ZSIDÓ GENGSZTEREK, JIDDIS KÉPISÉG

ZSIDÓ GENGSZTEREK, JIDDIS KÉPISÉG

- in Kiemelt, Könnyű
1343
benya

 

Hetényi Zsuzsa Iszaak Babelről és odesszai történeteiről

 
 
 

KATTINTS IDE ÉS OLVASD EL BABEL LEGKIVÁLÓBB NOVELLÁJÁT!

 


Itt meghallgathatod Valcz Péter előadásában

 

Kende Tamás írása a Babel forgatókönyvéből készült filmről ITT

 
 
 
Beszéljünk először az odesszai novellák kitüntetett közegéről. Babel valóban Odesszában nőtt föl, és fölmerül a naiv kérdés, hogy mennyire lehet életrajzi adalékokként vagy legalábbis történetileg hiteles beszámolókként olvasni a szövegeit? Mennyire stilizáltak a helyszínek, mennyire dokumentaristák? Milyen volt Babel gyerekkorának Odesszája?

Rögtön egy magyar vonatkozást vet fel. A Világirodalmi Lexikont felütve az ember érdekes adatokat talál Babelről. Ők változtatás nélkül átültették Babel novelláinak közegét az életrajzába: mintha egy szegény, nyomorgó zsidó családban nőtt volna fel – de ez nem így volt, hanem egy jómódú zsidó családba született. Az akkori szerzőket felmenti, hogy nem nagyon volt elérhető hiteles forrás erről.
 
Ha jól tudom, nem is abban a negyedben, amelyről ír…

Igen, egy másikban. Nem a munkásnegyedben, a Moldovankán, hanem egy északkeletebbre eső kerületben. Kerestem a Moldovankát, ahol lerombolt pusztaság fogadott – már nem létezik, és ez jelképes abból a szempontból is, ami a huszadik században Babelt és mindazt, amit alkotott, ma körülveszi. A valódi közeg már a század elején másmilyen volt.
 
Odessza a tizenkilencedik század végén soknemzetiségű, ugyanakkor az akkori Oroszországban toleránsnak a legkevésbé sem nevezhető város volt…

Kicsit árnyalnám ezt a képet. Odessza története nagyon érdekes: II. Katalin alapította azzal az aspirációval, hogy ő is alapítson egy várost, ahogy I. (Nagy) Péter Pétervárt – ugyanolyan szép, merőlegesen tervezett, nyugati építészeti mintákat követő város egyébként –, és ahogy Zsabotyinszkij egy regényében megírta…
 
Az a Vlagyimir Zsabotyinszkij, aki később a jobboldali cionizmus kulcsfigurája lett…

És aki ebben az Odesszában ifjúkorában meglehetősen szabados életet élő világfi volt, és nagyon éles fordulat vezetett oda, hogy cionista lett. Később Zsabotyinszkij nagyban hozzájárult a mai Izrael megalapításához. Írt egy nagyszerű regényt is 1934-ben, amelyből csak részleteket fordítottam le valaha. Ennek a lapjain írja le, hogy tudomása szerint nyolc-kilenc etnikum alakította ki ezt a várost, Katalin ugyanis különböző nemzetiségekből hívott kereskedőket, adminisztrátorokat, és betelepítette a várost. Külön érdekes közöttük a francia: a napóleoni háborúk után nagyon erős francia emigráció jelent meg Odesszában. Egy ilyen kilenc nemzetiségű – mai szóval multikulturális – közegben az asszimiláció nyilvánvalóan békésebben és jobban valósul meg, mint egy homogén, orosz vagy legfeljebb orosz–ukrán kis faluban, stetlben. Nagyon hamar megindult az asszimiláció, és nagyon békés keverék-életformát éltek egészen addig, amíg az első pogrom be nem következett – az első, kisebb már 1821-ben. Ehhez a szabados hangulathoz az is hozzájárult, hogy porto franco, nyílt kikötő volt – egy kikötőben mégis más a morál.
 
A pogromok sorozatára utaltam, amikor azt mondtam, hogy nem volt problémátlan az együttélés. De ez az identitás-mixtúra – ami kevéssé volt népszerű a jámbor ortodox zsidók és a haszidok szemében – hogyan alakult ki, milyen természetű volt, miben különböztek az itteni zsidók a többiektől, szabados erkölcseikben? Hogyan kell elképzelnünk azt, ami összeállt ebben a multikulturális közegben?

