A görögöknek igazuk van: az, hogy Brüsszel tagadja, hogy mindez ideológiai kérdés volna, maga is színtiszta ideológia – és politikai rendszerünk szimptomatikus jellemzője.
A nemek váratlanul fölényes győzelme a görögországi népszavazáson kétségbeejtő helyzetben meghozott, történelmi jelentőségű döntés. Munkáimban gyakran felhozok egy jól ismert viccet a Szovjetunió utolsó éveiből Rabbinovicsról, a kivándorolni készülő zsidóról. A Kivándorlási Hivatal hivatalnoka azt kérdi, miért is akar emigrálni a dicsőséges Szovjetunióból. „Két okom is van rá” – feleli Rabbinovics – „az egyik, hogy félek, a kommunisták elvesztik a hatalmukat, az új hatalmasok pedig minket, zsidókat hibáztatnak majd a kommunizmus bűneiért, jönnek ismét a pogromok…” „De hát” – szakítja félbe a hivatalnok – „ez teljesen lehetetlen! A Szovjetunióban semmi sem változik, a szovjethatalom, a kommunizmus mindörökre fennmarad.” „Nu” – mondja Rabbinovics – „ez a másik ok.”
Hallom, mostanság Athénban körbe jár ennek a viccnek egy új változata: egy görög fiatalember bevándorló vízumért folyamodik az ausztrál követséghez. „Miért akarja elhagyni Görögországot?” – kérdi a hivatalnok. „Két okom is van rá” – feleli a görög. – „Félek, hogy Görögország kilép az Unióból, ami további elszegényedéshez és teljes káoszhoz vezet…” „De hát” – szakítja félbe a hivatalnok – „ez teljesen lehetetlen! Görögország minden bizonnyal aláveti magát a pénzügyi fegyelemnek, és EU-tagország marad.” „Látja,” –feleli a fiatalember – „ez a másik ok.”
Mondhatjuk hát – Sztálin nyomán –, hogy mindkét választás rosszabb?
Itt az idő túllépni a görög kormány esetleges balfogásairól és balítéleteiről folytatott meddő vitán. Immár túl nagy a tét!
A tény, hogy a Görögország és az EU közt zajló tárgyalások utolsó pillanataiban föl-fölbukkan egy-egy újabb kompromisszumra hajló javaslat, önmagában is szimptomatikus, tekintve, hogy ezek csak távoli (vagy semmilyen) kapcsolatban (sem) állnak a tényleges pénzügyi problémákkal. Az EU rendszerint általánosítással, felszínes, konkrétumok nélküli ígérgetéssel vádolja a görögöket , míg ők azt vágják az EU fejéhez, hogy a szervezet a legapróbb részletekig irányítani akarja ügyeiket, s keményebb feltételeket szab nekik most, mint előző kormányuknak. Ám e kölcsönös szemrehányások mögött egy másik, sokkal mélyebb konfliktus rejlik. Alexisz Ciprasz, görög miniszterelnök azt mondta nemrég: ha leülhetne négyszemközt – mondjuk egy ebédre – Angela Merkellel, két órán belül megegyezésre jutnának. Szerinte Merkel és ő, a két politikus, nézetkülönbségüket politikai síkon kezelnék, szemben a technokrata hivatalnokokkal, amilyen Jeroen Dijsselbloem eurócsoport-elnök is. Ha van igazi, emblematikus „rosszfiú” a történetben, akkor az Dijsselbloem, kinek zászlaján a „ha a dolgok ideológiai oldalát nézzük, nem jutunk semmire”-jelmondat áll.
Ezzel el is jutottunk az ügy sarkalatos pontjához:
Ciprasz és Varufakisz (a július hatodikán lemondott expénzügyminiszter) politikai szemszögből közelíti meg az ügyet,
melyben végső soron „ideológiai” (azaz erkölcsi alapelveken nyugvó) döntéseket kell hozni,
míg az uniós technokraták szabályozók és megszorítások pontos alkalmazásának technikai kérdéseként aposztrofálják a helyzetet. Valahányszor a görögök ezt a szemléletet elutasítva alapvető politikai felvetésekkel állnak elő, máris a hazudozás, a konkrét megoldások előli elzárkózás stb. vádjával kell szembesülniük.
