Dögrováson

(Danyi Zoltán: A dögeltakarító. Magvető, Budapest, 2015, 258 oldal, 2990 Ft)

Hogy klasszikust idézzünk: „a szar is le van szarva…”

Az egész, úgy, ahogy van. Az egész elcseszett, szétbombázott, megerőszakolt, végigsorozott, elhazudott, agyonmitizált, kiárusított, szétlopott, ex-jugoszláv világ. Szarni rá, mert muszáj, mert az egész háborús őrület tönkre tette a gyomrot, a beleket, és a fing éppoly szaporán durrog elő a szorongásban élők alfeléből, mint a golyók a kalasnyikovokból.

Hősünk (akinek végig nem derül ki a neve) ebből afféle hevenyészett nemzetkarakterológiát is gyárt:

„kezdte lassan megérteni a szerbeket, akik nem kedvelik a magyarokat, pedig azelőtt normális vagy majdnem normális volt a bélműködése, de a szerbek már akkor is érezték, hogy valami nincs vele rendben, mert a magyarokban, az albánokban, a bosnyákokban és a cigányokban csakugyan lehet valami visszataszító, mondta, és már arra is gondolt, hogy esetleg csakugyan lehet valamilyen nemzeti jellege lehet a dolognak…” ¹

Ebből is kitűnik, hogy a srác nacionalista elfogultsággal aztán végképp nem vádolható. Egy darabokra hulló, soknemzetiségű ország lakója, melyben úgy nőtt fel, hogy nem fontos, ki albán, ki magyar, ki horvát – kivétel ez alól talán az, hogy ki szerb.

A szerbekhez ragaszkodik, ezért is kedveli Szentendrét:

„mert az igazság az, hogy neki az összes többi magyarországi város valahogy mindig is távoli volt és idegenszerű, Szentendrén viszont, éppen ellenkezőleg, az első pillanattól fogva otthon érezte magát, éppen ezért nagyon úgy tűnik, hogy akárhogy is vannak a dolgok, neki a szerbek feltehetőleg már örökre hozzátartoznak ahhoz, amit eléggé bizonytalanul ugyan, de az otthonosság érzésének kell neveznie…” ²

Mondja ezt hősünk mindannak ellenére, hogy fiatal korában nagy szerb mítingekre terelték őket, ahol nyakon öntötték őket a nagy szerb igazsággal, és annak ellenére, hogy megélte a kilencvenes éveket, katona volt a háborúban. Csakhogy az ő identitása nem a hangszórókból üvöltő propaganda és a nacionalista szólamok szerint alakult, hanem egyszerűen csak élni és túlélni próbált egy többnyelvű, többnemzetiségű környezetben.

Hősünk rengeteget szenved attól, hogy tönkrement az emésztése a háborúban, valamint még az azt megelőző jugoszláv időkben.

Folyton feszül a hasa, szélgörcsei vannak, hirtelen rátör a székelési vagy vizelési inger, akárhol van, kénytelen bűzbombákat eregetni, vagy WC-re rohanni. Még akkor is, amikor a rég vágyott lányka mellé kerülne a nagy szerb mítingen – nem tud mit tenni, a nadrágjába csinál. S miközben a hasával és a beleivel küszködik, összeomlik egy dél-európai középhatalom, egymást azelőtt testvérnek nevező népek ölik egymást a legnagyobb brutalitással; folyik a vér, a sperma, a szar és a húgy.

Így lett vége. Ha vége lett egyáltalán. Az utódállamokban már megnyitottak a legdivatosabb nyugati üzletek, csillognak-villognak a kirakatok, el lehet jutni Bécsig, sőt, akár Berlinig is, de sok helyen még mindig nem tanácsos mászkálni a telepített taposóaknák miatt. Ilyen taposóakna a lélek is, amely bármikor robbanhat, és a jelen csillogó-villogó felszínére robbantja a múlt bűzös exkrementumát.

A fiú – akinek a nevét végig nem tudjuk meg -, az ex-jugó utódállamok népeinek kálváriáját járja. Persze, sokakkal ellentétben életben maradt. Igaz, ennek az volt az ára, hogy nem őt ölték, erőszakolták, hanem ő volt az embernek farkasa. Ártatlanul nem úszhatta meg. Látta, amint „bajtársa”, Grb feldug egy pisztolyt egy nőnek, majd eldurrantja – miután már többen megerőszakolták. Vizelési nehézségei pedig azóta vannak, hogy egyszer, amikor félrevonult a sarokra szükségét végezni, látta, ahogyan ugyanez az ember a heréin keresztül, alulról, szétlövi egy férfi fejét, aki volt oly merész, hogy a seggét előremeresztve a képükbe fingott.

„… mindez annyira gyorsan játszódott le, hogy el kellett telnie néhány másodpercnek, amíg felfogták, hogy mi történt, és amikor a dülleszkedő pasas a fal tövébe roskadt, a nevetés abbamaradt, akkor ő még mindig a ház sarkánál állt, kezében a farkával, de amikor felfogta, hogy Grb a tökein keresztül lőtte gejbe a szivart, a vizelete elakadt” ³

Azóta egyfolytában csak kínozza a vizelési inger, de ha odaér a WC-be csak csurran-cseppen, nem jön.

A srác el akart menekülni az országból, kamaszos, romantikus álmok hajtották volna Amerikába, ami az ő fejében még mindig az „ígéret földje” volt. Amerikáról olyasmi víziói vannak, amik a nyolcvanas években voltak forgalomban a Vadkeleten: bűnügyi sorozatokból, mozifilmekből, amerikai ruhákat fetisizál. Egészen bugyuta gondolkodásmódra vall az is, ahogyan a Szarvasvadász című filmből párol le magának életbölcsességeket. Vagyis meglehetősen egydimenziós emberről van szó, akinek a nők jobbára csak egy numerát jelentenek, és úgy általában sincs túl köze semmihez, ami vele történik. Afféle posztjugoszláv tulajdonságok nélküli ember, vajmagyar Ulrich.

