Kulturális cionizmus vagy miszösz

Kulturális cionizmus vagy miszösz

- in Komoly
1825

150 éve született Ahad Ha-Am, ennek örülünk most.

A keleti-nyugati közéleti vagy politikai pilpulban aligha akad sok oly mértékben túlhasznált ám aluldefiniált fogalom, mint a cionizmus. Hallunk persze (pro-)cionistákról, anticionistákról, sőt, immár posztcionistákról és neocionistákról is, ám e helyzetekben épp az orientáció állítólagos pontja, a cionizmus, jobbára problémátlanul van elénk dobva. Igaz, szavaink többségével ilyen viszonyban vagyunk, használjuk őket anélkül, hogy állandóan mikéntjükön törnénk fejünket. A cionizmus esetében azonban ez talán az átlagosnál komolyabb problémát jelent.

Ha egy fogalom „üres jelölő”, úgy metonimikus (érintkezésen alapuló) úton fogjuk jelentéssel megtölteni: kéznél lévő kategóriáinkkal. Esetünkben ez annyit tesz, hogy ha azt nem is igazán tudjuk, micsoda a cionizmus, addig bízvást bárki eljut, hogy valami „zsidó”, valami „izraeli”. Ki lehet persze nyilatkoztatni (copyright Judith Butler), hogy e fogalmak márpedig különbözőek. És valóban. Ám az iráni elnök történetesen feltűnően nem tekinti őket különbözőeknek, s éppen a jelzett jelentéscsúszásra épít retorikailag, amikor egyszuszra igyekezné eltörölni a „cionista entitást” és megkérdőjelezni a holokauszt megestét. Amíg a cionizmus fogalma egy problémátlan és egységet sugározó üres halmaz a nyugati közbeszédben (éspedig ez ellen Judith Butler sem tesz sokat), amíg a közéleti diskurzus nem ad felvilágosítást arról, milyen értelmezési lehetőségeink lehetnek a „cionista” szó hallatán, addig a zsidók (és nem-zsidók) Izraelhez való viszonyának lehetőségei tökéletesen tisztázatlanok és legfőképp reflektálatlanok maradnak. Hogy antipátia vagy szimpátia, az ízlés dolga, ám ekkor már nem egy ideológiai-politikai gyakorlatról beszélünk, hanem a zsidókról és Izraelről mint létezőkről: fülünkben óhatatlanul Jumurdzsák szavai fognak csengeni.

Ha nincs pilpul, a pálya a zsigereké.

Csakhogy Pilpul van. A következőkben egy olyan gondolkodót igyekszünk bemutatni, akit nevezhetünk valamifajta cionistának, és aki szerencsénkre épp (kb) 150 éve született, ami kiváló apropó arra, hogy rajta keresztül elkezdjük zsigereink helyett nyelvünket használni. Ahad Ha-Amról van szó, ami (!) egy Asher Ginzbergként napvilágot látott orosz zsidó írói álneve és akit a „kulturális cionizmus” atyjaként szokás sommásan összefoglalni. Ám a következőkben épp arra szeretnék hegyezni és rákérdezni, vajon mit jelent esetében a szintagma két tagja: kulturális és cionizmus.

Cionizmus

„Cionista maga vagy sem?” – hangzott a herzliánus Max Nordau kérdése hősünk felé. A számonkérés hallható. A válasz meglepő: „Én vagyok a cionista.”

Amiről fentebb teoretice szöszmörögtem, azt hősünk négy szóban elmondta. (Jó kérdést kellett persze kapnia.) Ahad Ha-Am nem azt mondja „anticionista” vagyok, hanem ezt: én vagyok a cionizmus. Zavarban is lehet a zsiger legott, hisz épp az oly egyszerű és kristálytiszta ellenség/barát-képe került terítékre. Ahad Ha-Am ugyanis négy szóval újradefiniálja a „Nordau-cionizmust”, mely így abszolút viszonyítási pontból egy versengő (és vesztes) interpretációvá degradálódik. Nem az a kérdés már, hogy ő cionista-e. Hanem hogy mi a cionizmus. Érdemes talán megnéznünk közelebbről, mire utalhatott hősünk huszárvágása.