Az igazság egyértelműen a Görögök oldalán áll:
az „ideológiai szempontok” tagadása – melyet Dijsselbloem hirdet – nem más, mint színtiszta ideológia, jóllehet a (politikai-ideológiai döntésekbe ágyazott) szakértői, szabályozási megoldásmódok álcájában tűnik fel újra meg újra.
A fenti asszimmetria folytán a Ciprasz vagy Varufakisz és uniós tárgyalópartnereik közti „párbeszéd” gyakran olyannak tűnik, mintha egy alapvető kérdéseket megvitatni vágyó ifjú diák tárgyalna öntelt professzorával, aki megszégyenítő modorban, a kérdésekre fittyet hányva technikai apróságokért hordja le a nebulót („Ezt nem jól fogalmazta meg! Nem vette figyelembe a vonatkozó szabályt!” stb.). Vagy akár mintha a nemi erőszak áldozata magyarázná kétségbeesve, mi történt vele, s az őt hallgató rendőr folyton-folyvást személyi adatait pontosító kérdésekkel szakítaná félbe.
Ez az irány –
a döntéshozatal áttolása az eszmei, ideológiai alapú politika hatásköréből a „szakértői”, „ügyvivői” kormányzás zöld legelőjére – mindenestől jellemzi mai politikai folyamatainkat. A stratégiai, hatalmi döntések egyre inkább semleges szakértői véleményekre alapozott adminisztratív szabályozási lépéseknek álcázva jellennek meg előttünk, mindinkább titokban határoztatnak el, s mindinkább önkényesen, demokratikus egyeztetés nélkül erőltetik ránk őket. Az itt és most zajló küzdelem tétje: az európai gazdasági és politikai Leitkultur („fősodor”, „domináns kultúra” – a ford.).
Az EU-s haderők a technokrata status quot védik, mely Európát évtizedek óta béklyózza tunya tehetetlenségbe.
A kultúra meghatározása c. művében T. S. Eliot, a jeles konzervatív megállapítja: vannak pillanatok, mikor csak eretnekség és hitetlenség közt választhatunk; azaz mikor csak úgy menthetjük meg a hitet, ha szekta módján elszakadunk az azt képviselő holt „egyház” tetemétől.
Ami Európát illeti, itt ez a pillanat! Csak egy új „eretnek szekta” (jelen esetben épp a Sziriza) mentheti meg, ami az európai örökségből megmentendő maradt: a demokráciát, a népbe vetett bizalmat, az egyenlőségre törő szolidaritást.
Ha sikerül megfúrni a Szirizát, a „győztes Európa” az „ázsiai értékek Európája” lenne (aminek természetesen köze sincs Ázsiához, annál több a kortárs kapitalizmusnak a demokrácia felfüggesztésére törő igyekezetéhez).
…
Mi itt Nyugat-Európában szeretünk kívülállókként tekinteni Görögországra;
az együttérző megfigyelő részvétteli tekintetével szemlélve az elszegényedett nemzet „állapotját”. Ám e kényelmes álláspont végzetes félreértésen alapul – ami az utóbbi hetekben Görögországban zajlik, mindnyájunkat érint: Európa jövője forog kockán.
Szóval, ha manapság Görögországról olvasunk, nem árt észben tartanunk a régi mondást: de te fabula narratur (rólad szól a mese – a ford.)!
Új eszménykép tűnik elő az európai „establishmentnek” a görög népszavazásra adott reakcióiból, egy ideál, mely talán Gideon Rachmann financial Times-beli cikkének címéből) világlik ki leginkább:
„Az eurózóna leggyengébb láncszemei a választók”.
