, az élet reagál az irodalom útmutatására. Az irodalom funkciója, hogy elhintse az új eszmék és új vágyak magvait; melyek kikelését maga az élet biztosítja.
A zsenge hajtás életét és érettségét az emberi elme spontán cselekvése mozdítja elő, növekedését az Ő igényei alakítják. Idővel az új eszme vagy az új vágy a tudat organikus részévé válik, egy dinamikus erővé, ami már oly kevéssé kapcsolódik az irodalmi eredetihez, mint amennyire egy nagy költő műve sem levezethető a kisiskolás nyelvtan órákból.
Ám a normális népektől eltérően a „könyv népe” a könyv rabszolgája.
Egész lelkét alárendelte az írott betűnek. Így a könyv immáron nem az, aminek lennie kell, a mindig megújuló inspiráció és a morális erő forrása; ellenkezőleg, az életben betöltött funkciója az, hogy meggyengítse, s végül elnyomja a cselekvés és az érzelem mindennemű spontaneitását, míg az emberek teljesen képtelenné válnak arra, hogy a természet vagy az emberi élet bárminemű ingerére engedély és jóváhagyás nélkül reagáljanak. Mi több, ha még meg is van a beleegyezés, a reakció akkor sem lehet egyszerű vagy természetes, hanem egy meghatározott és mesterséges tervet kell követnie. Következésképpen mind a nép, mind a könyve korszakról korszakra mozdulatlan marad; kevés vagy semmi sem változik, mivel a változáshoz szükséges elemi impulzus mindkettőnél hiányzik. A nép stagnál, mert a szív és az elme nem reagál közvetlenül és azonnal a külső eseményekre; a könyv stagnál, mert nincs közvetlen visszacsatolás, a szív és az elme nem lázad fel az írott szó ellen ott, ahol ez immáron nincs összhangban a jelen követelményeivel. Mi zsidók ebben az értelemben már majdnem kétezer éve a könyv népe vagyunk; de nem voltunk mindig ilyenek. Értelemszerűen nem voltunk a könyv népe a próféták idejében, kiktől olyan távol kerültünk, hogy már meg sem értjük őket. De a szív és az elme még a Második Szentély idejében sem vesztette el a cselekvés spontaneitását, és magabiztosságát. Azokban az időkben még meg lehetett találni a törvény forrását, az írott szó irányítóelvét az emberek szívében, mint ahogyan erről a híres Hillel-i mondás tanúskodik:
„Ami gyűlöletes neked, azt ne tedd meg a te felebarátodnak: ez az egész Törvény.”
Ha alkalmanként a gondolat vagy az érzés spontaneitása összeütközésbe került az írott szóval, nem visszakoztak engedelmesen. Ott, ahol nem felelt meg követelményeiknek, fellázadtak ellene, és kikényszeríttették a mindenkori jelenükkel összhangban lévő fejlődést. Például a „szemet szemért” bibliai törvényt a későbbi korok fejlettebb morális érzéke barbárnak, egy civilizált nemzettel összeegyeztetetlennek vélte; márpedig abban az időben még a nép morális ítélete volt a legmagasabb bíró. Következésképpen, nyilvánvalónak tekintették, hogy a nagy tekintélyű írott szó, bizonyára a szemnek a másik szemmel való azonos „értékére” vonatkozott, azaz pénzben és nem természetben való büntetésre. Ám ez az állapot nem maradhatott meg. A Szóbeli Törvény (mely valójában a belső törvény, a morális érzék törvénye) maga is szavakra redukálódott és megkövesedett. A morális érzéknek pedig egyetlenegy világos és erőteljes bizonyossága maradt – saját tehetetlenségének tudata, azaz az írott szónak való örök alárendeltsége. A lelkiismeretnek immáron saját jogán nem volt létjogosultsága; nem a lelkiismeret, hanem a könyv döntött minden egyes emberi kérdésben. Mi több: a lelkiismeret még az előírtak jóváhagyásának jogával sem rendelkezett.