Az asszimilációt akkor még teljesen komolyan úgy értették, ahogy azt Moses Mendelssohn gondolta:

„légy az utcán az adott országod polgára és legyél otthon zsidó”.

Ennek a második felét húznám alá – ez nem a zsidóság feladását jelentette, hanem a környezetbe való beilleszkedést. Ennek a legelső jele az volt, hogy itt indult meg az orosz zsidó irodalom, amihez az orosz anyanyelvi szintű tudása kellett, és ez tényleg nagyon erősen különbözött Oroszország más területeitől. (A letelepedési övezetről beszélünk főleg, amelyet szintén II. Katalin alakított ki, hogy a zsidókat bizonyos körzeten belül tartsa. Ezek a zsidókat sújtó elég kegyetlen és nagyon gyakran – évente többször – változó határok és törvények voltak.) Azon kívül, hogy tudatosan elkezdték az orosz nyelvű zsidó irodalmat művelni, azon felül, hogy polgári ruhában jártak, illetve hogy a nevezetes brodi zsinagógának Odesszában nem középen, ortodox módon, hanem elöl volt a bimája, tehát a Dohány utcai zsinagógához hasonlatosan, az oltárszerű elrendezést vezették be nagyon korán – korábban, mint Budapesten. Itt zenei előképzettségű kántorok énekeltek, egész Oroszország egyetlen zsinagógai orgonájának kíséretében! Mai szóval úgy mondanám, hogy nagyon folyt a rongyrázás. A párizsi, angliai stb. divatot követték…
 
Az ebben a világban fogant Odesszában ezt így csinálták című novellában azt lehet érezni, hogy Arje-Lejb beszédében itt is van valamiféle leszámolás a gyenge zsidó sztereotípiájával és azonosulás a „kemény zsidóval” – akár azt is mondhatjuk, hogy gengszterromantikát lehet benne érezni. Ez azonban az elbeszélő vagy a szöveg maffiózó-romantikája? Mennyire osztozhatunk Arje-Lejb Benya Krik iránti csodálatában? Van-e valami, ami ezt ellenpontozza a szövegben? Milyen figurának tűnik Benya Krik az elbeszélésben?

A kérdés rögtön fölveti a nagyszerű novella egyik alapvető kulcsát. Babel itt egy háromemeletes szöveget csinál: egyrészt van Benya, a romantikus gengszterünk, ezt elmesélteti a temetőfalon üldögélő Arje-Lejbbel, és mellette egy elképzelt elbeszélő is belekerül a novellába: egy szemüveges, pipogya értelmiségi, aki csak kérdezni tud és megkapja a szemrehányásait Arje-Lejbtől. A háromemeletes szöveg funkciója ugyanaz, amit Babel mesterien alkalmazott az összes többi művében, a Lovashadseregben is: távolságot alakít ki a szövegétől – ez ugyanakkor itt nem elidegenítő távolság, mint a Lovashadsereg esetében, hanem egy csodálatra késztető és fölmagasztosító, mítoszépítő távolság.

Benya Krikről érdemes elmondani, hogy megvolt a reális mintája, egy Miska Japoncsik nevű gengszter. Az eredeti neve egyébként Mojszej Vinnyickij volt, keskeny vágású szeme miatt kapta – egyébként a bolsevikoktól – a „Japán” nevet. Eredetileg hivatalnok volt, és a különböző városrészekben működő bandák háborúját szüntette meg azzal, hogy egyszerűen összehangolta az érdekeiket, fölosztotta a területet.
 
Eddigre akkor szakított a hivatalnoki életformával, ha jól értem? Az nem egy romantikus tevékenység…

Hogyne. Bár az sem nagyon romantikus, ahogy ő a bandákból lényegében üzlethálózatot csinált. Szabályos maffia volt, ahol mindenki tudta, meddig mehet, a Babel-novellában benne is van a határok átlépésének veszélyessége: egy másik maffia területére küldik el Benya Kriket, a „Királyt”, hogy egy nagyon kockázatos akcióban kipróbálják. Egyébként az egész novella egy mese.
 
Ez a babeli alvilágromantika-miliő valamennyire a „kemény zsidó” igényének felel meg – a gyenge, kiszolgáltatott, szemüveges és értelmiségi zsidó sztereotípiájával szemben értékelődik föl a szövegben a gengszter-zsidó. Ezt a romantikát nem ellenpontozza valamiképpen a dolog groteszksége? Például a groteszk nyelv – ami valamelyest még a magyar fordításban is átjön –, hogy ezek a figurák mennyire inadekvátan használnak bizonyos szavakat.