Ebben az eszményi világban Európa megszabadul e „leggyengébb láncszemétől”, és a szakértők végre elnyerik a teljhatalmat „szükséges” gazdasági megszorításaik azzonnali keresztülviteléhez. Ha vannak egyáltalán választások, hát csak arra jók, hogy szentesítsék a szakértők közti konszenzust. A baj csak az, hogy ez az elképzelés a szakértői kormányzásról fikción alapul – az „elodázás és a színlelés” fikcióján (elodázzuk a törlesztést, meghosszabítjuk a határidőket, ám közben úgy teszünk, mintha az összes hitel, az egész tartozás, a teljes összeg visszafizethető lenne valaha is).
Miért tartja magát oly makacsul ez a fikció?
Nem (pusztán) azért, mert megkönnyíti a törlesztés késlekedésének elfogadtatását a német választókkal, s nem (pusztán) azért, mert a görög államadósság leírása hasonló igényeket támasztana Portugáliában, Írországban és Spanyolországban.
Legfőképpen azért, mert a hatalmon lévők nem is akarják, hogy az adósság vissza legyen fizetve.
A hitelezők és a csődgondnokok legnagyobb gondja, ha az eladósodott országok nem érzik kellőképp bűnösnek magukat. Legsúlyosabb vádjuk: az ártatlanság vélelmének vádja. Viselkedésük, nyomásgyakorlásuk módja egybevág azzal, ahogyan a pszichoanalízis a szuperegót, a felettes ént jellemzi: Freud szerint a felettes én paradoxonja abban rejlik, hogy minél inkább engedelmeskedünk neki, minél inkább igyekszünk megfelelni elvárásainak, annál erősebbé válik bennünk a bűntudat.
Képzeljünk csak el egy elvetemült tanárembert, aki rendre teljesíthetetlen feladatokat ró diákjaira, majd szadista röhögéssel szemléli kétségbeesett próbálkozásaikat.
A pénzkölcsönzés valódi célja nem tisztes haszonnal visszakapni azt, hanem a tartozást folytonosan át- meg átütemzve állandó függőségben és alárendeltségben tartani az adóst.
Mármint a legtöbb adóst, mert adós és adós közt is van különbség!
Nem csak Görögország, de az Egyesült Államok is képtelen lesz valaha is visszafizetni teljes államadósságát, ahogy az újabban napvilágra is került. Vannak hát adósok, akik a markukban tartják hitelezőiket, mert egyszerűen nem meHETnek csődbe (mint a nagy bankok), vannak adósok, akik maguk szabhatják meg törlesztőrészleteik mértékét és ütemezését (mint az amerikai kormány), és végül vannak adósok, akiket hitelezőik meghurcolhatnak és megalázhatnak (mint Görögország).
A hitelezők és a hivatalnokok elsősorban a bűntudat hiánya miatt marasztalják el a Sziriza-kormányt –
legfőbb vádjuk az, hogy tagjai ártatlannak vallják magukat. Ez az, ami a Sziriza-kormányban annyira bosszantja az EU-adminisztrációt: elismerik ugyan a tartozást, de nem éreznek miatta bűntudatot. Lerázták magukról a szorongató szuperegót. Ebből az alapállásból tárgyalt Varufakisz Brüsszelben: fel- és elismerte az adósságteher súlyát, és meglehetősen racionálisan úgy érvelt, hogy mivel az EU-stratégia szemlátomást nem vált be, nyilvánvalóan más megoldás után kell nézni.
Paradox módon Ciprasz és Varufakisz sokat hangoztatott érve éppen az, hogy a Sziriza-kormány jelentheti
a hitelezők számára az egyetlen esélyt arra, hogy a pénzüknek legalább egy részét visszakapják.
Varufakisz maga azon a rejtélyen is gyakran „eltűnődik”: vajon miért pumpáltak a bankok annyi pénzt a görög gazdaságba, támogatva ezzel a klientista és korrupt kormányzatot, jól ismervén a dolgok állását – Görögország sosem adósodhattot volna el ilyen nagy mértékben a cinkos nyugati adminisztráció hallgatólagos beleegyezése nélkül.
