Az Auschwitz és a hétköznapok alrovatunk Th. W. Adorno Minima Moraliájából válogató sorozatának első darabja!
Valamelyik újságban egy üzletember nekrológjában ez állt: „lelkiismeretének tágassága vetekedett szívbéli jóságával”. A baklövés, ami a gyászoló hozzátartozókat az efféle alkalmakra tartogatott stílus révén utolérte, annak önkéntelen beismerése, hogy a jóságos elhunyt lelkiismeretlen volt, a temetési menetet a legrövidebb úton az igazság birodalmába terelte. Ha egy hajlott korú embert olyasmivel magasztalnak, hogy különösen méltóságos [abgeklärt], feltételezhetjük, hogy az élete gyalázatos cselekedetek sorából áll. Arról rég leszokott, hogy bármi is fölizgassa. Lelkiismeretének tágassága nagyszívűséggé [Weitherzigkeit] vált – mindent megbocsát, mivel mindent túl jól is ért. Saját bűnei és másokéi közt a quid pro quo (valamit valamiért – a szerk.) állapota áll fenn, amely annak a javára oldódik föl, aki jobban jön ki belőle. Ilyen hosszú élet után az ember már meg sem tudja különböztetni, ki kivel és mit tett. Az univerzális igazságtalanság absztrakt elképzelésében
minden konkrét felelősség eltűnik.
A gazember úgy forgatja a dolgokat, mintha vele estek volna meg: ha tudná, fiatalember, milyen is az élet. Ugyanakkor különös jóságukkal már az élet kellős közepén általában azok magaslanak ki, akik az efféle méltóságosságból [Abgeklärtheit] előleggel rendelkeznek. Aki nem gonosz, az nem méltóságosan [abgeklärt] él, hanem különös, szégyenlős módon megkeményedett és intoleráns. Megfelelő objektumok hiányában szeretetét alig tudja másképp kifejezésre juttatni, mint az alkalmatlanok iránti gyűlöletében, aminek révén persze maga is hasonlatossá válik a gyűlöltekhez. A polgár azonban toleráns. Az emberek [Leuten] iránti szeretete, akik olyanok, amilyenek, az igazi emberek [richtigen Menschen] gyűlöletéből ered.
(MESÉS Péter fordítása)
Facebook Comments