Az 1959-es Adorno-nagyelőadás folytatása: a középső, fölkészítő-értelmező rész!
Az ELŐADÁS első része ITT
Az objektív konstellációk között minden bizonnyal a nemzetközi politika alakulása a legszembeszökőbb, és ez, úgy tűnik, utólag igazolja Hitlert a Szovjetunió lerohanását illetően. Mivel a nyugati világ ma az orosz fenyegetés elhárításában látja egységének lényegét, az a látszat keletkezhet, hogy balgaság volt a győztesek részéről 1945-ben lerombolni a bolsevizmus ellen jól bevált végvárat, hiszen ezt néhány évvel később maguk a győztesek építették fel újra. A kézenfekvő kijelentésből, „de hiszen Hitler mindig is megmondta”, persze gyorsan ki lehet lyukadni oda, hogy Hitlernek másban is igaza volt. Csak épületes vasárnapi szónokok hagyhatják figyelmen kívül azt a történelmi fatalitást, hogy Chamberlainnek és holdudvarának a koncepciója, amely szerint Hitlert mint a Kelettel szembenálló csatlóst el kell tűrni, bizonyos értelemben túlélte Hitler bukását. Mindez csakugyan végzetes. Hiszen a Nyugat előbástyáit megkaparintani igyekvő keleti fenyegetés napnál világosabb. Aki nem áll ellen neki, az vétkes módon magát a chamberlaini lekenyerező politikát ismétli meg. Mindeközben azt szokás csupán – csupán! – elfeledni, hogy a fenyegetettséget Hitler akciója váltotta ki, és hozta hódító háborújával Európára végül pontosan azt, amit a neki koncot vetők elképzelése szerint meg kellett volna akadályoznia. Nem annyira az egyének, mint inkább a politikai összefonódások sorsa tekinthető bűnösszefüggésnek. A Kelettel szemben tanúsított ellenállás dinamikája Németország múltjából ered. Nemcsak ideológiaként (hiszen a bolsevizmussal vívott harc szüntelen hangoztatása azokat segíti álcához, akik semmivel nincsenek jobb véleménnyel a szabadságról, mint maga a bolsevizmus), hanem reálisan is. Már a hitleri időkben is meg lehetett figyelni azt a tendenciát, hogy a totalitárius rendszerek harci erejének szervezettsége ellenfeleikre is rákényszerít valamennyit a saját lényegéből. Mindaddig, amíg a Kelet és a Nyugat között gazdasági szakadék húzódik, a fasiszta játékmódozatnak nagyobb esélyei lesznek a tömegek megnyerésére, mint a keleti propagandának, noha ebből természetesen még nem következik a fasizmus mint ultima ratio. Nem vitás mindazonáltal, hogy ugyanazok a típusok fogékonyak mindkét totalitárius formára. Teljeséggel hamisan ítélnénk meg a tekintélyelvű személyiséget, ha valamilyen meghatározott politikai-gazdasági ideológia alapján alkotnánk meg. Szociálpszichológiailag sem puszta véletlen, hogy 1933 előtt választók milliói ingadoztak a nemzetiszocialista és a kommunista párt között. Amerikai kutatások megmutatták, hogy ennek a beállítódásnak a szerkezete korántsem politikai-gazdasági meghatározottságok függvénye. Inkább egy olyan gondolkodásmód jegyeit viseli magán, amely nem képes túllépni a hatalom versus hatalomnélküliség dimenzióin, továbbá merevség és reakcióképtelenség, konvencionalizmus, konformizmus, elégtelen eszmélés, végső soron
a tapasztalatszerzés képességének hiánya
jellemzi. A tekintélyelvű személyiség egyszerűen a reálisan létező hatalommal azonosul, még annak minden sajátos tartalma előtt. Lényegében gyenge énnel rendelkezik, és ezért pótlékként igényli a nagy közössel való azonosulást, illetve az általa kínált fedezéket. Az a tény, hogy minduntalan olyan figurákkal találkozunk, mint amilyenek a csodagyerekekről szóló filmben (vö. a Mi, csodagyerekek című filmmel – Kurt Hoffman rendezése, 1958 –, amely egyebek mellett náci funkcionáriusok háború utáni karrierjéről szól – a fordító megjegyzése) is láthatóak, nem a világ rosszaságának és nem is a német nemzetkarakter