Bálint Anna recenziója a Lumú [csend] című kiállításáról
Ilyenkor üdvös a távolság, amely a Ludwig Múzeumot a várostól elválasztja: odafele fel lehet készülni lelkileg, és visszafele is jótékonymód érvényesül az utazással (a Dunapart mentén való tekergéssel) eltöltött köztes idő – összeáll és összeér, ami összenő. Mert bizony sűrű és tartalmas a kiállítás anyaga.
A tárlatnak három olyan, számomra törékeny állítása van, amelyeken sajnos nem tudtam túllépni. Elsőként rögtön nem sikerült értelmezni a cím viszonyát a címadóval: a csend (szögletes zárójelben) – egy holokauszt-kiállítás a maga szókimondó öndefiníciójával. Csakhogy ebből kiindulva a holokausztot magát, illetve annak ábrázol(hatóság)át tematizáló anyagnak futna neki a látogató. A kiállítás felvezető, illetve a mellékelt brosúra szövege viszont ezt követően egy új horizontot emel be a „történelmesítés”, a holokauszt-effektus és -kánon lexikon-precíz tárgyalásával.
Ehhez képest maga a kiállítás kellemes meglepetés,
frivolan szólva felüdülés.
A szögesdrót-világ sem mint absztrakció, sem mint konkrét reprezentáció nem jelenik meg, a művek nem sokkolnak, nem nyomasztanak, nem patetikus pozícióból nyilatkoztatják ki, hogy Nie wieder!, és a tettes-áldozat dichotómiája is csak elvétve fordul elő. Még az emlékező kaddissal kísért kényelmes szerepe sem adatik meg. Sőt, az anyag mindezen konvencionálisnak hitt ábrázolásmódokat írja felül egy gondolatébresztő séta keretében, amelynek során föloldódik a képtilalom és a mimetikus ábrázolás problematikája.
Illetve inkább nevezném bolyongásnak. A második terembe az Arbeit macht dich (Horváth Tibor) kapufelirat alatt áthaladva újfent fölmerül a kérdés, mit takar egy holokauszt-kiállítás Tímár Katalin kurátor szerint. Mert ami itt látható és nehezen követhető, az egy összes termen végighúzódó különös kevercs. Ennek összetevője egyrészt a primer módon az emlékezés, az emlékeztetés, illetve azok hiányát feldolgozó alkotások (ilyen többek között a Performatív emlékmű – fotók alternatív megemlékezésekről, Bodó Sándor Ítélet Jeruzsálemben című érdekes installációja, a lépten-nyomon elhelyezett botlatókövekről készült fényképek (az alkotó-kitaláló nevét elírták!), nemkülönben a hajdanvolt poznańi zsinagógában készített videómunka. )
Másrészt ezeket váltogatja, ezekre felel – feltételezhetően a koncepció részeként melléjük is helyezve – a fennmaradó munkák túlnyomó része, amelyek a visszagondoláson és fölidézésen túllépve azt hivatottak bemutatni, hogy a nácizmus ideológiái, (ti. kirekesztés, uniformizálás és tsai.) még a deportálások után hetven évvel is kísértenek. Legalábbis a kurátor szerint. Szerintem viszont ebből és a kiállított munkák relációjából kiindulva olybá tűnik, hogy az alkotások egy évfordulós elgondolást modelleznek, miközben a műveket szabadon beszéltetve a látogató a tárgy újabb vetületeit fedezhetné fel. Tímár Kataliné egy lehetséges metódus, de sok alkotás (a leglátványosabban talán Esterházy Marcell és Mécs Miklós munkái) eközben
felülemelkedik azon az alárendelt viszonyon,
amelybe általa került. Jól modellezi ezt Eva Kotátková videóinstallációja is (részlet a képünkön). Az emblematikus, „beskatulyázott” gyerekeket látva spontán gondolhatnók a poroszos iskolák és szülők normakövetési kényszerének kivetülésére, az elnyomó rendszerek praktikáira, felsejlhetnek az elfojtott gyerekkori traumák, de egy összetett értelmezési mezőnek óhatatlanul gátat szab a kiállítás címe. Érteni vélem, hogy a cél ez esetben a különböző nézőpontokon át az áldozattal való azonosulásba történő süppedés megbolygatása – de a saját tapasztalat bevonásával épp a művek esnek a fentihez hasonló módon áldozatul. Arról nem is beszélve, hogy a holokauszt szó elkopik, és fennáll a veszélye annak, hogy kipukkad a jelentéstágításban.
Különösen szembeszökő ez Lakatos Erika és Omara esetében – és ez a harmadik tamáskodásom. A talált fotók felhasználásával, vegyes technikával készült festmények (Lakatos Erika) és a saját életét megjelenítő képek (Omara) önmagukban is erősek, de mivel az első cigánygyilkosságok emlékére készült szobor fotója is szerepel a Performatív emlékművek között, így ez az újra meg újra több nyilvánosságot érdemlő aktualitás is begyűrűzik. A cigányholokauszt kiemelését azért tartom problémásnak, mert amúgy a kiállítás szemlátomást univerzalizmusra törekszik (bárkivel megtörténhetett, bárkivel megtörténik), másfelől a nácizmus többi áldozata sem kapott külön helyet (ami ugyanakkor üdvös abból a szempontból, hogy a zsidó vonal is csak elvétve válik explicitté; csak akkor miért, ó, miért az Élet Menete Alapítvány önkéntesei fogják ún. „info-mediátorként” kalauzolni a látogatókat szeptemberben?).
A címbeli „egy” azt implikálja, hogy több holokauszt-kiállítás létezik, sőt
mindenkinek lehet egy sajátja,
ahogy jelen esetben is Tímár Katalin kurátor kellőképp szubjektív válogatásának lehetünk „aktív befogadói” . Zbigniew Libera Lego. Koncentrációs táboránaknyomatai is némiképp ezt a koncepciót tükrözik: mindenki felépítheti a saját viszonyulását a holokauszthoz. Kár, hogy az individualizáción túl a legózás nemcsak szükségszerűen eltárgyiasítja, hanem kicsit erőltetetten demisztifikálja is a holokausztot.
A kiállítással kapcsolatban több helyütt is elhangzik, hogy „szakértői” tárlatvezetés keretében érdemes megtekinteni. Ne higgyünk ennek a jótanácsnak! Vágjunk bátran neki a múzeumnak (sajnos én szinte csak a teremőrrel találkoztam), és állítsuk össze, legalább fejben, a saját holokauszt-kiállításunkat. À la carte. Évfordulón innen – és főleg túl.
[csend] – Egy holokauszt-kiállítás
2014. július 11. – 2014. szeptember 28.
Facebook Comments