A SZÓRAKOZTATÓ LINCSELÉS MŰFAJA

A SZÓRAKOZTATÓ LINCSELÉS MŰFAJA

- in Kiemelt, Könnyű
2946
big_bad_wolves_ver9_xlg

Csúnya, gonosz bácsik, kritika

 

A Csúnya, gonosz bácsik alapvetően egy bosszú története – sőt mondhatni, meséje. Ebben az esetben gyorsan hozzá is kell tenni, hogy bár a történet a műfaj számos jellegzetességét magán viseli, nem fog katarzist okozni annál a nézőnél, aki a gyermekmese morális elválasztó vonalait keresné, és annál sem, aki a felnőtt mese borzongató izgalmait fürkészi. Szintén fontos, hogy a publikummal való kapcsolatteremtést meghatározó csúcspont, a katarzis is hiányzik.

Egy pedofil sorozatgyilkos újabb áldozatát szedi: egy kislányt az erdőben találnak lefejezve, megerőszakolva. A gyanúsított Dror (Rotem Keinan) középkorú tóratanár, azonban a bűnösségére utaló nyomokról semmit nem tudunk. Mickit (Lior Ashkenazi), az ügyön dolgozó rendőrt a tanárral szemben alkalmazott vallatási módszerei miatt felmentik, de őt – ahogy egy jellegzetes amerikai bűnügyi történetben a nyomozók többségét – ez nem rendíti meg, hiszen civilben amúgy is szabadabban törhet az igazság kiderítése érdekében Dror életére. Pechére az utolsó áldozat édesapja, a libanoni háborúból leszerelt katona is Drorra vadászik. Micki, a hajszában keresztezve az áldozat apja, Gidi (Tzahi Grad) útjait és szándékát, végül a gyanúsított Drorral együtt egy mindentől távol eső ház pincéjébe kerül, ahol elkezdődik Dror kínvallatása, s Gidi tettestárssá avatja Mickit. A kínzás célja és a nagy kérdés ugyanis, amire a válasz kerestetik: hová lettek az áldozatok fejei?

farkA címen (a film angol címe Big Bad Wolves; illetve a héber eredeti: Ki fél a gonosz farkastól? – vagy az Albee-utalást követve
Nem félünk a gonosz farkastól)
és a Gidi által elmesélt farkas történetén túl a karakterek adják igazán a film meseszerűségét: végig felületes, mondhatni archetipizált szereplőket látunk, akiknek lelki mélységeivel a néző nem ismerkedhet meg. És ez nem is baj. Mi több, nem tudnánk olyan jóízűen mulatni a film alatt, ha a történet morális távlataiban kellene elmerülnünk.

Bármilyen morális megrendülés helyett felszabadítóan abszurd jelenetek torlódnak. Torlódnak, és nem követik egymást, mert akárhányszor indul el a jelenet a maga klasszikus műfaji útján, mintha örökké falnak ütközne: lehull róluk a komolyság, és valami sokkal szórakoztatóbb jelenik meg mögötte, méghozzá A film, teljes mesterkélt pompájában. Az üzenet tehát semmiképp sem a mozialkotás hitelességében keresendő, hanem ellenkezőleg. Ahogy a rendező a budapesti bemutatón mondta: ne féljünk nevetni. Igen, ez egy vicces film!

A film atmoszférája leginkább a Kutyaszorító füllevágós jelenetéhez hasonlítható – bár a Csúnya gonosz bácsik nem fokozza addig a helyzetet, hogy Gidi egy lefűrészelt testrészbe énekelné a film során többször is felcsengő Buddy Holly „Everyday”-ét. Sajnos. Ugyanis bármennyire is üdítően hat az izraeli filmgyártás előzményeit tekintve Navot Papushado és Aharon Keshales művészete, mégsem érett meg eléggé, mondhatni nem elég bátor a slasher film műfajában. Az alkotók amolyan „grindhouse”-osan nem félnek megmutatni a spriccelő vért az elfűrészelt ütőérből, a lábujjköröm tépkedését, az ujjtördelést és a megpörkölt bőrt, a látvány és a film képi világa azonban mégsem elég merész, voltaképpen túl „szerénynek” mondható. A klasszikus képi környezettel az égvilágon semmi baj, csakhogy ebben a kontextusban kissé semlegesíti azt az eredményt, amit az elbeszélés által túlstilizált karaktereknek és jeleneteknek köszönhetünk.

