Jacob Taubes – Carl Schmitt: Ellentétes illeszkedés

Jacob Taubes – Carl Schmitt: Ellentétes illeszkedés

- in Komoly, Napi judaisztika
768
Taubes+Ad-Carl-Schmitt-Gegenstrebige-Fügung-ERSTAUSGABE

Zsidó filozóf és náci alkotmányjogász “munkakapcsolata”

Már-már regénybe illő annak a kapcsolatnak a története, ami Jacob Taubes, zsidó vallásfilozófus és vallástörténész és Carl Schmitt, német államjogász között alakult ki a ’49-től halálukig, a nyolcvanas évek második feléig terjedő időszakban. Különös ugyanis, hogy egy zsidó vallási hagyományokból kiinduló, és azokhoz – igaz, a maga sajátos módján – ragaszkodó izraelita szerző és egy a nemzeti szocialista eszmékkel a ’30-as években nyíltan szimpatizáló tudós között a tudományosnál több, bár barátságnak talán nem nevezhető kapcsolat jön létre. Schmittről alapvető politika teológiai és államjogi művei mellett azt szokás megjegyezni, hogy 1933-ban a Nemzeti Szocialista Német Munkáspártba (NSDAP) lépvén a „népi megújulás” képviselőjévé vált, és jóváhagyta az 1934-es június 30-i, „Hosszú kések éjszakáján” elkövetett gyilkosságokat, aminek során Hitler leszámolt az SA-val, továbbá támogatta a „német jogtudomány harcát a zsidó szellemmel szemben”. Emellett politikai és egyetemi beosztást kapott a ’30-as években, és 1933-ban porosz államtanácsossá nevezték ki. Ezt a pozícióját ’36-ban elvesztette, ahogy valószínűleg a náci vezetés bizalmát is, és visszavonult a politikától, mégis nyilvánvaló, hogy a háborút Svájcban átvészelő Taubes-szel mindvégig ellentétes oldalon álltak.

A különös viszony történetét Taubes anekdotákkal tűzdelt előadásaiból ismerjük, amelyek – Taubes egy Schmittnek írt levelével, és Schmitt néhány levélrészletével kiegészítve – a Gegenstrebige Fügung (Ellentétes illeszkedés) és a Die politische Theologie des Paulus (Pál politikai teológiája)című kötetben találhatók. Taubes saját elmondása szerint tizenkilenc évesen – tehát 1942-ben – olvasta először Schmitt Politikai Teológiá-ját a zürichi egyetem egy szemináriumán, és ettől kezdve a schmitti politikai fogalmak és problémák – a szuverén, a törvény, a kivételes állapot, teológia és jogtudomány viszonya – meghatározták a gondolkodását.

A kapcsolat kialakulásának első jelentős fordulópontja a háború után egy politikailag zavaros időszakra, 1949-re tehető, különösen ha a helyszínt is megnevezzük, amely nem más, mint Jeruzsálem. A fiatal Taubes ekkoriban Gershom Scholem védnöksége alatt kutatói ösztöndíját töltötte a Héber Egyetemen. A tűzszüneti vonal már a Scopus-hegyen húzódott, amelyen az egyetem és a könyvtár épülete mindmáig áll, az izraeli őrség pedig 14 naponta váltotta egymást ENSZ-felügyelet alatt. Bár a fegyverszünet miatt hatályban lévő szabályozás tiltotta azt, hogy az őrök bármit levigyenek a hegyről, az a szokás alakult ki, hogy az őrségből visszatérő katonák nadrágjukat és hátizsákjukat az egyetemi könyvtárból sürgősséggel kikért könyvekkel töltik meg. Az ösztöndíj ideje alatt Taubes Descartes-ról vezetett szemináriumot, ennek során pedig többek között a „törvény” fogalmát akarta természettudományos, jogi és teológiai értelmében bemutatni hallgatóinak. Mivel emlékezett arra, hogy Schmitt Alkotmánytanában a nomosz problémáját is körüljárja, kikérte a könyvtárból a művet. A főkönyvtáros két hónapos várakozási időt ígért, ami azt jelentette, hogy csak a szemeszter végén lehet hozzájutni a szöveghez. Taubes ezt így meséli el: „Na jó, akkor nem. Nincs mit csodálkozni; kiábrándult voltam. Három héttel később, nem is három héttel, hívást kaptam a könyvtárból a főkönyvtárostól: ’Jöjjön, itt a könyv!’ Nem kérdeztem, miért, hogyan, boldog voltam: a könyv itt van. Odamentem tehát, és (…) elmesélte az esetet úgy, ahogy történt: egy nappal azután, hogy a sürgősségi kérvényt kiállítottam, hívás jött az igazságügyi minisztériumból, hogy Pinchas Rosennek (korábban Fritz Rosenblut) szüksége van az Alkotmánytanra, hogy Izrael alkotmányán – ami mindmáig nem létezik(…) – dolgozzon. Készen voltam.” (Taubes, 1987. 66.)

