VESZEDELMES JÁTÉKOK

VESZEDELMES JÁTÉKOK

- in Kiemelt, Könnyű
1227
dangerous-acts-starring-the-unstable-elements-of-belarus

Farkas Clara beszámolója  a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválról

A 11. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivált idén Madeleine Sackler rendezésében, a Veszedelmes Játékok című alkotás nyitotta meg. A film megtekintése után a nézőtér nagy része minden bizonnyal ugyanabban a felismerésnek a mámorban kalimpált: dereng valami minszki tüntetésekkel kapcsolatos ideiglenes nemzetközi felháborodás, azonban be kellett látnom, hogy a diktatórikus elnyomás generikus motívumától eltekintve, nem vagyok tisztában az esetet körbeszövő részletekkel és kontextussal.  A zavarba ejtő aktuálpolitikai non tájékozottságomat leszámítva, a jelenség amiatt igazán felkavaró, mert Minsk történetesen csupán két országgal odébb van – és ez nem kizárólag földrajzilag értelmezhető.

 

A film a Belarus Free Theatre színházi társulat történetén keresztül enged betekintést a 2010-es minszki eseményekbe. A Veszedelmes Játékok cím – nyilvánvalóan – arra a jelenségre utal, mely szerint milyen többrétegű fenyegetettséget hordoz magában a független művészeti tevékenység Európa utolsó (hát, izé) fennmaradó diktatórikus rendszerében.

 

A felvételek túlnyomó többségét Fehéroroszországon kívül forgatták  az alkotók (többet között Londonban, ahová a társulat alapítótagjai menekültek az igazságtalanul kiszabott börtönbüntetés elől), így a társulat tagjaival készített interjúkra nem sújtott le cenzúra vasökle. Madeleine Sackler elmondása alapján, a szereplők és stábtagok biztonsága érdekében döntöttek úgy, hogy nem utaznak a helyszínre. A Minszkben forgatott anyagokat egy helyi operatőr rögzítette, akivel Skype-on keresztül tartották a kapcsolatot, sőt, a helyszínbejárásokat is sikerült véghezvinni, s így szintén megoldhatóvá vált, hogy a rendező közvetlenül irányítsa a kamerát. A vetítést követő beszélgetésen az is kiderült, hogy a szóban forgó operatőr elzárkózott attól, hogy a tüntetéseken forgasson, így a filmben szereplő erre vonatkozó részleteket különböző közösségi oldalakon keresztül, a megmozdulásokon résztvevő személyektől szerezte meg a produkció.

 

A téma tehát több, mint izgalmas, aktualitásáról nem is beszélve és a modern telekommunikációs eszközök maximális kihasználása is megoldást jelentett a film elkészítése során felmerülő nehézségekkel szemben. Úgy tűnik azonban, hogy az említett feltételek nem bizonyultak elégségesnek ahhoz, hogy egy igazán áttörő és egyben leleplező alkotás készüljön.

 

A film nyelve, bár változatosságra törekszik, inkább hektikus, mint leleményes.

A tüntetéseken készült felvételeken látható hatósági atrocitások nem nagy túlzással az alkotás talán legmegrázóbb elemei, azonban formailag nem illeszkednek a filmbe. Az eltérés ugyanakkor nem a felvételek sokféleségéből ered: nem ez lenne az első film, amely úgymond vendéganyagokat is felhasznál. Az eltérés abból fakad, hogy fimképileg nem egyértelmű, hogy vendéganyagokkal van dolgunk. Bevallom, kissé átverve éreztem magam, amikor a vetítést követő beszélgetésen kiderült, hogy nem az általam 76 percig bátorsági piedesztálra állított alkotók rögzítették a kérdéses anyagokat.

Ezen felül, a rendező igyekezett meggyőzni a közönséget arról, milyen technikai csoda részesévé vált, azáltal, hogy Skype-on keresztül rendez(ked)ett, én viszont egyre növekvő csalódottságot éreztem – amellett, hogy ezáltal fény derült a film legnagyobb hiányosságának forrására is. A hiteles ábrázolás hiányát az magyarázza, hogy az alkotók egyszerűen nem voltak jelen a film forgatása során, de még csak nem is “terepszemléztek”. Hogyan is várhatnánk el egy hiteles dokumentarista ábrázolást egy olyan alkotástól, amelyikből a legalapvetőbb fűszert felejtették ki, még hozzá a közvetlen alkotói megfigyelést és tapasztalatot?

 

A film nyitó montázs-szekvenciája lehengerlő és abszolút átadja a fehéroroszországi körülmények drámaiságát és a társulat zsigeri ellenálló erejét. Ez a jellemzés gyakorlatilag minden, a társulatot előadás közben ábrázoló jelenetre igaz, azonban meg kell jegyezni, hogy sajnos ez sem igazán a film narratív erejéből vagy képi intenzitásából áradó kvalitás. A színházi jelenetek ereje ugyanis a színészek játékából fakad és ezekben az esetekben egy filmnyelvileg is hatékony mise en abyme-nak lehetünk a szemtanúi. A “film a filmben” motívum azonban akaratlanul is kibomlik, leginkább az interjúk során, ugyanis mint néző képtelenség elvonatkoztatni a színészek színészi mivoltjától és megpillantani bennük a valóság hús-vér karaktereit. Amennyiben ez a jelenség egy koncepciózus szerkezetből fakadna, a műfajiság és maga a film elemzésére több, mint tökéletes helyzetet biztosítana. Ebben az esetben viszont kifejezetten problémássá válik az azonosulás, legjobb esetben az empátiáig jutunk.

 

Szintén zavaró, hogy számtalanszor videóklipre hajazó, temérdek effekttel megtűzdelt képsorok vágókép gyanánt uralják a vásznat. Az említett vágóképek leginkább a társulat tagjait ábrázolják és valószínűsíthetően stúdió körülmények között rögzített anyagról van szó, amely az elbeszélés drámaiságát hivatott hangsúlyozni. Az eredmény kissé hatásvadász és az ilyen módon utómunkált, képkockákkal ellentétes esztétikumot képviselő interjúrészletek ezáltal valami érdekes, számomra leginkább a valóság show-k hangulatát idéző jelenséggé válnak.

Összességében a film egyáltalán nem mondható értéktelennek, azonban nem igazán bírja el a széles vászon kihívásait. Miután inkább informatív és leíró, mint elemző művel van dolgunk, valószínűleg nagyobb sikert könyvelhetne el tévéfilmként, mint mozi forgalmazásban.

A film utáni beszélgetésekben a párhuzamok keresgélése persze beindult.

Facebook Comments