„Sosem hittem egy komplett [zsidó] nemzeti program valóra váltásának lehetőségében a diaszpórában. Ha hinném, hogy lehetséges nemzeti szellemünket [spirit] szabadon kiteljesíteni a diaszpórában, nem kellene cionistának lennem.” – írja Ahad Ha-Am egy 1906-os, később publikált, levelében. Még szerény cionista elméleti pallérozottság számára is meglepő, hogy ebben az idézetben nyoma sincs a zsidóság fizikai szenvedésére, anyagi káraira alapuló érvelésnek. Hősünk nem a környező államokra veti elsősorban vigyázó szemét. Az antiszemitizmus állhatatos érve fel sem bukkan. A „nemzeti szellem” terén van a bibi, ott kell valami megoldást eszközölni.

Nem kell persze ezt az állítást névértéken vennünk, ám jól jelzi azt, ami karakterisztikus Ahad Ha-Am munkásságában: a viszonyítási pontok, az értékek, a cél eltolódtak. Más szövegeiből világos (orosz zsidóról lévén szó, sejthettük is), hogy közeli tudomása van az antiszemitizmusról, hogy tisztában van vele, a (különösen keleti) zsidók megpróbáltatásainak nem ártana véget vetni, ám, amint saját maga fogalmaz, őt legalább annyira, vagy talán még jobban érdekli a „zsidóság szenvedésénél” a „judaizmus szenvedése”. Erre a szenvedésre pedig a herzliánus politikai cionizmus nem ad választ, hogyan is adhatna, amikor az a cionizmus asszimilálódott nyugati zsidók szüleménye, mely következésképp kevéssé aggódik valami olyan iránt, mely régóta nincs neki és nem is érdekli: zsidó nemzeti „kultúra” iránt (lásd: Jewish State and Jewish Problem – 1897.). Herzl (és Nordau és…) következésképp nem zsidó államot hanem a zsidók államát szeretné(k) létrehozni, melyben, logikusan, a diaszpórának optimálisan körülbelül annyi szerep jutna, hogy kivándorlással fokozatosan megszünteti magát.

Hősünket persze könnyen lehet elitizmussal vádolni, mint ahogy azt is lehet hangsúlyozni, Herzl halála után ezek a törésvonalak egyre inkább eltünedeztek, s hogy a weizmanni „szintetikus cionizmus” tulajdonképp egyesítette a két szárnyat. Ám éppen jelenlevő keserveink miatt érdemes inkább arra koncentrálnunk, milyen két, nehezen összebékíthető világszemlélet csapott össze implicite Nordau és hősünk dialógusában.

Ahad Ha-Am szövegeiből világos, asszimilációt és cionizmust korántsem tekintette feltétlenül szembenállónak. Mindkét mozgalom dominánsan kifelé tekint. „Zsidó” problémáit az antiszemitizmus határozza meg, megoldást pedig erre a nem-zsidó államoknál keres. Ahad Ha-Am (magyarul: egy a népből) perspektívájából egyik mozgalom sem képes bármit is mondani egy nemzeti kulturális-spirituális vállalkozásról. A „judaizmus keserveit” ugyanis sem környező hatalmak, sem a beolvadás, sem az elmenekülés, sőt még az antiszemitizmus sem orvosolhatja. Nem leszünk meglepve, itt csak hősünk „spirituális cionizmusa” segíthet, mely a szó szoros értelmében nem politikai, hanem morális vállalkozás. Ez lehet csak a cionizmus célja és ez lehet csak az kiindulópontja, ha államot, éspedig „zsidó államot” akar építeni.

Hősünk szerint a zsidók diaszpóraléte és az antiszemitizmus természetesen problémák, ám egyfelől nem identitás-, kultúraképző problémák, másfelől pedig identitás és kultúra nélkül nem lehet tömeges kivándorlással sem számolni. A politikai cionista narratíva, mely szerint asszimilálódni próbáltunk, nem sikerült mert még mindig utálnak minket, így megszökünk, átfordul egy olyan történetbe, mely szerint volt kultúránk, elvesztettük, vissza kell szereznünk ha népként akarunk továbbélni, ehhez kell egy központ: Izrael.

Beszélhetünk tehát „szintetikus cionizmusról”, az nem mossa el az alapvető különbséget a két megközelítés között, mely különbség Izrael és a diaszpóra viszonyát érinti. (A „szintetikus cionizmus”, ha jól értem, Ahad Ha-Am azon praktikus javallatát integrálja, hogy mennyiségi kivándorlással számolni azt megelőző alapos diaszpórai igeterjesztés, kulturális tevékenység, oktatáspolitika stb. nélkül illuzórikus.) Ahad Ha-Amnál az Állam nem a legfőbb jó, az önmagában való érték, a diaszpóra pedig a múlt silány mása. Az Államnak instrumentális funkciója van a zsidó nemzeti kultúra s így a zsidó nemzet fenntartásában és továbbvitelében, az Állam tehát relatív jelentőségre tesz szert.

