A kerek mell titka

A kerek mell titka

- in Kiemelt, Könnyű
15029
persepolis_poster_1

Marjane Satrapi: Persepolis

Megkésve bár, de törve nem, magyarul is megjelent Marjane Satrapi önéletrajzi képregénye a Persepolis.

A négy részes, fekete-fehér, stilizált képregény első része először 2000-ben látott napvilágot Franciaországban. Az iráni ballib értelmiségi családból származó kislány felnőtté válásának törtétene – mely magába foglalja a perzsa sah megdöntését, Kohmeini hatalomra kerülését, a vallásos theokrácia kialakulását, és az Iraki háborút – nagy sikert aratott Európában, majd 2003-as megjelenése után az USA-ban is.

Satrapi elsődleges célja az angol nyelvű kiadás előszavában olvasható: dekonstruálni az iráni néppel kapcsolatos előítéleteket – azaz nem mind terrorista, aki nem fehér, nem mind elvakult radikális aki kendőt visel …. ezt pedig nagyon hangosan kellett mondani – többek között az USA-ban – például mikor a világ média a „sátán tengelyével“ és más okos költői és dokumentarista képpel fokozta a kirekesztő hisztéirát….

Tekintve a gender és egyéb political correctness, előítéletmentesség, stb. ügyét Magyarországon – végül is jobb későn, mint soha. Ide amúgy is lassabban jutnak el a dolgok, meg lassan esik le a tantusz…de mindazonáltal az időzítés miatt némileg veszít a könyv forradalmiságából.

Magyarul eddig csak az első kötet jelent meg, mely a szerzővel azonos nevű főhős, Marjane (ejtsd Marzsane) életének első szakaszát kíséri végig, vagyis amíg serdülőkorában szülei lázadó természete miatt el nem küldik Bécsbe. A film, mely már látható a mozikban, mind a négy kötetet feldolgozza, megtudjuk hogyan válik nővé Marjane Bécsben – szerepet kap a szerelem, szenvedély, kirekesztettség, a nyugati nihilista élet metsző kritikája, jómódú punk fiatalok ál-lázadó, álpolitikai attitüdje, és megtudjuk Marji végigszívta az idöszakot – a szó konkrét és átivitt értelmében – majd visszakerülünk a 70-es évek vége, 80-as évek eleje idején Iránba, ahol a helyzet az Iraki-Iráni hábórú után csak rosszabbodott. „Kiút” csak egy van: vissza Európába – a kígyó a farkába harap.

A tartalom előtt a forma mindenek előtt szót érdemel. Adott először is a képregény, melyből aztán nem a Pókemberhez hasonló film készült, hanem animáció. Először felmerülhet bennünk a kétség: vajon nem vesz-e el a mű élvezhetőségéből, ha éppenségel a képzelőerőnek az a funkciója veszik el a mozgókép megformáltsága révén, ami a képregényt izgalmassá teszi: azaz, hogy állóképekből kell összeállítanunk elménkben egy történetet. A válasz: nem, sőt. A képregénynek sok szempontból nagyon jót tett a filmesítés. Az író-grafikus Marjane Satrapi csínján bánik az animációs film eszközeivel, megőrizve a képi világ stilizáltságát, de ahol kell, a mozgás révén felerősíti a hatást, miközben egyazon képi világban marad mindvégig. A két médium nagyszerűen kiegészíti egymást – mindegy melyiket ismertük először.

Persepolisz Irán északi részén található település, szó szerinti jelentése: „perzsa város“, mely elnevezését még az ókori görögöktől kapta. A képregény nem Perszepoliszban játszódik, hanem jórészt Teheránban, illetve Bécsben. Az elnevezés tehát metaforaként értendő: egyszerre jelentheti az idegenek általi meghatározottságot (hiszen nem farszi név), egy letűnt kultúrát, száműzetést, ugyanakkor monászként egész Perzsiát (Iránt). A főhős végig városi kontextusokban mozog, ami szintén oka lehet a címválasztásnak. A város természetszerű sokrétűségével, összetettségével szimbóluma lehet egy-egy emberi sorsnak, vagy az emberi sorsok összességének.

