Fasiszta-e volt Eliade, azaz hogyan ábrázolható komplexen a lélektani összefonódások világjelensége?
A kötet szerzőjéről itt olvashatsz és itt is
„Kilenc nap és kilenc éjszaka agonizáltam ebben a lakatlan szimmetrikus világban; levert a láz, a förtelmes kétarcú Janus, aki az alkonyt és a hajnalt is nézi, iszonyatossá tette az álmomat és a virrasztásomat. Kezdtem utálni a testemet, kezdtem úgy érezni, hogy két szem, két kéz, két tüdő éppolyan szörnyű, mint két arc.”
(Jorge Luis Borges: A halál és az iránytű)
Norman Manea esszéregénye, az Odú nehezen kitárulkozó, de nem szemérmes narratíva. Hosszan kéreti magát, flörtöl az olvasóval – a flörtölés mindig kétértelmű! –, húzgálja a mézesmadzagot, hogy végül otthagyja a megborult kuszaságban, az idomtalan labirintusban, elködlő alakok társaságában, vágyak és beteljesületlenségek, megoldatlanul lezárt nyomozások széljegyzeteiben. Abbahagyott, nem pedig befejezett szövegfolyam ez, amely szüntelenül megkérdőjelezi a végtelenségbe vetett hit primátusát, miközben azt is feltételezi, hogy végtelenség igenis létezik, de belülről teljességgel elérhetetlen, legfeljebb a külső szemlélőben egyfajta kényszerként él tovább.
A regény ebben az értelemben egy labirintus struktúráját idézi, Mircea Eliade életművének egyik központi fogalmára is utalva ezzel, ám amíg Eliadénál egy meghatározott, kívülről befelé irányuló mozgás feltételezi a középpontba jutást, az értelmezés nyugvópontját („Ulysses számomra az ember prototípusát jelenti, nem feltétlenül a modern emberét, hanem a jövőhöz láncolt emberét is, mivel az űzött utazó toposzát testesíti meg. Utazása a centrum felé irányul, Ithaka felé, más szóval a legbensőbb énje felé. […] Mindannyian magunkban hordozunk valamit Ulyssesből, és hozzá hasonlóan, az önkeresés útja során abban reménykedünk, hogy a hazánkat, otthonunkat megtalálva megleljük végre önmagunkat is. De akárcsak a Labirintus esetében, minden zarándoklat során fennáll az eltévelyedés veszélye. És ha sikerül kijutnod a Labirintusból, ha megtalálod a hazát, végül egy másik személlyé változol”),1 addig itt egymásba mosódik a kint és bent regénybeli tere, valóság, mítosz és fikció elegyéből közelítenek a szereplők egy képzeletbeli centrum felé, amelyről minduntalan kiderül, hogy merő látomás csupán. „Kidobott Ulysses, nem hazafelé, hanem távol minden hazától a bujdosók között, akik elvesztették láncaikat, amelyekkel őket valamikor az árbochoz kötözték. És mint ő, a túlélés szélhámosságáról, a felszabadulásról álmodtak.” (316. o.)
Talán ezt sugallja az eredeti címbe belehallható szójáték is: „Vizuina” (Odú) – „Viziune” (látomás, betekintés). Van ebben valami borgesi kritika is a hermeneutika haláláról, vagy legalábbis annak elaggottságáról, a rendelkezésünkre álló sablonok és panelek elkorhadásáról.
Ugyanakkor, mindennek paradoxonjaként, adott az emigránsok, száműzöttek világa, az Augustin Gora professzor körül csoportosulók kiútkeresése, akik egyetlen felismerésig, egyetlenegy igazsághoz jutnak el tév- és kerülőutakon: hogy az emigráció márpedig végtelen, hogy a külső emigráció egy belsőt is eredményez, és sem egyiknek, sem a másiknak nem lehet a végére érni, mert két párhuzamos világ áll egymással szemben, s ebből adódóan legalább két labirintus feszül egymásnak (úm. régi és új haza), és ha sikerül is kitalálni az egyikből, még inkább elbolyongasz a másikban.
A száműzöttek élete nem más, mint harc az idővel,
ami egyre inkább múlttá válik, amint megkísérlik rendszerezni, megtalálni a mába torkolló utat, az identitás és identifikáció számukra releváns kiskapuit, ugyanakkor a múlttá válás sem hoz mást, csak töredezettséget, szilánkokra hulló történeteket, a jövő pedig egyre inkább irreleváns.
