Sorozatunkban olyan kérdésekre keressük a választ, hogy mit jelent az adakozás, a társadalmi felelősség egy-egy hagyományban. Nyitócikkünkben Kozma Emese a középkori zsidó gyakorlatban vizsgálja a kérdést.
Az első részt már olvashattátok, íme a folytatás.
A középkori hálákhá meghatározta az Istennek szentelt és örök vagy legalábbis hosszú ideig tartó cedáká–alap vagy alapítvány jogi fogalmát, amelyet hekdés-nek / kodes-nek nevezett el; ezáltal a zsidó alapítványt a hálákhá által legitimizálta. A hekdés eredetileg a jeruzsálemi Szentélynek szentelt szent tulajdon volt, amelyre sajátos törvények vonatkoztak, lévén alapvetően isteni tulajdon. Ilyen törvény volt például az, hogy a hekdés-nek lehetett ajánlani dolgokat egyszerű kijelentés, felajánlás által, a nélkül, hogy a tulajdonátvitelre egyébként érvényes formaságokat be kellett volna tartani. Amikor a középkori halákha-tudósok a középkori alapítványt (hekdés) valahol az isteni és a magántulajdon között határozták meg (mely által például a közösség jogilag képviseltethette magát mint tulajdonos, annak ellenére, hogy sok más tekintetben nem volt jogi személlyel egyenértékű tulajdonosa a hekdés-nek), ezt a karakterét a az ókori hekdés-fogalomnak a döntvényezők megtartották a középkorra is (ti. hogy egyszerű felajánlással a közösségnek lehet szentelni dolgokat, vagyont), így könnyítve meg – akár végrendelkezés, akár életben való adományozás esetén – az alapítvány létrehozását.[1]
A középkori közösségi alapok, alapítványok és ezeknek számos hibrid változatának leírásában a terminológia egyáltalán nem következetes, nemhogy a különböző területekről, de még az egy területről és egy időből származó forrásokban sem.
Például az ókairói közösségi alapot, amely a város összes zsinagógájának (beleértve a karaitákat is) közös vagyonalapja volt, hekdésnek hívták, míg a középkori Alexandriában kizárólag a kuppá megnevezést használták a közösségi vagyonra. Ennek a magyarázata, hogy az ókairói közösségi vagyon nagy részét házak tették ki, amelyeket bérbe adtak, és a bevételt jótékonysági célokra fordították, illetve a házakat is ebből tatarozták.[2]
Az állandó ingatlan alapnak mint a bevétel forrásának a leírására a hekdés felel meg. Alexandriában nem voltak házak a közösség tulajdonában, a közösségi alapot a rendszeres és időkénti pszikákból és magánalapítványokból tartották fenn, amely jelenséget a kuppá terminus jobban leír.
A közösségi alap, magánalapítvány és azok hibrid formái más-más módon jelentkeztek a különböző területeken. Askenáz területen (Észak-Franciaország, Németország, Ausztria, Észak-Olaszország, Csehország, Morvaország) három modellje volt a közösségi alapnak:
(1) a talmudi kuppá sel cedáká-hoz hasonló közösségi alap jól megszervezett infrastruktúrával, amelybe a rendszeres adományozás kötelező;
(2) egy kevésbé jól megszervezett közösségi alap, amelybe az adományozás (hozzájárulás) kötelező;
(3) önkéntes adomány a közösségi alapba. A responsumok alapján háromfajta alapító és tőkebefektető volt askenáz területen a középkorban:
(1) kezdeményező alapító, aki a saját alapítványát fektette be; (2) a közösségi adminisztrátor, aki, ha jónak látta, befektethette az illető adományt, amelyet az alapító adott, aki viszont nem volt haszonélvező, és általában megváltoztathatta az eredeti célt is, ha jónak látta; (3) az az adminisztrátor (gondnok), akit az alapító nevezett ki, és akinek kötelessége volt az adomány alaptőkéjét befektetni és a haszont a megnevezett célra felhasználni. A felhasználási célt általában nem változtathatta meg.
Spanyolországban az adományozásnak háromféle formája volt: (1) közvetlen adomány egy intézménynek mint például egy zsinagógának vagy egy bét-midrás-nak, vagy egy meghatározott célért való adományozás, mint például a szegények megsegítése; (2) a közösségi alapba való adományozás; (3) magánalapítvány létrehozása,amelynek az a feladata, hogy befektessen és a cedákát szétossza. A hekdés megnevezést a középkori spanyolországi zsidó közösségekre vonatkozó dokumentumokban (responsumokban mindenekelőtt) három különböző intézményre alkalmazták: (1) minden adományt hekdés-nek neveztek; (2) a közösségi alapítvány, amelyet a közösség adminisztrált: vagy a szegények megsegítésére használta, vagy a zsinagóga karbantartására, vagy a gyerekek számára tanítót alkalmazott, a halottakat eltemette; (3) magán- vagy félig magánalapítvány[3].
Az alapítványoknak a céljai közt a négy legfontosabbat említjük:
(1) a szegények segítése (ide tartozott a foglyok kiváltása is, a szegényházak és kórházak létesítése és fenntartása);
(2) a Tóratanulás, valamint a tanulók és bölcsek (tálmid chákhám) támogatása;
(3) a kultusz céljaira szánt adományok, ahova a kultusztárgyakon kívül a zsinagóga építésére és karbantartására való adományok is tartóznak;
(4) emlékezési liturgiára való alapítványok létrehozása csakis Askenázban.
A kora-újkorban továbbra is fontosak maradtak az zsidó alapítványok, ekkor sok helyen (Spanyolországban már a késő-középkorban) jótékonysági vagy más célból létrejött társaságok vagy társulatok (chávurot) is tartottak fenn alapítványokat a közösségi alapon és a kizárólag magán-hekdés–en kívül.[4]
[1] Vö. David Fink, The Corporate Status of Hekdesh in Early Sefardic Responsa, Jewish Law Association Studies 1, 1985, 17–24.
[2] Vö. Moshe Gil, Documents of the Jewish Pious Foundations from the Cairo Geniza. Leiden 1976. Uő., Maintenance, Building Operations, and Repairs in the Houses of the Qodesh in Fustat. A Geniza Study, in: Journal of the Economic and Social History of the Orient 14.2, 1971, 136–195.
[3] Vö. Judah D. Galinsky, Jewish Charitable Bequests and the Hekdesh Trust in Thirteenth-century Spain, in: Journal of Interdisciplinary History 35.3, 2005, 423–440. Uő. Judah D. Galinsky, Commemoration and Hekdésh in the Jewish communities of Germany and Spain during the 13th century, in: Michael Borgolte (ed.), Stiftungen in Christentum, Judentum und Islam vor der Moderne. (StG 4.) Berlin 2005, 191–203.
[4] Vö. Yom Tov Assis, Les Institutions Économiques d’avant la Modernité, in: Shmuel Trigano (Hrsg.), La Société juive à travers l’Histoire, vol. 2. Paris 1992, 259–292. Uő., Les Institutions Sociales Médiévales: Les Logiques de la charité collective et de l’Association, in: Shmuel Trigano (ed.), La Société juive à travers l’Histoire, vol. 2. Paris 1992, 181–217.
Facebook Comments