Meghalt Bányai János

Meghalt Bányai János

- in Aktuális, Kiemelt, Komoly
105
hid80_07

Szombaton Umberto Eco, vasárnap Bányai János. Az olasz filoszt az egész világ gyászolja, az újvidéki legendás irodalmárt csak egy kisebb, hányattatott sorsú régió, melynek az elmúlt évtizedekben az egyik legbölcsebb és legnagyobb tudású figurája volt.

Haja még alig őszült, nehéz volt róla elhinni, hogy már rég elhagyta a hetvenet. A tekintete meleg, a mosolya kedves, a viselkedése szerény. Mint a legnagyobbaknak.

Az a legenda járta róla, hogy még manapság is elolvasott naponta minimum kétszáz oldalt, és amit ő nem olvasott, azt le sem írták. A magyar és egyetemes irodalom kiváló ismerője, aki élénk figyelemmel követte a kortárs irodalmat is. Ismert minden összefüggést, minden alkotót, és a magyar nyelvet, mint a tenyerét.

Szelídséggel viselte a viselnivalókat, amikből a Vajdaságban igen sokat rak az Úristen az ember vállára. Emlékszem, egyszer az egyetemre menet mesélt arról, hogyan lettek hősökké, sőt, akadémikusokká háborús bűnösök. Kevés indulat, annál több rezignáció volt a hangjában, de a botrányok, megpróbáltatások, igazságtalanságok sorozata sem ingatta meg soha meggyőződésében. Az ő meggyőződése márpedig a magyar irodalom volt.

 

bányai

 

A magyar tollforgatók sorsa soha nem könnyű, kiváltképp nem az a határokon kívül.  Bányai János 1939-ban született Szabadkán, a II. világháború kitörése után nem sokkal. A történelem a huszadik században nem volt kegyes ahhoz a földdarabhoz, ahol élt, és ahonnan soha nem akart elmenni, akkor sem, amikor százezrek hagyták maguk mögött a lassan, ám annál kegyetlenebbül darabokra hulló Jugoszláviát. Bányai János maradt, és akkor is olvasott, amikor bombázták a várost. És akkor is megrendezték az évtizedes hagyományokkal bíró konferenciasorozatot az Újvidéki Egyetem és az MTA Irodalomtudományi Intézete között, amikor Magyarországról szálltak fel a NATO-gépek bombákkal Szerbia felé.

Bányai János maradt; beszélgetett, szerkesztett, írt, előadott, tanított. Falta, szerkesztette, recenzeálta, írta és értelmezte a könyveket. Úgy vált megkérdőjelezhetetlen tekintélyévé egy régiónak és a magyar irodalomnak, hogy távol állt tőle minden tekintélyelvűség; kedves és a hivatása iránt végtelen alázatot viselő ember volt. Nagy elődök hagyományát vitte tovább, és nehéz örökséget hagy tanítványaira.

Bori Imréről írott könyvében olvashatjuk: “A hagyománytalanság tudata éppen ezért aligha számolható fel a helyinek, a vidékinek, a regionálisnak számbavételével, sokkal inkább csendesíthető el, vagy akár fel is számolható a hagyományválasztásra való képességnek és felkészültségnek a kanonizációs műveleteivel, amelyek annak a belátásához vezetnek, hogy a kultúrát nem más, maga a kultúra őrzi meg, amennyiben önmagát fenntarthatónak és alakíthatónak, tehát egészében nyitottnak és változónak tekinti.” Megkockáztathatjuk, hogy Bányai János is ezen belátások jegyében őrizte és gondozta a hagyománytalan hagyományt, az önmagát fenntartó kultúrát, s az idősebb mester életművének feldolgozása egyszersmind a saját irodalomértelmezői gyakorlatához is kulcsot ad.

Bányai János tudása, embersége, barátsága pótolhatatlan veszteség. Bárcsak koccinthatnánk még egyet azzal a feketicsi meggypálinkával…

 

 

Facebook Comments