(Fotók: Laczkó Kornél)
Útközben megálltunk egy négy emeletes panelház előtt, és valaki mondta, hogy itt lakott. Közel menni nem tudtunk, a rutinos túrázók mesélték, hogy ezt a kerítést tavaly óta építhették, igaz, a virág is több a lakótelepi előkertben. Azt is mondták, hogy a városnak még egy emléktáblára sem telt. De hiszen Csokonait, Petőfit, Adyt is csak jóval halála után ismerte el Debrecen, Tar Sándor meg még csak tíz és fél éve ment el, van még idő gondolkodni ezen. Itt, a ház előtt merült fel, hogy bezzeg Wass Albertnek szobra van a Nagyerdőn, s egyedül neki jár a díszkivilágítás is. (Erre már valaki megjegyezte, hogy ahol a legnagyobb a sötét, ott kell világítani.)
A túra egyébként, szokás szerint, immáron tizenegyedik alkalommal a Turmix bárban kezdődött,
a Naplóval átellenben, a Virágpiac mellett. S ismét csak szokás szerint Giczey Péter, a megemlékezés egyik szervezője köszöntötte az összegyűlt kb. 15 embert, majd fel is olvasott egy rövidke szöveget Tartól. A következő állomás a most Kosár nevet viselő kocsma volt (nemrég még Unplugged, de a régi debreceniek főleg Lilla néven ismerik), azután a társaság a Prémium söröző felé vette irányt a ragyogó őszi időben.
Az út következő állomása felé találgattuk, hogy nyitva lesz-e a kocsma, vagy ismét zárva, mint tavaly. Mikor odaértünk, egy kézzel írott papír fogadott az ajtón, az volt rajta, hogy „zártkörű rendezvény”. Ettől csak egy pillanatra lett tanácstalan a társaság, hiszen hamar kiderült, hogy minket vártak. A kellemes meglepetés után mindenki felsorakozott a pultnál, most már nagyobb lendülettel dőltek a felesek, a sörök a pohárba, beindult a nap
Ezúttal Tóth Ágnes olvasott fel, a Népszabadságban megjelent Ennyit érsz című novellát.
A végére borsódzott az ember háta, meg sem nagyon lehetett szólalni egy ideig, csattantak a poharak az asztalon.
Utunk következő állomása a Dorottya presszó lett volna, de itt is csak egy pillanatra álltunk meg, mert ezt is bezárták. Feltűnően sok kocsmán lehetett látni az „eladó” feliratot különben, ami általános állapotunk romlására enged következtetni. Nincs pénzük az embereknek már kocsmára sem – mondta az egyik túratárs, s hogy ez bizony szomorú, hiszen a kocsma a társas létezés lehetőségét, esélyét jelentette valaha. Most már otthon, magukban isznak az emberek, ez itt a vég.
A Balszélsőben (volt Paksi söröző) már várt ránk Tar egykori barátja is, egy vékony, kis termetű, gyűrött arcú ember.
Elmesélte, hogy a nyolc éves kisfia mutatta meg az írónak, hogyan kell használni a számítógépet, a szövegszerkesztőt, s mennyire hálás volt ezért a „Sanyi”! Itt jó darabig elücsörögtünk, itt mutatkoztunk be egymásnak azzal a férfival is, aki Veszprémből jár Debrecenbe a Tar-túrára. A kocsiban hallgatta a Tar szövegeiből készült rádiójátékokat, így lett olvasója.
Az utolsó állomás pedig az Ádám söröző volt, egy gyönyörű kerthelyiség, ahol a főszervező felesége mennyei babgulyással várt már ránk. Szentigaz, igen éhesek is voltunk, mire megérkeztünk, de ebéd előtt, éhgyomorra még előadtuk az egyik novellát A mi utcánkból, amiből mindenkinek ki lett osztva pár sornyi szöveg. A hosszas egyeztetések ellenére a „darab” igen nehézkes volt, inkább a kakofónia és a káosz jellemezte, de ezt tán még jobban hozta a Görbe utca hangulatát, mint egy profin és olajozottan működő műsor.
A társaság lelkesen iddogált, kvaterkázott, olvasgatott, repetázott még a babgulyásból az ajándékszámba menő verőfényes napsütésben, mikor elköszöntem. Remélem, jövőre ismét sikerül eljutnom, hiszen – ahogyan az egyik kedves résztvevő is mondta – ez a túra biztos pont az életben. Biztos pontokra márpedig szükségünk van.
Facebook Comments