sajátságos vonásainak köszönhető, hanem annak, hogy a konformisták, akik már eleve kapcsolatban állnak a hatalmi gépezet működtetésével, azonosak a totalitarizmus lehetséges vazallusaival. Mindezen felül puszta illúzió, hogy a nemzetiszocializmus csakis félelemmel és szenvedéssel járt, noha számos követőjének is ténylegesen ezt jelentette. Számtalan embernek ugyanakkor korántsem ment oly rosszul a sora a fasizmus idején. A terror csupán kevés, viszonylag pontosan körülhatárolható csoportot érintett. A Hitlert megelőző válságos korszak emlékeit elnyomta az érzés, hogy „gondoskodnak rólunk”, és ez korántsem csak a KdF-utazások (a KdF – „Kraft durch Freude”; kb. „Örömből Erő” – a Harmadik Birodalom utazás- és kirándulásszervezője, egyszersmind a szabadidő eltöltésének felügyeleti szerve volt – a ford. megj.) és az üzemekben virító muskátlik ideológiája volt. A laissez faire-rel szemben a hitleri világ bizonyos mértékig ténylegesen megóvta az övéit a társadalom természeti katasztrófáitól, amelyeknek ki voltak szolgáltatva az emberek. Erőszakosan elsőbbséget biztosított a pillanatnyi válság legyőzésének, ami valójában nem volt más, mint az ipari társadalom állami irányítás alá vonásának barbár kísérlete. A sokat emlegetett integráció, a szociális háló sűrűbbre szövése, hogy az mindenkit fenntartson, csakugyan védelmet is nyújtott az emberek számára azzal az egyetemes félelmükkel szemben, hogy kicsúsznak a hálóból és lesüllyednek. Sokak számára tűnt úgy, hogy az elidegenedett állapot hidegségét fölváltotta az egymással-lét melegsége – legyen ez a melegség mégoly manipulált és mesterséges is, a nem szabadok és nem egyenlők népközösségének hazugsága, egyszersmind a polgár ősrégi rémálmának beteljesülése. Az ilyen jutalmakat kínáló rendszer nyilvánvalóan magában hordozta a bukás lehetőségét. A Harmadik Birodalom gazdasági virágzását ugyanis főként a háborús fegyverkezésnek köszönhette, ami el is vezetett a katasztrófához. Az a gyenge emlékezet azonban, amelyről beszéltem, képtelen befogadni ezeket az érveket. Durván félremagyarázza a nemzetiszocialista korszakot, amelyben azoknak teljesültek be a kollektív hatalmi fantáziái, akik önmagukban tehetetlenek voltak és csak az ilyen kollektív hatalom részeként tartották magukat egyáltalán valamire. Nincs az a mégoly megvilágító erejű elemzés, amely figyelmen kívül hagyhatná e beteljesülés-érzet realitását és a belefektetett energiát. Még Hitler va-banque játéka sem volt annyira irracionális, ahogy ezt a középpolgári liberális ész akkoriban gondolhatta, vagy gondolhatná ma a kudarc okait kutató történeti vizsgálódás. Hitlernek az a számítása, hogy a mértéktelen felfegyverkezésben elért időbeli előnyét kihasználja a többi állam ellen, saját szándékai értelmében korántsem volt balga. Ha fölidézzük a Harmadik Birodalom, és különösen a háború történetét, akkor azok a helyzetek, amelyekben Hitler vereséget szenvedett, puszta véletlennek tűnnek, szemben az egész lefolyásának szükségszerűségével, amelynek végére mégiscsak a világ fennmaradó részének technikai-gazdasági fölénye tett pontot, mivel nem volt hajlandó eltűrni, hogy felfalják – ami természetesen mindössze az erőfölény statisztikai szükségszerűsége, nem pedig lépésről lépésre levezethető logika. A nemzetiszocializmus iránt továbbélő mai rokonszenv ezzel szemben már a legcsekélyebb szofisztikával is könnyen abba a hitbe ringathatja magát, és ringathat másokat is, hogy történhetett volna minden másképp is, hogy voltaképpen csak néhány elhibázott döntésen bukott el az egész, és hogy Hitler bukása nem több világtörténelmi véletlennél, amelyet
a világszellem akár még korrigálhat is.
