Kies-kietlen puszta

Kies-kietlen puszta

- in Hetven arc - hetiszakasz
1783
negev304

Bemidbár (4Mózes 1:1–4:20.) 

Amikor először voltam Jeruzsálemban, az idegenvezető felhívta a figyelmemet, hogy óvatosnak kell lennem, sok a szabadlábon lévő Jeremiás, Jézus és kevésbé ismert társaik. Megkockáztatta, hogy a világon ott a legmagasabb az egy lakosra jutó őrültek száma. Az más kérdés, hogy eggyel sem találkoztam és így utólag ezt inkább hencegésnek tartom. Mindenkire jellemző, hogy mivel henceg. 

Amikor valakiben felébred a spiritualitás elfojthatatlan vágya, vérmérsékletétől függően könnyen lehet, hogy remete, buddhista szerzetes, jógi, názir, próféta, esetleg ezek keveréke lesz. Aztán vagy észhez tér hirtelen és mondjuk újra beáll a benzinkútba, vagy egész hátralévő életében ezt a bújócskát játsza tovább. 

A modern ember ráadásul gyakran még egy ilyen, valóban súlyos lépést sem hoz meg. Inkább grandiózus vállalkozásba kezd, filmet forgat kedvenc mitológiai alakjáról, vagy bibliai régésszé válik. Van, aki elmegy és végigjárja Ábrahám útját, Jákob útját és Mózes útját. Esetleg elolvassa az ezekről szóló dokumentumokat. 

Egy ilyen utazásnak akár meglepő következményei is lehetnek. Például Bruce Feiler, aki egy hasonló grandiózus tervet hajtott végre, könyve (Bibliai Tájak) közepén megjegyzi, hogy “már egyre inkább fontosságát vesztette, hogy megtaláljam pontosan azt a helyet, ahol átkeltek a zsidók.[…] Ebben az értelemben mindegy, hogy az esemény hol történt, vagy hogy egyáltalán megtörtént-e. Ahogy Martin Buber fogalmazott, egyedül annak van jelentősége, hogy a történéseket Isten cselekedeteként élték meg.” 

Valóban, meg lehet találni a manna eredetét, meg lehet találni a fürjek többszöri előfordulásának okát, lehet elméleteket gyártani és cáfolni minden mozzanattal kapcsolatban, de ez a Biblia szempontjából mindegy és a biblikus látásmódot egyáltalán nem érinti. 

Minden megmosolyogtató (vagy siralmas) próbálkozás mögött, mégis ott van egy régi remény: Mózestól Illésig annyian mentek a pusztába és ott találkoztak is Istennel. Talán csak nem baj, ha az ember ilyen előkelő társaságba igyekszik? 

A hetiszakasz, sőt az egész negyedik könyv hagyományos elnevezése: bamidbár: a „pusztában” Az aranyborjú bűne, a Hajlék építése, a papok beiktatása és Áron két fiának halála után itt vétetik fel újra a cselekmény fonala. Ez a könyv a vándorlás négy évtizedének krónikája is. Hetiszakaszunk címét sivatagnak, pusztaságnak szokás fordítani. Miért érdemes tehát ebbe a „midbár”-ba elvonulni hosszabb-rövidebb időre? Mi az a midbár? 

A szó gyöke a d.v.r, amely Hirsch szerint a különböző dolgok egyberendezését jelenti. Ilyen -mások mellett- a beszéd, a szó, a megműveletlen föld (midbár) és a legelő (Jes 5:17) is. A hetiszakasz elnevezésének, „bamidbár”, egy lehetséges olvasata lehetne a “bemidaber” is, ez kb. azt jelentené, „beszéd közben.” 

A Tóra -Mózes énekének tanúsága szerint- üres pusztaságban adatott (5Móz 32. 10), ahol Rási szerint a sakálok és struccok üvöltése sem tudta az emberek hitét szegni. Itt két különböző szó is jelen van, amellyel a pusztát és üres teret jelölik, a midbár mellett a „tóhu”, amelyet a Teremtés második mondatából ismerünk: „A Föld tóhuvabóhuvolt.” (1Móz. 1. 2)- a szó az eredeti kontextusban nehezen értelmezhető, leginkább „káosz”- ként, zavaros masszaként, vagy tátongó ürességként fordítják. 