Nem kérdés, hogy ez a koncepció problémákkal teli, ám egy ponton kétségkívül realisztikusabb, mint a herzli politikai cionizmus. A zsidók többsége ugyanis nem Izraelben él (és remélhetőleg soha nem is fog…). Ezzel a problémával pedig kétségkívül Ahad Ha-Am cionizmusa számol.

Látjuk tehát, hősünket szimplán cionistának hívni jelentős különbségeket fed el. Nem kérdés, ez a gesztus éppen egy olyan történethez asszimilálná, mely történet alapvető igéje, hogy mindenki velünk van. (Ahad Ha-Am részletesen ír arról a baseli kongresszus után, hogy a hivatalos cionista irány mily mértékben igyekezte kiküszöbölni a „nem-ortodox” hangokat, s hogy ezek után mennyire igyekezte az egység imázsát sugározni kifelé.) Ám ez a történet eltakarná azokat a különbségeket, mely éppen önmagát (a cionizmust), vagyis a zsidókhoz, a hagyományhoz és a világhoz való viszonyát bonyolítaná.

Kultúra

Némiképp hasonló a torzítás akkor is, amikor Ahad Ha-Am megközelítését kulturálisnak nevezzük. Ő a „spirituális cionizmus” kifejezést használta, ami jól jelzi az ismételt hangsúlyeltolódást. A „kultúra” fogalma ugyanis semlegesíti azt a csöppet sem jelentéktelen tényt, mely ezt a kultúrát évezredekig meghatározta. Hogy tudniillik ez egy vallásos „kultúra” volt. (Jelentsen ez bármit. Jellemző, az egyébként önmagát ahad ha-amistának valló Hannah Arendt alig ismert, Creating a Jewish Culture című esszéjében kijelenti: „A kultúra kizárólag szekuláris lehet.”)

Ahad Ha-am magától értetődőnek tartotta, hogy ez a hagyomány, ez a „spirit”, egyfelől, a zsidó identitás és a zsidó nemzet megalkotásában és fenntartásában pótolhatatlan, ám az a folyamat, ahogyan a jelen a múltat magáévá teszi, közel sem problémamentes. A jelenszempontjából sem az nem elfogadható álláspont, hogy minden jó, úgy, ahogyan kialakult, (hisz egy ilyen álláspont nem számol azzal, hogy ami „minden jó”, az egy történeti folyamat eredményeképp jött létre), sem pedig az, mely szerint, mindez egy csökött gettótörténet eredménye, így hülyeségeivel együtt nyugodtan ki is dobható (hisz egy ilyen álláspont viszont éppen a történelem identitásképző szerepétől tekint el).

Világos, hogy bár szekuláris és vallásos problematikája egyáltalán nem gyötörte hősünket (ehhez talán már akkor túl szekuláris volt…), dilemmái ma is jelen vannak. Hogy egy szekuláris kultúra mit kezd egy vallásos múlttal, vagy hogy miként aktualizálható és tehető élhetővé egy vallás anélkül, hogy emlékezettörlő/őrző diktatúrába fordulna, jelen lévő kérdések. És nagyjából ekvivalensek ezzel: miként alkalmazhatjuk a zsidó szót magunkra anélkül, hogy akár száz évvel ezelőtti értelemben használnánk, akár csak hangalaki azonosságban lenne korábbi használatokkal. Hisz a múlt egyrészt elmúlt, másrészt viszont a mimúltunk volt. Ennyiben feledhető, ám rendre újra-konstruálandó. Ahogy egy későbbi ahad haamista írta: „Minden generáció azt kell, hogy elsajátítsa belőle [ti. a hagyományból], ami az ő szívéhez szól. […] Minden generáció a saját maga számára definiálja a judaizmust, másrészt viszont meg kell őriznie a Hagyomány folytatólagosságát […]” (Gershom Scholem: The Possibility of Jewish Mysticism in Our Time. (1971/1997): 84., 87.)

Pilpulilag azt gondoljuk, Ahad Ha-Am megközelítésére érdemes odafigyelni. Ha válaszai körülbelül százévesek is, kérdései nagyjából azon az úton vannak, ahol a cionizmus, zsidóság, vallás és e kifejezések csatodékai nem zsigeri viszonyulás tárgyaként léteznek elsősorban, hanem egy állandó beszélgetés állomáspontjai.

Facebook Comments