1910-től kezdve az orosz zsidó irodalomban is megjelenik az, hogy a zsidó lehet erős – én inkább ezt szoktam mondani; a „kemény zsidót” egyébként az érdekes módon az amerikai világban párhuzamosan jelentkező zsidó maffiák kapcsán szokták emlegetni. Ez a zsidó nem megaláztatásra született a Földre, és nem csak bocsánatot kérni tud, s nem csupán arra a pici helyre korlátozza magát, amelyet neki a törvények kiszabnak. Ez a pont nem csak az orosz zsidó irodalomnak, hanem egyáltalán a zsidóságnak nagyon fontos állomása. A zsidóságnak ezzel lezárult az úgynevezett apologetikus, önmagyarázó korszaka. A huszadik században ezzel tényleg új korszak kezdődött, ami horribile dictu – még azt is mondanám – Izrael megalapításáig vezetett. Ekkor indultak a testedzések (az önvédelmi csoportok már két évtizede megvoltak); s nagyon fontossá vált az irodalomban is ábrázolni, hogy nem áldozatnak születtek.

Amit a nyelvről mondott, borzasztó izgalmas dolog: azt kell elképzelni, hogy

ezek a zsidók többnyire jiddisül beszélnek, amit az író oroszul ad át.

Ettől ilyen furcsa ez az orosz nyelv, ami néha a fordításon is áttör még: ezek a hősök, Babel fantasztikus újításának megfelelően, összevissza keverik a nyelvi rétegeket. Erős és új öntudatuk miatt szeretnének ugyanúgy beszélni, mint az orosz arisztokrácia – kicsit a jogi nyelvet, kicsit a sajtónyelvet, kicsit az irodalmi nyelvet használják, mindezt a képszerű jiddis fordulatokkal megtűzdelve, amelyeket Babel hallatlanul szellemesen ment át… Például a kérdés–felelet során sosem a kérdésre felelnek, hanem homályos képekben válaszolnak, ami a mese közegét is nagyon szépen megerősíti. Például amikor Benya fölkeresi a maffiavezért, Froim Gracsot, azt mondja neki, „a te partodon akarok kikötni”, mert „az a part lesz a győztes, ahol én kikötök”. Nem azt mondja, hogy a csapatodhoz akarok csatlakozni, hanem a jiddis nagyon erős képi világát hozza át az orosz nyelvbe.

Megjelenik itt a gyöngéd gyilkos karaktere is – hisz ezek voltaképpen gyilkosok: ha nem kell, akkor nem ölnek, de ha kell, akkor nem riadnak vissza azért attól sem. Ez a típus jól ismert személyiség a mai filmvilág szubkultúrájában: a méltóságteljes, elegáns, szarkasztikus humorú, gáláns bandita, aki nagyon alkalmas arra, hogy a lovagbűnöző alakját öltse magára.
 
Mint korábban említettük, a világ, amiről Babel írt, már akkor sem volt olyan, mára pedig nyom nélkül és maradéktalanul elsüllyedt, illetve egyik kitüntetett nyoma éppen Babel életműve. Megjelenik valamiképp a dicső múlt és a nyomorúságos jelen viszonya? Az elbeszélő, Arje-Lejb személyén keresztül, aki talán még annak a periferikus társadalomnak is a szélén áll, a szövegben megjelenik ez a marginalizáltság – de van-e ennek valamiféle kontrasztja, vagy a dicső múlt éppen hogy megerősíti, hogy a jelenben is nagyszerű és bátor banditacselekedeteket lehet végrehajtani?

Valóban a kontraszt a kulcsszó – a groteszk nem más, mint egyfajta kontraszt, a komikus és a tragikus összerántása. Ezt Babel a legkülönbözőbb vonatkozásokban is tökéletesen végig tudja vinni. Az alapvető kontraszt az, hogy egy olyan világról beszélünk, amelyet dicsőnek ábrázol, miközben hanyatlik, sőt éppen összeomlik. Gondoljunk egyik drámája címére, Az alkonyra. Nem véletlen, hogy Arje-Lejb a temető falán ül és ez az egész beszélgetés a temetőben zajlik.
 