Viszont Jesája próféta nem ajánlja ezt a tóhut: „Nem mondtam Jákob magzatjának: pusztaságban keressetek engem” (Jes 45. 19). Ahogy előtte magyarázza: nem tóhunak teremtette a földet Isten, hanem, hogy lakjanak rajta. Jesája, aki kiment a midbárba, kritizálja a tóhuba igyekvőket. (Persze ez a kritizáló már a Tanítvány-Jesája.) Tehát a midbár más, mint a tohu. Úgy is mondhatnánk, hogy az egyik a kies, a másik a kietlen puszta. Bár jelentésük megegyezik, a kiesben mégis érzünk valami jelenlétet, amely a kietlenből hiányzik. Ezt a megfoghatatlan jelenlétet láthatjuk Illés történetében. Neki azért kellett a pusztába vándorolnia, hogy a „halk apró hangot” meghallja (1Kir 19. 12), amely csak akkor hallható, ha direkt rá figyelünk. 

Savuot, a kinyilatkoztatás emlékünnepe mindig a Bamidbar hetiszakasz után következik (néhány szökőévben még a Naszo szakasz is Savuot előtti, tavaly is így volt). Amikor a rabbik, akik természetesen e rögzítésért felelősek, ezt indokolják, általában a 49 napos felkészülési idővel kötik össze. Az Egyiptomból kivonuló zsidóságnak meg kellet érnie arra, hogy Isten kinyilatkoztatását be tudja fogadni. Ennek az érési folyamatnak része némi sivatagi vándorlás, ahol különböző vélemények szerint különböző tapasztalatok segítik a felkészülést. 

Egyesek szerint a felkészülés nem állott másból, mint három teszt-parancsolatból. Ha ezekkel jól tudnak bánni, rájuk lehet zúdítani még 200-szor annyit. A sivatagi vándorlást próbának is tekinthetjük, a zúgolódást pedig a próbának nem megfelelésnek. 

Van, aki szerint a sivatag alázatot sugároz, ezt kell átvennie annak, aki aztán a kinyilatkoztatásban akar részesülni. Van, aki szerint az anyagi vágyainknak parancsol megálljt a puszta, és éppen erre volt szükség. 

Az is egy értelmezési lehetõség, hogy a sivatagban az emberek ki tudnak ürülni, mint az edények és így magukba tudják fogadni a kinyilatkoztatás, amely így át is járja valójuk minden zugát. Helyet csináltak neki. Van, aki szerint pedig a vándorlás tulajdonképpen unalom, és mint olyan, felkészülés az izgalomra. 

Ez az utóbbi leegyszerűsítése csupán Aviva Zornberg elképzelésének (The Particulars of Rapture, 234.o), amelyet Winnicott gondolatára alapoz. Az analitikus gyerekpszichológus Winnicott szerint a gyereknek nem csak az élmény magjára van szüksége, hanem az élmény teljes ívére: az unalomra, a várakozásra és a kényszer nélküli vágyra. Éppígy, Zornberg szerint, a zsidók a Sás-tengeri átkelés után meg kell találják saját vágyaikat a száraz, csodátlan, azaz unalmas pusztában. 

Vigyük tovább ezt a hasonlatot. Ahogy a zsidók kánaáni határra érnek, Isten nem bizonyul jó szülőnek, nem várja meg, hogy a nép maga termelje ki saját vágyát, hanem segít: kémeket küldet az Ígéret Földjére. A nép a jól ismert duzzogó gyereket tökéletesen modellezi: inkább nem kér az egészből. A büntetés is illik a képbe, a szülő ezek után megtiltja nekik a belépést és emberöltőnyire nyújtja a felkészülési időszakot. A duzzogó gyerek, persze, most már menne, de hiába, a nevelés az nevelés. 

A kiindulási kérdésünkre nem kaptunk választ. Nem is csoda, hiszen arra csak személyes válasz kapható, például rámutatással, ahogy a Biblia teszi. Általánosságban csak a különbség gyökerét lehet leírni. 

A két különböző út, amely elkülönül: a Deutoronomium által felkínált Két alapvető választási lehetőség. Az egyik az Eckhart-i vagy Lao Ce-i, a Simon bar Jochaj-i (Babiloni Talmud Sabbat 33b), aki úgy válik le a világról, hogy egyrészt nem menekül el a világ súlya elől, másrészt különválásában is aktív. Ezt kellett megtanulnia Simon bar Jochajnak a tizenharmadik évben, amit a sivatagi elkülönültségben töltött. 

A másik út a menekülés útja, amikor a leválás tényleg lefelé történő mozgást jelez. Elbújást a feladatok elől. Ez Jónás útja, aki azt gondolja, hogy a Szó perzselő közelségét elhagynia megnyugvást jelentő hűvösséget hoz. Jónás minden mozdulata “jerida,” lemenetel. Így megy le Jaffóba, így megy le a kikötőben egy hajóba, majd a hajó gyomrába és végül (bár a szöveg itt már nem ezt az igét használja) a hal gyomrába. 

Tehát nem az a döntő, hogy valaki elmegy-e a pusztába, hanem az, hogy -ha megy- melyik úton megy oda.

Facebook Comments