Élete nagy dobása lett volna az, hogy elmegy Amerikába.

Ennek érdekében azt a hallatlanul ravasz tervet eszelte ki, hogy eljut valahogyan Berlinbe, és ott felszáll egy repülőre valahogyan. Ez volt az úgynevezett Luftbrücke-terv. Hangzatos, mint egy háborús hadművelet neve, ám ennyiben ki is merültek a hasonlóságok. Hősünk Berlinig még el is jutott, ami végül is nem nagy ügy. Ott azonban máris sorjáztak a problémák: berúg, felnyal valamilyen kábítószert, egy kórházban köt ki, nem találja a WC-t, és odacsinál a lift sarkába. Szép történet. Aztán megtalálja valahogyan a rég bezárt Tempelhof repülőteret, és hazautazik. Amiben már az is abszurd, hogy miből gondolta, hogy egyáltalán bármi esélye is van felszállni valamilyen gépre, a másik pedig az, hogy aki még azzal sincs tisztában, hogy melyik reptérről kell indulni, az maradjon a fenekén.

De úgy tűnik, ez az ember úgy általában semmivel sincs tisztában. Reakciói, reflexiói a környezete gondolkodásmódját tükrözik vissza. Jellemző, hogy a háború után, amikor egy dúsgazdag haverja, Dali, megkéri, hogy a spliti villájába tervezzen valamilyen mozaikot a falra, akkor a régi, jugoszláv címer jut az eszébe először, másodszor pedig motorcsónakázó fiatalok képe – vagyis egyik ötlete sem túl eredeti. De a munkát végül megkapja, rakosgatja a címert, közben Dali kölcsönzött neki egy autót, amivel Budapestre jár, s szintén Dali lakásában száll meg – vagyis folyton csak sodródik.

Ezt a folytonos, monoton sodrást érzékeltetik az olykor végtelenül hosszúra nyúló mondatok is. A regény ugyanis hét fejezetből áll, s ezek mondatnyi alfejezetekből. A narrátor szenvtelen hangon mesél, s beszédében nem ritkák a trágár kifejezések, a verbális agresszió, ám ezek nem megbotránkoztatóak (miért is lennének ezek megbotránkoztatóak a XXI. században?), hanem azt a miliőt érzékeltetik, amelyben a regény játszódik.

Nehezen érthető P. feltűnése a regényben.

Végig nem derül ki, hogy kiről van szó, azt tudjuk meg, hogy ő is járt a „főhős” volt barátnőjével, Celiával, aztán megcsalta. Pont akkor, amikor a horvát lány vacsorára bablevest főzött volna neki, P. észrevett a benzinkúton egy szerb lányt, aki megtetszett neki, és még aznap este össze is jöttek. (Igaz, Celiával sem túl romantikus körülmények között ismerkedtek meg.) P. kapcsolata a főhőssel mindössze annyi a sztori szerint, hogy ő volt az, aki elbocsátotta a dögeltakarítóktól.

Ennek a különítménynek az volt a feladata, hogy ez utakon elhullott állatokat összeszedje.

A metafora könnyen felfejthető: a dögeltakarítók ugyanazt végzik kicsiben, mint a háborúzó felek nagyban: eltüntetik a holtakat. (Ezt megerősíti az is, hogy az irreálisan sok elhullott állatot kell összeszedniük.) A holtakat azonban hiába hajigálták tömegsírokba, egyik, a háborúban részt vett ország sem tud megszabadulni tőlük. A háború zsigeri, szomatikus tapasztalat, melynek emlékezetét örökre megőrzi az alapvető funkcióiban sérült test: nem tud többé rendesen emészteni, üríteni és szeretni. A dögök el vannak takarítva ugyan, de az egész régió dögrováson van.

Danyi Zoltán nemrég Mészöly Miklós díjat kapott, és a kritika valósággal ünnepelte a regényt. Amit jómagam is a tavalyi év egyik legfontosabb irodalmi teljesítményének tartok, de korántsem egyenletes műnek. Az a végtelenül hosszúra nyúló jelenet például, amikor hősünk az Andrássy úton dugóba kerül, ebben a terjedelemben funkciótlan, inkább elvesz, mint hozzáad a szöveghez. Igaz, sok minden kiderül közben a srácról, de unalmassá válik, amikor lelassul a tempó, és a narrátor aprólékos részletességgel beszámol mindenről.

A kritikusok a regény legnagyobb erényének azt tartották, hogy lebontja a nagy nemzeti narratívákat, identitásokat (igen, a vajdasági magyart is), és mintegy alulnézeti perspektívából, a történelemben bukdácsoló, ám abból nem sokat értő ember nézőpontjából mesél – mint Svejk. Kétségtelen, hogy nagy szükség volt már a szembesítésnek, a múltfeldolgozásnak erre a módjára, vagyis e tekintetben a regény afféle terápia, és nagyon erős ajánlat minden egyéb más módszerrel szemben; példának okáért a természetgyógyászatnak nevezett vajákossággal szemben, amit a főhős is kipróbált. Európának ezen a részén márpedig nagy szükség van arra, hogy ne a magas rudakon lobogó nemzeti zászlók, hanem a tömegsírok perspektívájából számoljunk el nemzeti identitásunkkal. Elvégre errefelé valamennyien dögrováson vagyunk.