Ekkor tehát újra átnézte az Alkotmánytant, és levelet írt Schmittről alkotott véleményéről barátjának, Armin Mohlernek. Ebben kifejti, hogy szerinte Heidegger mellett Schmitt az a gondolkodó, aki a felületes, intellektuálizáló álgondolkodók között egyértelműen kimagaslik a német szellemi életben. Felteszi továbbá a kérdést: hogy lehet, hogy mindkettejüket elcsábította néhány évre a nemzeti szocializmus? És egyáltalán: miben állt ez a vonzerő? Emellett kitér arra a problémára, amit mindvégig Schmitt-tel közös problémának tekint: a törvény kérdésére. Taubes Schmitt-tel egyetértve jegyzi meg, hogy a törvény újkori fogalma jelentőségteljes párhuzamát a János 13, 34-ben találja meg: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!”; ezt a párhuzamot egyébként maga Schmitt is hangsúlyozza. Taubes levelének egyik kulcsmondata talán a következő – Schmitt-tel közösnek érzett – kérdés: „Isteni törvény nélkül a Nyugatnak vajon vérbe és őrületbe kell-e fulladnia, vagy képesek vagyunk magunkból, ’az ember földi-halandó helyzetéből’ kiindulva szétválasztani a jogot és a jogtalanságot?” (Taubes, 1987. 34.) A levél végén megjegyzi, hogy a politikai teológia minden teológia keresztje, hiszen minden teológiának azt az egyszerű kérdést teszi fel, hogy tud-e vele egyáltalán valamit kezdeni, azaz a politikai teológia kérdéseit magába integrálni, és azokra saját körén belül választ találni.

Taubes ekkor természetesen nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy levele Schmitt kezébe kerülhet, de a sors vagy éppen a német akadémiai élet belterjességének következtében úgy alakult, hogy Armin Mohler akkoriban Ernst Jünger titkára volt, akit pedig alkalmanként Schmitt is meglátogatott. Schmitt így szerezhetett tudomást erről a levélről, amelynek megkapta a másolatát, majd azt továbbküldte barátainak azzal a kommentárral, hogy „ez egy zsidó értelmiségi levele, aki többet ért belőlem, mint bárki más…” (Taubes, 1987. 67.).

Taubes eközben írásának sajátos sikeréről mit sem sejtve Jeruzsálemből az Egyesült Államokba vette útját. Egy alkalommal a Harvardon tartott előadást a politikai és vallási szimbolika hasonlóságáról Henry Kissinger meghívására, és az előadás után egy fiatal Fulbright-ösztöndíjas, bizonyos Hans-Joachim Arndt, beszédbe elegyedett vele, és kifejezte, mennyire megtisztelve érzi magát, hogy Carl Schmitt egy barátjával beszélhet. „Hogyan, kérem? Én, Carl Schmitt barátja? Zsidó vagyok, és Carl Schmitt ősellenségnek nyilvánított.” (Taubes, 1987. 23.) „Soha nem láttam, és nem is akarok vele találkozni” (Taubes, 1987. 68.) Arndt azonban erősködött, hogy ő márpedig ismeri Taubes „Schmittnek írt levelét”, így miután tisztázták az állítólagosan Schmittnek, valójában azonban Mohlernek írt levél mibenlétét, Arndt elkérte Taubes címét, és elvitte Schmittnek Plettenbergbe, ahol a német államjogász ’46 óta szellemi száműzetésben élt. Ettől fogva sajátos, egyoldalú, ámde folyamatos kommunikáció alakult ki a két gondolkodó között: Schmitt minden könyvének különlenyomatát elküdte Taubes címére ajánlással és előzetes megjegyzésekkel arra vonatkozóan, hogy mit kellene átgondolni a szöveggel kapcsolatban, Taubes pedig mindent elejétől végig elolvasott, de soha nem válaszolt.

Az 1960-as évek közepétől Taubes a Berlini egyetem Judaisztika tanszékvezetőjeként működött, de annak ellenére nem találkozott Schmitt-tel, hogy országhatárok vagy háború már nem választották el őket egymástól. Úgy tűnik, sajátosan vonzotta a lehetőség, de mégsem volt hajlandó engedni a csábításnak, és felülni a Plettenbergbe tartó vonatra, amely elvihette volna Németország másik „apokaliptikusához”, ahogy Schmittet és önmagát néha nevezte. Ezt a különös vonzást és taszítást mutatja az a történet, amely Kojève látogatásáról szól: egy alkalommal Taubes meghívta az orosz filozófust előadni Berlinbe. (Kojève-et egyébként az akkori generáció legjelentősebb filozófusának tartotta, majd hozzátette: „Tudom, hogy az egyetemek nem osztják a nézetemet, de ez engem annyira érdekel, mint a tavalyi hó.” (Taubes, 1987. 69.)) Amikor Kojève Berlinből távozott, Taubes megkérdezte tőle, hova foglaljon neki jegyet, mire Kojève egyértelműen azt válaszolta: a plettenbergi vonatra. Schmittet akarta meglátogatni. És hozzátette: „Kivel mással kellene még Németroszágban beszélnem?” (Taubes, 1987. 69.) Taubes ebben a pillanatban sajátos irigységet érzett, és szomorúan vette tudomásul, hogy Kojève minden további nélkül mehet Plettenbergbe, ő pedig helyzeténél és meggyőződésénél fogva nem teheti meg.