Augustin Gora professzor, aki többedmagával bolyong New York bábeli labirintusában, még a „posztmodern forradalom” előtt érkezett Amerikába, az apokalipszis karneváljába. Ahogy Mihnea Palade, amerikai nevén Portland (Petru Culianu), Cosmin Dima (Mircea Eliade) tanítványa mondja, egy olyan forradalom előtt, amely „állandóan megszüli a saját paródiáját. A szélhámosságokat, a jelbeszédeket, a viszonylagosságokat, a bizonytalanságokat.” (249. o.) Egy vicces országba, ami egyáltalán nem viccel. Számára a könyvek jelentenek egérutat a múltfeltáró emlékezés, illetve a jelen fikciója közepette, és teszik lehetővé számára „az arisztokratikus magányt, a magány civilizált képmutatásait.” (364. o.) A könyvekben találja meg a végtelen nyitottság feltételét és biztosítékát, a titkos kódot, amellyel Isidor Kochnak hozakodik elő a Koch család pincéjében, és tárja fel a zsidósággal való közösségvállalás iránti kényszerét, a sebezhetőségét, szavalja el a választott nép melletti védőbeszédét: „A választott nép a könyv népe. Természetesen a könyvé! (…) A Szentföld a könyv földje, nem?” (315. o.); ellenben „A Messiás a Befejezés. A bizonyosság, a lezárás, a végső pont. A végiggondolt gondolat” (322. o.), és őt, ahogy Koch későbbi utalásából kiderül, csak a nyitott gondolkodás érdekli a várakozás, pontosabban a borgesi mondat lényege: Megismertem, amit a görögök figyelmen kívül hagytak: a bizonytalanságot. Odúja a könyvtára, ott érzi biztonságban magát, onnan tud még használható tudást és információt cserélni a környezetével, akikkel – legalábbis a regény javarészében – kizárólag telefonon érintkezik. Innen írja nekrológjait, félig-meddig pótcselekvésből, másfelől viszont abbéli kényszerétől hajtva, hogy felülkerekedjen a valóságon, hogy maradandóvá írhassa a halált, hiszen minden halál egy történetet hordoz magában, s minden életrajz egyben nekrológként is aposztrofálható. „A túlvilági élet nem más mint nyomorult nekrológ (…) A hiábavalóság utáni hiábavalóságnak is megvannak a bértollnokai, profik, közepesek, a közönsége, óriási levéltárai és óriás reklámügynökségei.” (200. o.)
A nekrológjait azonban, amiket színes dossziékban őriz, nem nevek, hanem számok szerint kartotékolja, az emigránsok esetében például a regisztrációs számok konstruálják az identitást.
Életének szinte minden szabad percében, már amennyi szabad percet enged magának, volt feleségére, Ludmila Serafimra emlékezik, az otthon hagyott ködalakra, akinek finom kezeire még az emigrációban is színes kesztyűket vásárol, akinek tapintásán keresztül próbál visszakapaszkodni a múltba, minekutána az asszony, a Significant Other nem volt hajlandó követni őt az Újvilágba, cserébe viszont elkísérte unokaöccsét, Peter Gașpart, amikor szürreális szülőhazájából végre szabadon távozhatott. Utóbbi a halál gyermekének tartja magát: apja, David Gașpar, az órásból lett jogász, majd szekus komisszár, auschwitzi szabadulásukkor ejtette teherbe az anyját, Eva Kirschnert, amikor „[a] felszabadulás delíriumával elszabadultak az ösztönök[,] (…)
a szabadság orgiája a bebörtönzött érzékiség orgiája lett”
(43. o.), felejteni próbálva, hogy az előző családja odaveszett. Peter Gașpar, a szürrealista szocializmus sportos operetthuszára, akit egyetlen irodalmi publikációja emel a tiltott szalonok élére, ez a Thomas Mann-i figura, akit Mynheernek vagy hollandnak becéznek, akinek habsburgos neveltetése ellenpontozta a franciás, balkáni modorát, a felelőtlenséget keresi Amerikában is – Neglesse oblige! –, mert a múltja, fogantatásának körülményei iszonyattal töltik el, s ugyanúgy iszonyodik apjától, akiben a kommunista éra szervilizmusát látja, tegyük hozzá: nem oktalanul.