Mondják, egy zsidó nem jelentheti ki azt,
hogy nem szereti a disznóhúst: ha ezt tenné, az olyan lenne, mint a rabszolga pimaszsága, aki egyetért urával, ahelyett, hogy egyszerűen feltétel nélkül tenné a dolgát. Egy ilyen légkörben nem lehet meglepő, hogy egyes kommentátorok a Törvény Hillel-féle morális értelmezését szentségtörésnek tekintik, s azon vannak, hogy félremagyarázzák a Tóra legnemesebb mondását. „Felebarát” alatt – szerintük – Hillel igazából az Örökkévalót érti: s nem szabad az Ő akarata ellen menni, hiszen azt sem akarnánk, hogy a felebarátunk a mi akaratunk ellenében cselekedjen. És ha a „szemet szemért” elv éppenséggel nem Mózes Törvénye, hanem a Babilóniai Talmud része lenne, és magyarázatát így nem a korai bölcsek adnák, hanem a talmudista kommentátorok, akkor minden bizonnyal elfogadták volna a szószerinti értelmezést; a rabbik és közemberek egyaránt elcsendesítették volna saját lelkiismeretük tiltakozását, s ezt még érdemnek is tekintenék. A Haszkala-szerzők legutóbbi nemzedéke nem tárgyalta az írott szó zsarnokságának valós okait. Nagyrészt a rabbik fafejűségében és maradi konzervativizmusában látták a hibát, akik semmiségnek tartották az egyén boldogságának feláldozását az aprólékos legalizmus oltárán. Így Gordon a „Kozo Sel Jod” (A pont a jod tetején) című művében úgy ábrázolja a rabbit, mint:
Egy férfi, aki nem kereste a békét,
és nem ismerte a szánalmat,
Mindörökre megtiltva ezt, kizárva azt,
Ítéletet mondva itt, büntetve ott.
Ezek az írók a törvény szigorával szemben a hétköznapi emberek morális érzetére apelláltak. Úgy vélték, ha a kontrasztot elég rikító módon ábrázolják, ki tudnak provokálni egy lázadást, mely a morális érzék írott szó feletti diadalával végződne. Ám ez óriási tévedés volt. Valójában nem volt különbség a Rabbi és a hétköznapi ember hozzáállása közt. Mikor Vofsi kihirdette a válólevél érvénytelenségét, lehet hogy ugyanannyira sajnálta az áldozatokat, mint az ott lévő gyülekezet, kik a költő szavai szerint Remegve álltak, mintha csak a halál árnyéka Ereszkedett volna le rájuk.
Nem csak a Rabbi volt az, aki egy pillanatra sem kételkedett abban,
hol is van az igazság a morális érzék és az írott szó vitájában: a gyülekezet még csak nem is álmodott arról, hogy megkérdőjelezze a Rabbi döntését, még kevésbé, hogy magát a törvényt. Ha remegve álltak, hát ez az a fajta remegés, amelyet valaki egy elháríthatatlan természeti katasztrófánál érez, ahol nincs mit tenni. Egy normális nép úgy reagálna egy ilyesféle tragédiára, hogy elhatározza: ilyesmi többé nem fordulhat elő; de a ”könyv népe” csak buta sajnálkozással tud reagálni, mintha csak a hősnő hirtelen holtan terült volna el az esküvő napján. Hogy hibáztassák az írott szót, hogy fellázadjanak a törvény szigora ellen? Mindez kizárt dolog. Zangwill közelebb áll az igazsághoz a Gettó gyermekei című művében. Ebben a regényben van egy jelenet, mely hasonlít Gordon verséhez, ám a témakezelés igen eltérő. A Rabbi, Reb Smuel maga a leány atyja, sőt egy igen szeretetteljes apa. Leánya boldogsága, amely Dávid iránti szerelmében jelenik meg, egyben az Ő boldogsága is. De amikor véletlenül tudomására jut, hogy Dávid papi családból származik, és így nem veheti el Hannát, – aki egy fiatalember buta vicce miatt gyakorlatilag elvált asszony – elkeseredettsége ellenére, első szava a következő: „Istennek hála, hogy időben megtudtam”. Dávid minden könyörgése igazságért és irgalomért teljesen hiábavaló. Ez Isten törvénye, és engedelmeskedni kell. „Gondolja” – mondja Reb Smuel egy hosszú és fájdalmas jelenet végén, „hogy nem halnék Hanna boldogságáért? De Isten reá helyezte ezt a terhet – és én csak segíteni tudok hordozni azt.”