A képregény egyik fejezetének Perszepolis (a magyar kiadásban megőrizték a franciás névátírásokat) a címe, ahol már egyértelmű Perszepolisz az iráni valóság kvintesszenciájaként funkcionál: a főhős, narrátor kislány, Marjane Satrapi nagymamája arról mesél, hogy az iráni királyok mindig megtartották ígéretüket, a sah azonban megszegte azt, jómagát árjának titulálta, s az ország minden vagyonát öntömjénező ünnepségekre használta fel…. Az igazi Perszepolisz tehát, akár Atlantisz, letűnt világ – amit a jelenig tartó katasztrófa követ.

Irán önállósági törekvéseinek azonban nem ez a kezdete, hanem 642, amikor az arabok a perzsákat iszlamizálták – tudjuk meg a David B. (híres képregényíró) által írt bevezetőből. Innentől kezdve az ország története állandó leigázások sorozata – a magyar szívek megdobbannak! – jöttek a törökök, jöttek a türkmének, jöttek az oroszok, jöttek az angolok, jöttek a szovjetek, jöttek az amerikaiak… A történet egy nemzet és egy individuum szabadságért való küzdelmét és kudarcait festi le.

A sztori Marji életéről szól, miközben bemutatja Irán történetét a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig. A túlélő mindig kivételes helyzetben van – éppígy Marji is: szülei jómódúak, liberálisok, lázadóak.Noch dazu Marji családja rokonságban van a sahhal, de ennek nem feltétlen van jelentősége, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az uralkodónak jelen pillnatban 500, 600, 1000 felesége van, akiktől kb. 2000 gyermeke születik, mondja interjúban Marjane Satrapi, a főhőssel azonos nevű szerzőnő…

Marji lázadó, forradalmi kislány, aki „nagyon vallásos“, de liberális neveltetésben részesül, gyermekkorában pedig a „Dialektikus materializmus“ című képregényt olvasgatja, melyben Descartes és Marx azon vitatkoznak: hogyan viszonyul a lét, az anyag és az érzékelés egymáshoz. A képregényben a kislány karaktere és képi megformáltsága, egyáltalán a narráció kizárja annak a lehetőségét, hogy Marji valóban meg is értené mi az, hogy dialektikus materializmus, helyenként mégis mintha úgy látnánk őt, mint aki valóban tudja és érti. A könyvben számomra ez zavaró volt, mert a lineáris narráció, és az auktoriális elbeszélő miatt hibának tűnt fel – a filmben azonban feloldódott ez a probléma. Ott ugyanis a kislány – karakterének megfelelően – nem beszél a dialektikus materializmusról, és kommunista helyett „kommunisos”-t mond – karakteréhez hitelesen.

Ez a konstruktív korrekció azzal van összefüggésben, ami a film legnagyobb előnye a könyvvel szemben: A mozgóképen variáltak picit az idősíkokkal, és nem a (könyvben zavaró) lineáris narrációt reprodukálták. Ez – bár minimális komplexitással történt, mégis – nagyon jót tett az elbeszélés hitelességének. A képregény számos nagyszerű eleme mellett ez az egy volt zavaró: a narráció egy későbbi pontból tekint vissza, de sosem reflektál arra, hogy az emlékzés – értelmezés is, és hogy a történetvalahonnan, egy megadott konstruáló elv szerint mesélődik, nem fekete-fehér tényfeltárás. A narráció filmbéli formája – a töredezettség, az időbeli ugrások – mélységet, dimenziót adnak a történetnek, érthetővé válik, hogy valójában egy traumatikus, sokkszerű elbeszéléssel van dolgunk. Erre persze nagyban rásegítenek az olyan alapvető filmes eszközök, mint például – az egyébként nagyszerű – zenei aláfestés.