Bár feltett szándéka, hogy a Luval elkezdett közös életükben nem kéri Gora professzor segítségét, előbb-utóbb mégis felkeresi, és attól a pillanattól kezdve, hogy Cosmin Dima életművének és -útjának recenziójára adja fejét, sorsuk végleg egymásba gabalyodik. Innentől fogva nem csak a szeretett nő lénye, múltja és hiánya fonja egybe őket, hanem pozícióik, szerepeik is összemosódnak, közösek az álmaik és virrasztásaik, telefonon folytatott disputáikban kivehetetlenné válnak a szólamok, azt a benyomást keltve, hogy akár szerzői alteregóknak is tekinthetjük őket, de még inkább Janusnak, a kezdet és vég istenének, aki nekrológban, recenzióban, ilyen-olyan publicisztikában zárja sajátos keretbe a kiszemeltek életét.
Közel tíz évvel a Palade-gyilkosságot követően ugyanis, akit egy egyetemi menza vécéjében lőnek fejbe, Peter Gașpar is kap egy fenyegető levelet, amiről eleinte nem vesz tudomást. Egy tanítványa viszont, egy igazi WASP – és itt a Maneára jellemző iróniából, a popkult és mainstream folyamatos ütköztetéséből adódóan eldönthetetlen, hogy a White Anglo-saxon Protestantra gondol-e, vagy a W.A.S.P. nevű banda we-are-sexually-pervert kiáltványára –, rábírja, hogy jelentse a dékánnál. A jelentés eredményeképpen, ahogy az egy jó detektívregényhez illik, egyre-másra jelennek meg kampuszi odújában a különböző trooperek, FBI-ügynökök, elkezdődik egy végtelennek tűnő kihallgatássorozat, s a feljelentő, aki a fenyegetést követő közönyből apránként rácsavarodik a történetre, fokról fokra gyanúsítottá válik maga is.
Az a redundancia és rámenősség, amivel Peter szerepet követel magának a nyomozásban, Augustin Gora korábbi közösségvállalásának analógiáját eredményezi – egyfajta szimmetria a regény zilált szerkezetében –, és joggal veti fel a kérdést, hogy „a rámenős közösségvállalás nem az elidegenedés egy másik formája-e.” (44. o.)
Ez a kettős perspektíva folyamatosan jelen van a regényben, s ettől válik igazán izgalmassá a szöveg. A feszültséget Cosmin Dima, azaz Mircea Eliade ellentmondásos alakja generálja, akinek famulusát – abban az országban, ahol gyilkosság a szabadság egyik formája – meggyilkolják, recenzora pedig halálos fenyegetést kap. Az elhunyt Mester alakja, a világhírű vallásfilozófus, a Sorbonne, később pedig a Chicagói Egyetem professzora, aki ifjúkorában a Mihály Arkangyal Légiója nevű radikális mozgalmárcsoporttal szimpatizált (azzal az antiszemita szervezettel, amelyből azután 1930-ban megalakult a Vasgárda), a róla való beszéd, a kiszólások, az életművével kapcsolatos berzenkedések és igen, olykor a gyávaságok is, olyan többletjelentéssel töltik meg a különféle kurzusokat, amitől túlterheltté, vállalhatatlanná válnak eszmék és ideológiák, humánum és politikai korrektség összedőlnek, mint egy-egy kártyavár, és ott marad alattuk a modern Jedermann, a maga misztériumával a nagy Nimfománra várva – ahogy Peter Gașpar nevezi a halált. De ugyancsak az ő alakja generálja a regény humorát is – már amennyiben hajlandóak vagyunk a Dima/Eliade által sokat szidott demokrácia működésének rendellenességeit humorosan felfogni. Miután a regényen leitmotivként vonul végig az elcsépelt Amerika-ellenes szólam, miszerint számok vagyunk, regisztrációs, biztosítási és bankszámlaszámok, hasonlóak az auschwitzi tetoválásokhoz, miután úgy igazán, Paladén kívül, senki nem meri megbuherálni – még Peter Gașpar sem! – a dimai életrajzot, és merő könyörületből, szemérmességből, gyávaságból,
felismerve a Mester narcizmusának okát, elhallgatják ultranacionalizmusát
(„A narcizmusa tette lehetővé a menekülést. Nem ismerte be a bűneit vagy hibáit, nem volt rá ideje, nagyszabású tervei a halhatatlanságot szolgálták, elkerülte az erkölcsi vitákat, folyamatosan a spirituális szószéken állt, lenézte a köznép motyogását” – 86. o.), végül ott találunk mindenkit a „demokratikus halálra” készülődve, kibekkelve a napokat, elsakkozgatva a maradék idővel. Akár egy modern haláltáncban, ott áll előttünk a tohonya Gașpar, az elefánt, ahogy Koch doktor csúfolja a kivándorlókra jellemző elhízottsága miatt, a republikánusok emblémájaként, vagy Dalí hosszú lábú elefántjaként, aki saját súlyánál fogva nyomja agyon a vágyait; és ott kucorog Augustin Gora a „demokratikus vécén”, két angioplasztika között, magas vérnyomással és hascsikarással küzdve, majd a műtőasztalon elfeküdve, amint „demokratikus testébe” stenteket ültet a plumber. Beteg testek, borult elmék, akár A varázshegyen is lehetnénk.