Maga Benya Krik is folyamatosan utalásokat tesz a mitikus múltra vonatkozóan, például bankrablás közben történeteket mesél a zsidó nép életéből, Arje-Lejb pedig például azt mondja, hogy „úgy szól, ahogy az Úr szóla a Sínai hegyéről”. Ez a mitikus múlt hogyan jelenik meg Benya Krik tudatában, milyen szerepet játszik az elbeszélés perspektívájában?

Ezek a Bibliára utaló betétek, „matricák” ugyanúgy jelennek meg, mint Sólem Aléchemnél: az ő hőse is ugyanezt teszi, de teljesen pontatlanul idézi néha a Bibliát, sőt alkalmanként ő maga is pszeudobibliai dolgokat talál ki – ez az egyik humorforrás is. Ez a bibliai mintakövetés nyelvi elemként épül be a zsidó vagy jiddis gondolkodásba. A közös bibliai nyelvet nem annyira a dicső múlt hivatkozásának, inkább a „mi”, a közös, a csoporttudat kialakításához használt kötőanyagnak látom.
 
A Holmi folyóiratban megjelent Babel-írásában fölvázol egy hagyományvonalat, amelyhez elődként az előbb emlegetett Sólem Aléchem is hozzátartozik, de kifut egészen Ilja Ehrenburgig. Mi köti össze ezeket az írókat, mi az az ív, amelyik megképződik ebben az orosz zsidó hagyományban?

Az erről szóló könyvemben tizenhét írót tárgyalok. Ebben Iszaak Babel az utolsó elem – úgy fogalmaztam, hogy ő a csúcs és a zsákutca egy személyben. Ugyanis ő lett a legnagyobb író, ő jutott el a világirodalomba ezen irodalmi vonulat legnagyobb képviselőjeként.Ezt éppen annak köszönheti, hogy ábrázolni tudta azt, hogy valami letűnik, ami hősi volt. Ábrázolni tudta, hogy az ő elbeszélőinek az énje már meghasonlott: kívül is állnak és belülről is nézik még az egészet. Ide tartoznak, de ki is szeretnének szakadni innen; ez Babel számtalan művében megfigyelhető.
 
Végezetül nem úszhatjuk meg a halálát érintő kérdést. Noha maga is betagozódott a rendszerbe és bizonyos értelemben apparatcsikja is volt, ez még – mint tudvalevő – nem akadályozta meg őt sem abban, hogy egyben a rendszer áldozatává is váljon: a sztálinizmus alatt őt is kivégeztették, 1940-ben. Bizonyos mértékig föltehetően antiszemita megfontolások is hozzájárultak ehhez. Ez az életút mit tesz hozzá vagy vesz el az életműből, esetleg irreleváns? Van-e valami zavarba ejtő mindebben?

Inkább törvényszerűnek mondanám. Nem gondolom egyébként, hogy feltétlenül antiszemita felhang lett volna benne. Ekkor nagyon sok orosz író is áldozatul esett: elhallgattatták, s ha nem végezték is ki, száműzték, intézetbe zárták, kiéheztették őket. Borisz Pilnyaknak semmi köze nem volt a zsidósághoz, csak hogy egy példát említsek. Az igazi antiszemita hullám majd a negyvenes évek végén kezdődik, és másfajta kontextusa lesz.

A törvényszerűséget pedig abban látom, hogy Babel borzasztóan kíváncsi volt: itt is ez a kettősség fémjelezte, ez az ő alapképlete, ebben unikum. Belülről akarta látni az egészet, manapság talán voyeurnek nevezném. Szerette volna látni, hogy működik a terror, voltak ehhez ismerősei, regényt is kezdett írni a Csekáról, belekeveredett pár dologba… Sinkó Ervin regényéből tudjuk, hogy nem volt egészen makulátlan a magatartása: amikor tanúskodnia kellett volna Sinkó mellett, nem tette meg. És be kell látnunk, hogy közben egyre rosszabb műveket írt, hamis dolgokat is, aztán pedig elhallgatott. Mert mindaz, ami őt éltette, a zsidóság kettőssége – a múlt és a jelen, a kívül és a belül –, megszűnt, mivel már nem lehetett sem belül, sem kívül lenni. Túl közel került a tűzhöz, míg végül ő maga is gyanús lett. Hozzá kell tenni, hogy mások, akik nem tették meg ugyanezeket, ugyanúgy áldozatul eshettek. A terror lényege a kiszámíthatatlanság.
 

Facebook Comments