A könyvbéli narrációnak ellenben inkább gyermekkönyv stílusa van, mely helyenként felszínessé, unalmassá teszi. Sokan Art Spiegelman Mouse című képregényéhez hasonlították, melynek nem sok alapja van – azon kívül, hogy mindkettő képregény. (meg hát jól jöhet egy iszlám sztorit a zsidó szenvedéstörténethez mérni) Èppen az említett okok miatt nem igazolt e hasonlat, hiszen ami zseniális Spiegelmann művében éppen az, hogy egy <6>elmesélt (és elmesélhetetlen) történetet mesél el (Art apjának élettörténetét), miközben reflektál saját médiumára, a narráció formájára, s hogy ez a fomra mennyiben alkalmas az önéletrajzírásra (Artie történetének elmesélésére is), illetve, hogy a képi/képregényi megjelenítés hogyan viszonyul a valósághoz.

A Perpepolisban a jórészt lineáris formában elmesélt történet mind képileg, mind szövegszinten azonban sokszor a végletekig egyszerű, már-már szájbarágós – ezzel lehetővé téve azonban, hogy a szerző ars poeticájának megfelelően „pedagógiai” funkciót is betöltsön. Ezt erősíti, hogy sokszor tartalmában is megmarad a banális hétköznapi dolgoknál – igaz ez az egyik legerősebb oldala is. A narrátor néha azonban fölöslegesen jegyez meg dolgokat (pl. „A háború mindig váratlanul jön” összegzi a képsorokat egy helyen (87.o), amire azonban nem lenne szükség, mert a képek magukért beszélnek.

Más aspektusokban éppen a film tompít az elbeszélés élén. A könyvben a kislány kommunista meggyőződése vallásos tudattal párosul. Ez a mozzanat az olvasót enyhén nyugtalaníthatja, kizökkenti az azonosulásból. A könyvbéli Marji minden nap imádkozik, és fogékony a világot megmagyarázó ideológiákra. Marji gyermek még, és hajlamos eltúlozni a dolgokat, számára minden éppoly fekete-fekér mint a képregény lapjai. Ez az a mozzanat, ami az egyesből általánosba hajló értelmezést lehetővé teszi: a gyermek perspektívája a diktatúrákban élő emberek tudatállapotának letükrözése. A filmben ez az apró, mégis meghatározó momentum csak kevéssé van jelen, s jobban előtérbe kerül az egyén sorsa.

A történet során Marjane szemléletesen írja le, hogyan lehetetlenítette el az iszlám diktatúra az ember – a gyermek – hétköznapjait. Egyik napról a másikra kendőt köteles hordani, vallásos leányiskolába kell járnia, modern (nyugatias) édesanyját az utcán inzultusok érik, mert nem csadorban jár, és így tovább. A helyzet fokozatosan egyre komolyabbá válik, illetve egyre több titkos részlet derül ki a diktatúra működéséről. Kiderül, hogy az ismerősök, rokonok, nem csak „elutaztak“ – hanem börtönben ülnek, menekülnek, disszidálni készülnek, vagy épp szívinfarktus szélén állnak. A diktatúra brutálisan avatkozik bele Marji és legközelebbi környezete életébe, és a sok szörnyűség a gyermek szívét keménnyé teszik – amit a rajzokon a végtelenül szomorú, üveges tekintet jelenít meg. De Marjane nem riad vissza a kínzások történetétől, sőt, mint igazi forradalmárnak, ez az, ami erőt ad neki a harchoz.

Marji élete a diktatúra alatt a magyar olvasó számára is ismerős momentumokkal van tele: a lázadás, miután a tüntetéseket brutális erőszakkal fojtották el – sokszor az öltözködésben ölt testet – szűk farmernadrág, farmerdzseki, Michael Jacksonos kitűző – ez éppen elég ahhoz, hogy a nemzeti valláskommandó kendős utcai harcosnői Marjanet komolyan megfenyegessék. A nyugati világ szimbólumai azonban nem valós kiutat reprezentálnak – a demokráciának is megvannak a határai, visszásságai.