Ekkorra azonban a fenyegető levélről már kiderült, hogy egy szarajevói diáklány farce-a volt csupán, és hogy igenis bele lehet bonyolódni a jelek olvasásába, végleg el lehet bolyongani a labirintusban, álljon az síkban, térben, vagy akár a szakaszosság törvényében. Peter Gașpar elbolyongása ugyanakkor egybeesik a szeptember 11-i terrortámadásokkal, a megszurkált bábeli ég alatt, amikor épp a World Trade Centerben lett volna találkozója egy ügyvéddel, hogy megkapja a zöldkártyáját; Gora professzor pedig, hogy a nekrológjához életben tartsa, egy fotóalbumból próbálja követni az utazásait – A Day in The Life of America az album címe, amelynek antitéziseként be-beidézi Yussuma-Ossama Death to America című „poémáját” –, ezzel átlag amerikaivá avanzsálva a tanítvány-unokaöccs-riválisát, míg végül apránként nyugalmat lel a betegségben, a közelgő halálban, belátva, hogy az élet minden egyes napján, bárhonnan induljunk is, egy újabb lépcsőfokkal közelítünk az ismeretlen felé, amit előbb-utóbb úgyis utolérünk.
Az Odú tehát nem könnyű olvasmány, gyakran függeszti föl magát, késztet szusszanásra, de az irodalmat (is) épp ezért szeretjük. Az intertextualitás, az ilyen-olyan mitológiai utalások majdhogynem ex cathedra interpretációi itt nem puszta ürügyként szolgálnak és működnek: meghúzzák az értelmezés határait, a szubjektum korlátaira szabják a végtelenséget. A Könyvtár adott, és úgy tűnik, egyelőre elpusztíthatatlan. Az ember azonban alig egy kis szegmensét bírja birtokolni, s ha benne van is, ha eleve beleszületik is, útvesztőkben bolyong, nincs Ariadné fonala, nincs semmi, ami kivezetne belőle. A világról való gondolkodás, a rögzítés, a szerződés legfeljebb a nekrológ egyik formája, akárcsak Manea regénye, amely minden töredékessége, lomha hömpölygése ellenére, egy életre bezárja az olvasót ebbe a labirintusba, azon belül pedig egy dohos odúba, ahol az értelmezések, a megértés lehetősége kimerevedik egy sík felületen: a könyvek lapjain, vagy a monitor vibráló kékségében.
Koszta Gabriella fordítása remekül adja vissza a hömpölygésből és töredezettségből adódó feszültséget. A rövid mondatokban, a balkáni pörgésben és habitusban, az idejüket vesztett szereplők monológjaiban, az olykor magyaríthatatlannak tűnő ki- és beszólásokban megtalálja a humor forrását, ezzel elevenné téve a szövegfolyamot, és bravúrosan alkalmazza azokat a nyelvi/kulturális markereket, amelyek a magyar változatban az idegenséget jelölik.
(Norman Manea: Odú. Kossuth Kiadó, 2014. 380 oldal, 3.490,- Ft)
Facebook Comments