A szubjektum felől tekintve a nemzetiszocializmus az emberek lelki életében mértéktelenül fölfokozta a kollektív narcizmust, magyarán: a nemzeti hiúságot. Az egyes emberek narcisztikus ösztöntörekvései – amelyek, bár a megkeményedett világ egyre kevesebb kielégülést ígért nekik, mégis makacsul fennmaradnak, amíg a civilizáció oly sok lemondásra kényszeríti őket – pótkielégülést találnak abban, hogy azonosítják magukat az egésszel. (Vö. Th. W. Adorno: Meinung Wahn Gesellschaft [Vélemény Őrület Társadalom]; in uő: Kulturkritik und Gesellschaft II (=Gesammelte Schriften Band 10/2), Frankfurt am Main, 1977, 588. o. sk.) A Hitler-rezsim összeomlása súlyos sebeket ejtett ezen a kollektív narcizmuson. A károsodás a nyers tények szintjén ment végbe, anélkül, hogy az egyének tudatosíthatták és földolgozhatták volna. Ez a földolgozatlan múlt társadalomlélektani szempontból releváns értelme. Az a kétségbeesés sem következett be, amely Freud a Tömeglélektan és én-analízis című írásában kifejtett elmélete szerint a kollektív identifikációk széthullását kíséri. Ha mégis érvényesek a nagy tudós meglátásai, akkor csak arra juthatunk, hogy ezek az identifikációk és a kollektív narcizmus egyáltalán nem dőltek romba, hanem – titokban, tudattalanul, mint a hamu alatt izzó parázs, és ezért jelentős erőtartalékkal – továbbra is fennállnak. A vereséget éppoly kevéssé ratifikálták bensőleg, mint 1918 után. A Hitler által egyesített emberek a nyilvánvalóan küszöbön álló katasztrófa ellenére is összetartottak, és olyan csalfa reményekbe kapaszkodtak, mint a csodafegyver, amely valójában ellenségei kezében volt. Mindehhez hozzáfűzhetjük a szociálpszichológiai sejtést, hogy a kollektív narcizmus jelenleg abban a szakaszában van, amelyben igyekszik kigyógyulni a sérüléseiből és megkapaszkodni mindenben, ami összhangot teremt a tudatában a narcisztikus vágyak és a múlt között, és akár a valóságot is elferdíti, csak hogy meg nem történtté tegye ezt a sérülést. Ez bizonyos mértékig a gazdasági fellendülés, a saját derekasság tudatának eredménye. Én mégis kétségbe vonom, hogy az úgynevezett „gazdasági csoda”, amelyből ugyan mindenki részesül, és amelyet mégis némi kárörömmel szokás emlegetni, társadalomlélektani tekintetben valóban olyan mélyre hatolhatott volna, mint a viszonylagos stabilitás korszakában gondolnánk. Éppen mivel továbbra is egész földrészek éheznek, senki nem képes igazán örülni a jólétnek – noha pusztán technikai szempontból az éhezés fölszámolható lenne. Ahogy a filmekben gúnyos nevetést vált ki a szalvétáját gallérjába tűzve jóízűen lakmározó karakter, úgy az emberiség sem tudja magát átadni az elégedettség érzésének, amelyről a szíve mélyén tudja, hogy még ma is szakadatlan ínséggel fizeti meg az árát; a ressentiment senki örömét nem hagyja érintetlenül, még a saját magáét sem. A jóllakottság a priori szitokszóvá vált, holott csak az a baj vele, hogy nem mindenkinek jut ennivaló; az állítólagos idealizmus, amely éppen a mai Németországban oly farizeus módon támadja az állítólagos materializmust, leginkább elfojtott az ösztönöknek köszönheti azt, amit saját mélységének vél. Németországban az elégedettség gyűlölete elégedetlenséget okoz a jólét miatt, és e rossz közérzet számára tragédiává torzul a múlt. Az elégedetlenség eredete azonban korántsem vész homályba, hanem szintén teljeséggel ésszerű okai vannak. A jólét alapja a konjunktúra, és senki nem hiszi, hogy örökké tart. A vigasz, hogy elképzelhetetlen az újabb fekete péntek és a hozzá kapcsolódó gazdasági válság, már magában rejti az erős államhatalomba vetett bizalmat, ahonnan akkor is védelem ígérkezik, ha nem működik a gazdasági és politikai szabadság. Valószínűsíthetjük, hogy az emberek többsége kimondatlanul még a prosperálás közepette, az ideiglenes munkaerőhiány ellenére is potenciális munkanélkülinek, könyöradományokra szorulónak, éppen ezért pedig nem a társadalom szubjektumának, hanem objektumának érzi magát: ez tehát rossz közérzetének teljeséggel megérthető oka. Hogy ez jelenleg visszafelé mutat, és felhasználható a borzalom visszahozatalára, még a napnál is világosabb.
(TÖRÖK Tamás fordítása. A címlapon Thury Lili munkájának részlete látható)
Facebook Comments