A pesti ember bédekkere

A pesti ember bédekkere

- in Aktuális, Kiemelt, Meséld el fiaidnak, Recenzió
1486
bp1

Hevesi Lajos: Karcképek az ország városából

(Kortárs, Budapest, 2015, 347 oldal, 3500 Ft. Az utószót és a jegyzeteket írta: Saly Noémi.)

 

Budapest immár jó másfélszáz éve az írók múzsája, kutatási terepe, szenvedélye, kulisszája, szerelme és mindene. Összeszámolni is nehéz, hány regény, novella- vagy tárcafüzér, útikönyv foglalkozik vele a kezdetektől egészen napjainkig. Az elsők közül pedig máris kettő Hevesi Lajos nevéhez fűződik, hiszen az 1873 nyarán magyar és német nyelven megjelent Budapest és környéke című, a fővárosról szóló első, modern útikönyv mellett tárcákat is írt Budapestről különböző lapokba, melyeket aztán Karcképek az ország városából címmel szerkesztettek kötetbe, amely szintén 1873-ban látott napvilágot.

 

hevesi

 

A kötet keletkezésének körülményeiről, a szerzőről és koráról Saly Noémi utószava nyújt alapos tájékoztatást.

Erre az olvasónak alighanem nagy szüksége is van, hiszen Hevesi Lajos neve – szégyenszemre – kevesek számára cseng ismerősen. Holott korának igen kiváló, hihetetlen munkabírású, multifunkcionális filoszáról van szó, aki német és magyar nyelven ontotta a cikkeket, publicisztikákat a kultúra, s főleg a képzőművészet valamennyi ágáról, aki Schiller összes versét lefordította magyarra, aki az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című, a Monarchia népeit bemutató sok kötetes vállalkozás Magyarországgal foglalkozó 6 kötetét (egyenként kb. 700 oldal) tolmácsolta németre, aki elsőként dolgozta fel rendszerezetten a XIX. századi osztrák művészet történetét… stb., stb. Igen kiváló férfiúról van szó, aki rengeteget tett a magyar kultúráért – nem csoda hát, hogy még egy utca sincs róla elnevezve Magyarországon.

Az Utószóban azt olvashatjuk a szerző műveiről, hogy „nem az üzleti érdek, hanem egy életszerető, derűs lélek diktálta őket” (321). Erről az olvasó máris megbizonyosodhat, amint elkezdi olvasni a pár oldalas karcolatokat. Rögvest az első, a Váci utca című így kezdődik: „Miért nem hívják a Váci utcát Soroksárinak, ezt meg viszont Váci utcának? E kérdést akárhányszor intéztem már magamhoz, mert világos, hogy a Váci utcán keresztülballagó emberek közül némelyek nem Vácra, hanem talán éppen Soroksárra szándékoznak, míg ellenkezőleg megesik, hogy a ki a Soroksári utcán mendegél, éppenséggel Vácra igyekszik. Meglehet, hogy a Váci utca akkoriban, mikor megkeresztelték, feltűnőleg hasonlított Váchoz, mely tudvalevőleg éppen nem nagyvárosi külsejű” (9). A fenti mélyenszántó eszmefuttatás után pedig Pest nevezetes utcájának a bemutatása következik a bennszülött szemszögéből, aki jól ismeri az arrafelé megforduló népeket, a tipikus figurákat, valamint a neves utca szerepét és státuszát a főváros életében.

 

bp2

 

A Váci utca mikrovilágát érdemes összevetni a korabeli Király utcáéval, Pest másik legendás utcájával.