A történet mind könyvbeli, mind filmes elbeszélésének legnagyszerűbb eleme a humor mely az (ön)ironikus hangnem által jön létre. A sokszor brutális történet sosem fordul önsajnáló giccsbe, s mindvégig megőrzi kritikus szemléletét. Igaz, itt újból hangsúlyozhatjuk – egy olyan egyén történetét olvassuk – aki sok szempontból kívül áll saját környezetén, tehát nem reprezentatív. Éppen e kívülállósága teszi lehetővé azonban, hogy a távolról egységes, személytelen képet árnyalja, és magyarazátot adjon jelenségekre.

A könyvben megemlítik Izraelt is, illetve egy iráni zsidó család sorsa is képbe kerül. Marji szülei lázadók és liberálisak: demonstrációkra járnak, tiltás ellenére kártyapartikat rendeznek, alkoholt fogyasztanak, mégis csak bizonyos keretek között tudnak környezetük ideológoiai keretei közül kilépni. Marji apja például arra a kérdésre, hogy Szaddat elnök miért fogadta be a sahot ezt válaszolja: „Mert régi barátok. Ketten árulták el régiónk országait az izraeli egyezséggel”. Az Izrael-ellenesség másutt is felmerül: egy rendszerellenes tüntetés vérfürdőbe torkollik. Marji megjegyzi: „Aznap annyian haltak meg a város egy negyedében, hogy az a hír járta, hogy a mészárlásért az izraeli katonák a felelősek.” Marjane szellemi felnőtté válásának, kikupálódásának továbbátermészetesen része hogy „mindent tud a palesztin kisgyerekekről”. Igaz, arra már nincs idő kitérni mit takar ez a tudás, de a lényeg Marjane Satrapi szerzőnő fontosnak tartotta az iráni politika izraelellenes ideológiájának megmutatását (legalábbis a könyvben). Egyéb zsidó vonatkozás, hogy az egyik fejezet címe konkrétan „Sabbat”. Ebben egy iráni zsidó család sorsa villan fel egy pillanatra, akik történetesen Marjiék szomszédai. Részleteket nem tudunk meg, csak éppen annyit, hogy ők is ugyanúgy áldozatai a háborúnak, mint minden más iráni lakos. Hogy mennyire befolyásolja a Soá – mint az emberi szenvedés abszolút szimbóluma – ennek az elemnek a felvételét, kérdéses. Az viszont teljesen elhibázott, hogy az est.hu-n a Persepolis ajánlója a következő mondattalkezdődik: „Ha Anne Frank képregényt rajzolt volna, több fiatal olvasót érintett volna meg a nácizmus és a világháború borzalma.” Minket meg a kurens „kulturális” média borzalma érint meg, az ilyen ostoba kijelentések révén. Aki ezt írta, mindenesetre készpénznek veszi, hogy 1. a Perspepolist többen ismerik, mint Anne Frank történetét 2. ma már senki sem olvas 3. a rajzolt kép elsődlegességet élvez egy naplóval szemben.

Végül, de nem utolsó sorban a történet különlegessége, érdeme (pozitív diszkrimiáció, pfuj) hogy egy női narrátor mesél egy traumatikus, végeredményben női sorsról. A filmben az orális tradíció női jellegét felerősíti, hogy Marzsane példaképe, és a tudás, integritás hordozója nagymamája, a méltóságos úri hölgy, aki mindvégig hű marad a humanizmus eszméihez. Azt is megtudjuk, hogy a nagyi melleit reggelente 10 percig hideg vízben áztatja, ezért maradnak szép kerek formájúak, és hogy jázminvirágokat tesz melltartójába, így mindig jóillatú. Számomra rejtély, hogy ez miért fontos – olyannyira, hogy a film ezzel zárul. Talán a női test iszlám általi tárgyiasításának szimbóluma lehet?

Mindenképpen érdemes megnézni a film hivatalos website-ját is, ami hihetetlen igényes. Az érdeklődők számára ajálom még a Persepolisról írt kritkák online gyűjteményét, ahol bár a legtöbb kritika ugyanazt mondja el, más sorrendben, de találni egy-két édekesebb írást is, például az angol Telegraph interjún alapuló cikkét.

Facebook Comments