A Sziriza-kormány persze tisztában van azzal, hogy
a legfőbb veszély forrása nem Brüsszelben, hanem magában Görögországban rejlik – ha valamiben, hát a korrupt, klientista államberendezkedésben.
Amiért az EU-bürokrácia mégis okolható, az az, hogy jóllehet folyamatosan ostorozta Görögországot a korrupció és az eredménytelen gazdálkodás miatt, mégsem szűnt meg támogatni a regnáló hatalmi erőt (az Új Demokrácia pártot), mely ennek a korrupciónak és eredménytelenségnek legfőbb megtestesítője volt.
A Sziriza kormány első számú célja elmozdulni erről a holtpontról, kitörni az ördögi körből,
ahogy az Varufakisznak a Sziriza stratégiai irányvonalát felvázoló programszerű kiáltványában is olvasható (a Guardian-ben):
„Görögország, Portugália vagy Olaszország távozása az eurózónából (inkább előbb, mint utóbb) az európai kapitalizmus végzetes szakadásához vezetne, mely egy a tartós stagfláció (magas inflációval, alacsony növekedéssel vagy stagnálással, extrém-nagymértékű munkanélküliséggel járó gazdasági állapot – a ford.) gonosz csapdájában rekedő maradék-Európát és a Rajnától keletre, az Alpoktól északra egy pangó, komoly recesszióval küzdő kolonc-régiót hozna létre. Vajon kinek használna leginkább ez az állapot? Egy az európai közintézmények hamvaiból főnixként feltámadó haladó baloldalnak? Vagy az Arany Hajnal-féle náciknak, a válogatott fasisztáknak, xenofób gengsztereknek és társaiknak? Semmi kétségem sincs afelől, e két erő közül ki jönne ki győztesen az eurózóna feldarabolódásából. Nekem, személy szerint, eszem ágában sincs a harmincas évek e posztmodern változatának szekerét tolni. Ha ez azt jelenti, hogy nekünk, kellőképp szeszélyes marxistáknak kell az európai kapitalizmust megmentenünk önmagától, ám legyen! Nem az európai kapitalizmus vagy az eurozóna vagy Brüsszel vagy az Európai Központi Bank iránti szeretettől fűtve, hanem a válság emberáldozatainak számát csökkentendő.”
A Sziriza-kormány pénzügyi politikája a következő irányvonalakat követi:
a költségvetési deficit megfékezése, szigorú gazdálkodási fegyelem és a költségvetés bevételeinek növelése adópolitikai eszközökkel. A német média mostanság hajlamos Varufakiszt a saját külön világában élő elmebetegként jellemezni – de vajon tényleg ennyire radikális az emberünk?
Ami Varufakiszban oly lefegyverző, az nem radikalizmusa, sokkal inkább egyszerűen észszerű és célszerű szerénysége – ha közelebbi pillantást vetünk a Sziriza által benyújtott előterjesztésekre, lehetetlen nem észre vennünk, hogy ezek valaha a mérsékelt szociáldemokrácia programjainak szerves részét képezték (a hatvanas évek Svédországának kormányprogramja jóval radikálisabb volt). Szomorú jel, hogy manapság a szélsőbalhoz kell tartoznunk, ha ezeket az elveket akarjuk képviselni, sötét idők jele, de esély is a baloldalnak, esély a valahai „mérsékelt balközép” által hagyott űr betöltésére.
Ám talán a fenti eszmefuttatás a Sziriza céljainak szerény voltáról, a jó öreg szociáldemokrata értékek ártalmatlanságáról elhibázott, célját tévesztett érvelés; mintha bizony az eurokraták, ha eleget szajkózzuk mindezt a fülükbe, belátnák végül, hogy nem vagyunk veszélyesek, és megesne rajtunk a szívük.