Megjegyzem, a helyszínek, épületek közötti tájékozódást jelentősen megkönnyítik a jegyzetek, melyekből nagyon sok izgalmas dologra derül fény a város történetéből. Jelen esetben arra, hogy az Erzsébetváros ütőereként működő utca egykor „Az ángliai királyhoz” nevű fogadóról kapta a nevét, mely valaha az Országút (ma Károly körút) sarkán állt. „Sajátszerű utca ez, melyben a legmakacsabb dugulatos náthát az isteni kegy különös ajándékának tekintik, a teljes siketség irigylendő előnyt képez, és vaksággal nem lehet senki megverve, csak megáldva” (60). Az érzékszervek működésének felfüggesztése márpedig azért ajánlatos a jámbor sétáló számára, mert az utcában virágzik az ipar és a kereskedelem, annak minden szagával, forgatagával, koszával együtt. A szerző hosszas tirádákban méltatja azt a „balzsamos leh”-et, amivel az utcában készülő sajtok (boldogok a sajtkészítők) telítik a levegőt, míg át nem sétál az utca egy másik szférájába, ahol is a kolbászkészítőktől származó fokhagyma szaga kínál ellenmérget. A következő szakaszban a narancs- és citromárusok penészes portékái között kell átvergődni, majd „egy kormos gesztenyeégető és valami lisztes zsákokbúl rakott egyiptomi gúla közt nyílik egy szűk sikátor, melyen keresztül lehet gyűrődni” (65). A Király utcában található tovább a „sakter birodalma” a „baromfinemzetség borzalmas Golgotájával”, bőrkikészítő műhelyek, s mindennemű forgataga a szállítóeszközöknek.

S mint ahogyan a Király utca, hasonlóképpen az egykori Orczy-ház is fontos helyszíne volt a korabeli zsidóság életének, valóságos kis Krakkó, Lemberg vagy Tarnow – ahogyan szerzőnk megállapítja. A lábjegyzetből ismét kimerítő tájékoztatást kapunk a mára már rég lebontott házról, melynek helyén a Madách-házak állnak. Egykoron azonban valóságos város volt a városban, számos üzlettel, műhellyel, kofákkal, zsinagógával, sőt, még egy kávéház is helyet kapott benne. Vagyis a Gácsországból (Galíciából) származó zsidók mindent megtalálhattak itt, „amire egy igazhitű izraelita embernek bárminő körülmények között egész életében szüksége támadhat, a húsvéti liszt csakúgy, mint a takarékpénztár, az izraelita rítus szerint főzött zsebóra mellett a zsidó könyvkereskedés, meg a rituális sakter” (155).

Más alkalommal pedig a svábok közé, Budakeszire tesz kirándulást szerzőnk az erdőn keresztül, ahol a városi uraságok szoktak volt nyaralni. Ámde őket sehol sem találja, ellenben egyszer csak egy konda közepén találja magát, ahogyan írja: „nehány érett korú sertéshizlalási eredmény heverészett festői csoporttá egyesítve a járda közepén, mely különösen kövezetlen állapotáról könnyen felismerhető” (269). Megtudjuk továbbá, honnan származik szerinte a svábok lakta település neve: emberemlékezetű idők előtt e helyen az alemannok sajtosboltot alapítottak, azt hívták úgy, hogy ’Käsbude’.

 

bp3

 

Hevesi bebarangolja az egész korabeli Budapestet, s minden szegletéről van valamilyen anekdotája, csipkelődő megjegyzése.

A karcolatok hangnemét a gunyorosság jellemzi, ám nem a marú gúny, hanem a szeretetteljes évődés. A szerző bőven él a túlzás eszközeivel, s asszociációnak semmi sem szab határt, hivatkozásait pedig a korabeli műveltség egész eszköztárából veszi; legyen az francia, angol, német avagy latin. Hatalmas tudásanyag lapul meg ezek mögött a könnyed hangvételű, frivol kis karcolatok mögött, ezt pedig remekül kiegészítik a szerkesztő jegyzetei, melyek számos csemegét kínálnak mindazok számára, akiket érdekel az ország városának a története.

Nagy öröm, hogy potom másfélszáz év után egy kiadó ismét fantáziát látott ebben a könyvben. S külön az is, hogy magasra tették a lécet, s nem spórolták el a jegyzeteket és az utószót, amelyek nélkül a mai olvasó aligha tudna eligazodni a szövegen, velük együtt azonban nagyon izgalmas és szórakoztató sétát tud tenni az egykor volt Budapesten, méghozzá egy igen jeles férfiú társaságában.

(A képek forrása: http://www.ilyenisvoltbudapest.hu)

 

Facebook Comments