Nem: Vofsi és a hozzá hasonlók nem szörnyetegek. Sőt,
elég jószívűek; ám a természetes érzéseiknek nincs szabad tere. Minden érzés, minden impulzus, minden vágy küzdelem nélkül behódol „a jod egy pontja” előtt. Ott, ahol a szív és az elme természetes mozgását elfojtják, egyetlen olyan területen sem várhatunk öntudatos fellépést vagy céltudatosságot, amely kívül esik az írott szavakon. A logika, a tapasztalat, a józan ész, a morális érzék mind-mind tehetetlen, s nem vezérelheti az embereket a saját választott útjaikon. Mint ahogyan a tapasztalat is mutatja, ez az általános feltétel elkerülhetetlenül akadályokat gördít bármely nehézség megoldása elé. Már régóta nyilvánvaló minden gondolkodó ember számára, hogy nincs remény semminemű előrelépésre, ha előbb nem tesszük rendbe az általános feltételeket. A legfontosabb kérdés tehát, hogy van-e valami lehetőség e hosszan tartó betegség gyógyítására; vajon a zsidó nép meg tud-e még szabadulni ettől a bénultságtól, és vissza tudja-e szerezni a közvetlen kapcsolatot a valóságos élettel, miközben továbbra is megmarad zsidónak. Ez utóbbi kérdés teszi oly bonyolulttá ezt a problémát. Egy nemzedékkel ezelőtt a Haszkala mozgalom megmutatta, hogyan mehetne végbe az ébredés folyamata. Békén hagyva az idősebb embereket, megragadta a fiatalság fantáziáját, és normalizálta az életüket azáltal, hogy az oktatás és az irodalom révén elvezette őket az európai kultúrához. Ám nem tudta teljesíteni ígéretét, miszerint a zsidóság folytonosságának megzavarása nélkül emeli be a humanizmust a zsidók életébe: az eredmények egyértelműen erről tanúskodnak. Kívülről érkezve a Haszkala úgy látta, hogy hívei számára könnyebb egy teljesen új zsidó alapot létrehozni, mintsem megpróbálni kijavítani a régi hibáit úgy, hogy esszenciális tulajdonságai továbbra is megmaradjanak. Így tehát teljes választ egészen addig nem kaphatunk kérdésünkre, ameddig a zsidó életen belülről nem érkezik egy új és impozáns késztetés a normalizálódásra; olyan, amely ötvöződik a Haszkala humanizmusával, ugyanakkor megakadályozza, hogy ez beborítsa és megsemmisítse a zsidó alapokat. Egy efféle belülről jövő késztetés került előtérbe a közelmúltban, melyet mi Hibbat Zionnak nevezünk, bár e kifejezés távolról sem tudja kifejezni a mögötte lévő gondolat teljességét.
Igaz, a Hibbat Zion nem pusztán része a zsidóságnak,
s nem is valami, amit hozzátettek a zsidósághoz: ez a zsidóság teljessége, csak egy másik szemszögből. A Hibbat Zion nem zárja ki az írott szót, s arra sem törekszik, hogy mesterséges módon módosítsák azt, hozzátoldjanak, vagy elvegyenek belőle. Ez maga a zsidóság, egy olyan szemszögből nézve, melynek középpontjában a nemzeti egységünk, s ennek újjászületése áll, szabadon fejlődve az egyetemes emberi értékeken keresztül, saját egyedi szellemisége által. Ez a zsidóságnak ama felfogása, melyre építeni kell az oktatást és az irodalmat. Revitalizálni kell a nemzeti újjászületés gondolatát, megragadva minden lehetőséget megerősítésére, gyökereinek elmélyítésére, egészen addig, ameddig nem válik a zsidó tudat szerves részévé, egy független dinamikus erővé. Megítélésem szerint csakis így lehet a zsidó lelkeket megszabadítani láncaiktól, és visszaszerezni az emberi élet gazdag áramlásával való kapcsolatot úgy, hogy a szabadság ára ne az egyéniség feláldozása legyen.
Fordította: Csillag Gábor
Facebook Comments