A Sziriza igenis veszélyes! Fenyegetést jelent az EU jelenlegi irányvonalára – napjaink globális kapitalizmusával összeférhetetlen volna visszatérni a régi jóléti államhoz.
Képmutatás volna hát e célkitűzések szerény voltát hangsúlyozva nyugtatgatni bárkit: a Sziriza valójában olyasmit akar, ami a fennálló globális világrend koordinátarendszerében megvalósíthatatlan. Súlyos stratégiai döntést kell hoznunk: mi van, ha elérkezett a pillanat, itt az idő ledobni a mérsékeltség álarcát és nyíltan kiállni a nagyobb, radikális változás mellett, ami immár a legszerényebb gyarapodáshoz is nélkülözhetetlennek látszik.
A görög népszavazás számos kritikusa szerint nem volt több demagóg színjátéknál.
Ők többnyire azon gúnyolódnak, hogy nem volt igazán világos, mi is volt a referendum tétje. Márpedig, ha valamiről nem szólt a népszavazás, az az euró vagy a drahma, az uniós tagság vagy a kilépés volt: a görög kormány rendszeresen kifejezte szándékát a bentmaradásra mind az Unióban, mind az eurózónában. Lám a kritikusoknak is sikerült (önkéntelenül is) a referendum által felvetetett politikai alapkérdést a szakértői, adminisztratív részletkérdések körébe utalni.
***
Egy a Bloombergben, július másodikán megjelent interjúban Varufakisz világossá tette a referendum valódi tétjét: folytatódjék-e az eddigi EU-politika, amely Görögországot a szakadék szélére sodorta, az
„elodázás és a színlelés”
fikciója (elodázzuk a törlesztést, meghosszabítjuk a határidőket, ám közben úgy teszünk, mintha az összes hitel, az egész tartozás, a teljes összeg visszafizethető lenne valaha is) VAGY jöjjön egy új (fikciók helyett a realitás talaján álló) kezdet, konkrét tervvel a görög gazdaság talpra állítására.
Ilyen terv nélkül a válság újra- és újrateremtené önmagát.
Ugyaznap még az IMF is elismerte, hogy jelentős mértékben enyhíteni kell a görög adósságterheken, hogy az ország gazdasága „lélegzethez jusson” és mozgásba lendüljön (Ők húszéves törlesztési moratóriumot javasoltak).
A „nem” a görög népszavazáson ilyenformán sokkal több volt, mint egy a két eltérő gazdasági válságkezelési mód közül.
A görög nép hősiesen ellenállt az ellene folytatott félelemkeltő kampánynak, mely a legsötétebb önvédelmi ösztönöket volt hivatott felkelteni benne. Átlátott ellenfelei durva manipulációján, mely a referendumot az euró és a drahma, az EU-tagság és a „Grexit” (Greek exit, Görögország kilépése az Európai Unióból – a ford.) közti választásnak hazudta.
Ez a nem nemet jelent.
Nemet az eurokratákra, akik napról-napra bizonyítják, hogy képtelenek Európát kizökkenteni tehetetlenségéből. Nemet a „szokásos üzletmenetre”. Ez a nem segélykiáltás, mely jelzi, hogy a dolgok nem mehetnek tovább a régi kerékvágásban. A görög nép lándzsát tört a hiteles politikai vízió mellett és pálcát a szenvtelen technokrácia és a szenvedélyes rasszista közhelyek felett, melyek lusta, ingyenélő népségnek állítják be őket. Az eszmék ritka győzelme volt ez az önző és végső soron önpusztító opportunizmus felett. A győztes nem igent jelent. Igent a tudatos válságkezelésre Európa-szerte, igent a szükséges újrakezdésre.
Immár az EU lép. Képes lesz vajon felébredni önelégült tehetetlenségéből, és észrevenni a remény jelét, mit a görög nép hozott el neki? Vagy Görögországra ereszti dühét, hogy tovább alhassa dogmatikus álmát?
A cikk eredetije a New Statesmanben jelent meg, örömmel fordította Muráth Péter
Facebook Comments