Ekkoriban pedig már többen győzködték, írjon legalább egy képeslapot Schmittnek, mire ő csak azt válaszolta, rendben van így is a helyzet: Schmitt elküldi neki az írásait ajánlásokkal, és jól tudja, hogy Taubes úgyis mindet elejétől végig elolvassa. Még Hans Blumenberg – Schmitt-nek egyébként nem jelentéktelen kritikusa – is sürgette: „Hagyjon már föl végre ezzel a – hogy is mondta? – tribunalisztikus magatartással! Maga, Kojève és Schmitt, maguknál ugyanarról van szó, minek kell ez? (Taubes, 1987. 69.)”. Taubes saját bevallása szerint a következőkkel győzte meg magát: „ide figyelj, Jacob, nem te vagy a bíró, éppen mint zsidó nem te vagy a bíró, és hozzá kell tenned, hogy ha valamit tanultál, akkor azt Schmitt-től tanultad… Nem te vagy a bíró, mert mint zsidó nem kerültél kísértésbe,” azaz nem kerülhettél a nemzeti szocializmus vonzáskörébe. Taubes így 1979-ben Párizsból, a Maison des Sciences de l’Homme-ból nagyon udvarias, tudományos kérdéseket feszegető levelet ír Schmittnek, a levél végén felvetve annak lehetőségét, hogy a számára legfontosabb politika teológiai szövegről, Pál apostol Római levelének 9-11 fejezetéről beszélgessenek. A Pálról szóló beszélgetés végül később, különleges körülmények között jött létre, valószínűleg 1984-ben: „akik ismerték Carl Schmittet (…), tudják, hogy nem volt nagy telefonáló. Nem ebben a móduszban közölte a mondanivalóját. Egyszer Párizsban, úgy szeptember 25-e körül, felhív a házvezetőnője: a telefonnál Carl Schmitt. Meglepődtem. Azt mondja Carl Schmitt: olvastam és újraolvastam a levelét. Nagyon rosszul vagyok. Nem tudom, meddig élek még, azonnal jöjjön. / Más terveim voltak, a zsidó Újév ünnepe is közeledett. De rögtön vonatra szálltam – irány a sauerlandi Plettenberg. Beszélgetéseink iszonyúak voltak. Részben papi titoktartás alá tartoznak (nem mintha pap volnék, de vannak dolgok, amelyeket pap módjára kell kezelnünk. (…) Sétáinkról visszatérve bementünk a házba és teáztunk. ’Nos, Taubes – szólalt meg Schmitt -, most a Római 9 –11-et olvassuk. / Teológusokkal és filozófusokkal olvasni a Római 9 –11-et, az egy dolog. Más dolog, ha korunk legnagyobb államjogászával együtt csináljuk ugyanezt. Mást hall ki a szöveg sűrű politikai töltetéből, amint egy kardiológus is máshogyan ismeri a szívet, mint a közönséges belgyógyász.” (Taubes, 1995. 64.)

Taubes néhány évvel később halálos beteg lett. Ekkor ébredt rá, hogy az idő egész konkrétan is sürgeti, nem csak eszkatológiai értelemben, ahogy azt korábban már annyiszor megfogalmazta. Élete utolsó napjaiban a Heidelbergi Evangélikus Központban az eredetileg tervezett Korintusi Levél helyett a Római Levélről tartott szemináriumot, az elemzésben központi helyet szentelve a 9-11 fejezetnek. Néhány nappal azután halt meg, hogy elmondta, amit elmondhatott többek között abból, ahogyan Schmitt-tel olvasták a levelet. Kettejük viszonyáról az egyik előadásban így nyilatkozott: „Tudtuk, hogy életre-halálra szóló ellenségek vagyunk, de csodálatosan megértettük egymást. És ez kivételes dolog volt.” (Taubes, 1993. 96.)

Taubes 1987: Taubes, Jacob: Gegenstrebige Fügung, 1987., Merve, Berlin
Taubes 1995: Taubes, Jacob: Messiási Logika = Pannonhalmi szemle, 1995., III/3. ford.: Ábrahám Márton
Taubes 1993: Taubes, Jacob: Die politische Theologie Paulus, 1993., Wilhelm Fink, München

About the author

Bendl Vera 1980-ban született, filozófiát és hebraisztikát tanult. Évekig élt Izraelben, novelláit a 2000 folyóiratban publikálta. Jelenleg a Cafeblog szerkesztője. A Pilpul régi szerzője, a Bánkitó Fesztivál Pilpul-rendezvényein is találkozhattunk vele.

Facebook Comments