Adolf mangában

Mondták, hogy a bielefeldi képregénybolt eléggé kint van a városból, de amióta bicklivel közlekedek, úgy gondoltam, számomra már nincs távolság. Aztán kiderült, hogy mégis van, így csak pár percem maradt arra, hogy végigvizslassam a választékot. Fej balra, fej jobbra, tekintet körbehord, pillantás megakad nagy piros betűkön: Adolf. (Hívószó! Hívószó!) Könyv megfordít, hátlapon szövegben 1936 – nem tévedtem (hívószám?). Kicsit belelapoz, és akkor nagyon vissza kellett fognom magam, hogy a rasszista állat csak belül röhögjön fel és ne hangosan: a Reich fajbiológiailag bizonyítottan felsőbbrendű népe mangásítva feszít a lapokon. Érzem, ez bearanyozza napomat – mindenesetre jelzem a végig a pipáját tömködő eladónak, hogy megvenném a könyvet.

Osamu Tezuka (japánosan/magyarosan Tezuka Osamu) eredetileg 1983-ban Adolf ni tsugo címen kiadott ötrészes graphic noveljét sikerült kiszúrni, amit a Carlsen Comics jelentetett meg, és melyet honlapján mint Manga des Monats reklámoz.

Osamu Tezukát a manga istenének, szerényebben csak a manga atyjának szokás hívni. Az 1928-ban született rajzoló találta ki azokat a nagy szemeket is, amiket mindenki ismer, aki csak egyszer is bekapcsolta egy hétvége reggelén valamelyik kereskedelmi adó gyerekműsorát, és szerencséje volt egy japán rajzfilmet, animét látni. Egy ilyen anime hozta meg Tezuka számára a világhírt is: az 1952-es Tetsuwan Atomu című képregényből 1964-ben lett film (nagy hatással volt Tezukára Walt Disney), amit aztán Astro Boy címen ismert meg a nyugati közönség.

Az amúgy orvos végzettségű alkotó nem sokat pihenhetett életében: 1989-es haláláig körülbelül 150000(!!!) oldalnyi képregényt rajzolt, animéivel pedig 60 estét lehet átmozizni/videózni. Aki pedig valami igazán nagyon-nagyon profit szeretne nézegetni, az ide kattintson.

Na de most vissza Adolfhoz. Az iménti 150000-es szám után nem csodálkozhatunk, hogy az első rész 260 oldal, így az öt rész alatt bonyolódhatnak a szálak épp eléggé. Merthogy krimit olvasunk. Történelmi krimit. Úgy kezdődik, hogy Sohei Toge, aki mesélőnk lesz, egy izraelita temetőbe virágot(!) visz, majd most, hogy mindhárom Adolf halott, nekikezd mondandójának. Az 1936-os berlini olimpián mint sporttudósító vesz részt, amikor ott cserediákoskodó öccse izgatottan hívja telefonon, hogy siessen hozzá, mert olyan dokumentumok vannak nála, amik megdönthetik Hitler (az első számú Adolf) hatalmát. De Sohei inkább a japán rúdugrónak szurkol (ráadásul csak második lesz), s így magát is okolja, amikor öccsét egy fán találja meg, merthogy odahulott, miután kidobták a hetedikről. (Ne adjuk kisgyermekek kezébe a könyvet.)

Aztán a rendőrség eltünteti az öccs holttestét, Sohei őrjöng, nem érti, pláne, hogy amikor visszamegy testvére lakásához, már más lakik ott, sőt, már több éve más lakik ott. De hősünk nem hagyja magát, megszállott nyomozásba kezd. A megszállott onnan látszik, hogy mindig izzad. Ez a legfurcsább (és számomra legzavaróbb) „stílusjegye” a rajzoknak, hogy minden érzelemtől fűtött szereplő izzad (aki mérges, aki zavarban van, akinek a lelkiismeretfurdalás miatt nem áll föl, tényleg mindenki), esetleg sír (na azt főleg a nők), de mindenképpen valami folyadék jön belőle: akit lelőnek, az például vérzik. Még ilyet!

Mellesleg ha már a rajzoknál tartunk. A bevezetőben persze csaltam: igazán csak a gyerekek, meg a nők mangásítottak.A férfiaknak is nagy a szemük (azon túl, hogy, mint tudjuk, izzadnak), de nekik inkább olyan őrültféle módon, ami persze jól megy az izzadás mellé, Hitlerhez meg a nürnbergi nagygyűlés alkalmával különösen passzol. A legjobb rajzok (bár ezt félve írom, mert a kepregeny.net fórumában mindig azokat a képeket húzzák le, amik nekem tetszenek) a „nagytotálok”: a berlini illetve a nürnbergi stadionképek, vagy a japán táj képei. Iszonyatos precizitás, mind a sokezer náci, meg az összes japáni fák és házak szépen megrajzolva – és messziről még nem is izzadnak.

Szóval Sohei nyomoz, a körülötte lévő emberek mind meghalnak, vagy kiderül róluk, hogy SS-ek, gestapósok (néha persze mindkettő), és amikor már reklamálnánk, hogy nekünk egy izaelita temető, meg 3 Adolf volt igérve, akkor váltás, és egy gésagyilkosság nyomozásába kapcsolódunk be. Erről is Sohei tudósított lapjának, s közös még, hogy a gésa és Sohei öccsének körme alatt is gipszmaradványt találnak. A gyilkosság egyik gyanúsítottja a német főkonzulátus dolgozója, s a második Adolf apja, akinek legjobb barátja a harmadik Adolf. Az első rész ott ér véget, hogy sok-sok halál, némi kínzás és bonyodalom után a félárja (mama japán) Adolfot mégiscsak elviszik Németországba Hitlerjugendnek, aminek sem ő, sem zsidó barátja nem örül, mi viszont érezzük, hogy a maradék négy részben ebből még sok-sok csavar fog adódni.

      No de miért jó ez nekünk? (Azon túl, hogy képregényt olvasni jó.) Jó dolog például japán szemmel, kicsit távolabbról nézni a nácizmusra. Boldogan gondolhatjuk, hogy de jó, onnan milyen egyszerű minden, nácizmus rossz, barátság jó. De Tezuka úgy mellékesen valamelyest bemutatja a kor Japánját is. A japán-német(-olasz) anitkommintern paktumot, a kínai (mandzsúriai) háborút, s a japán gyerekeket, akik háborúsat játszanak (és nem engedik, hogy a félnémet-féljapán Adolf legyen a tábornok, mert az milyen hülyén nézne ki), a háborús hősök ünneplését, és megtudhatjuk azt is, hogy 1936-ban hét csapattal elindult a profi japán baseballbajnokság.

És különben is. Olvasott más valaki krimi-tanmesét? Aki nem bírja kivárni a többi rész német megjelenését, az franciául megrendelheti az első négy részt itt, teljes angol sorozat beszerzéséhez viszont valami trükkös módot kell találni, mert az Amazon (és őt követve más amerikai internetes könyvrendelők) a Magyar Posta áldásos tevényksége miatt inkább nem szállítanak Magyarországra.