Perverz dolgok ezek,
de olyan rend és tisztaság van abban az elhagyatott épületben, ahol a rendőri brutalitást bemutató kezdőjelenetek egyikét láthatjuk, arról nem is beszélve, hogy miért nem vérzik össze-vissza mindenhol Dror arca, amikor már huszadjára csapkodták meg azzal a telefonkönyvvel? Ehelyett kiszúrják a szemünket egy szájfelszakadással, na tessék!

Ez még magában nem korlátozná a hatást. A néző elvárásait is sikerül sorra romba dönteni: amikor a legjobban izgulunk, hogy letépkedik-e Dror lábujjkörmét, megszólal Gidi telefonja: „Imá!” (Anya!) – és következik a jiddise máme önmaga paródiájába fulladó beszélgetés. Szintén ide sorolható a dramaturgiai szemszögből értelmetlenül, westernszerű lovon megjelenő arab fiú karaktere, akinek a jelenléte az elbeszélés szempontjából szintén vicces hatást kelt – ha értjük a kulturális utalást, ha nem. Az arab fiú dramaturgiailag nem kavar sok vizet, és amikor a második felbukkanása során szerepet kap a cselekményben (történetesen van nála telefon), a fordulat inkább egy forgatókönyvírói „könnyű megoldásnak” tűnik, mint egy igazi fordulópontnak. Ettől függetlenül nem azon kapja magát a néző, hogy elmélkedik, a szereplő miért iPhone 4S-re költött autó helyett, vagy adott esetben azon, milyen lehet lovon közlekedő arabnak lenni egy olyan országban, ahol mindenki kocsin jár és ezen felül még pedofil gyilkosokat(?) is kínoz egy felmentett rendőr és egy apa. Egyszerűen jót szórakozunk a figura kontrasztos megjelenítésén. És ennyi.

A filmben többségben vannak a paródiától elrugaszkodó, fekete humorú jelenetek: a befogadást ugyanakkor megnehezíti, hogy nem mindig sikerül elég „csattanósra” a csattanó, s így a cselekmény botrányossága és a helyzetkomikum között nem jön létre elegendő távolság ahhoz, hogy az irónia utat fúrjon magának. Amikor Gidi elmeséli Drornak, hogy ugyanazt fogja végigélni, amit ő csinált a lányával (elkábítás, szexuális erőszak, kínzás, és végül egyrozsdás fűrésszel elvégzett lefejezés),

nem megyünk bele a szexuális erőszak témájába:

Gidi szenvtelenül tép körmöt, de a nemi erőszak rekonstruálását mégis valahogy kihagyná. De ahhoz, hogy a néző tényleg megbotránkozva és a nevetéstől rázkódva dobja magát hátra, ezt sokkal radikálisabb módon is elé lehetett volna tárni, például kifejezőbb színészi alakítással vagy műfajilag parodisztikusabb technikai megoldásokkal.

Tarantino szerint az év filmje. Szerintünk az év izraeli filmje – egyelőre.

És ha már említettük a grindhouse mesterét, talán érdemes némi önreflexióval élni és megállapítani: lehet, hogy a felsorolt kivetnivalók csupán abból a trash-kultúrsznobizmusból(!) erednek, amire Quentin és bűntársai nevelik a világot a Ponyvaregény és a Grindhouse, Machete filmek óta. Összességében a film nem hibátlan, mégis működik, hisz abszolút fölismerhető benne a humor – ami a cselekménynek (és legfőképp a film műfajának, azaz a műfajon kívüliségének, a genre paródiájának) nemhogy fontos, hanem talán a legnehezebben elérhető és a legfontosabb működtető eleme.

A Gonosz csúnya bácsik nem sorolható a „Tarantino”-kategóriába, mivel kissé másképp használja az eszközöket – bár a működési big_bad_wolves_ver11_xlgmechanizmusuk és a kölcsönhatásaik ugyanazt a mintát követik. Például amíg egy slasher-filmben a nőket kifejezetten szexuális kontextusban ábrázolnák – még abban az esetben is, ha ez összefügg a szexuális irányultságú bűncselekménnyel, lásd a Halálbiztos című filmet –, itt visszafogottabb a tálalás. Bár a kislányok tehetetlenek és gyengék, a többi női karakter nem kerül áldozati szerepbe, legfeljebb színpadi formában, mint a szegény ingatlanügynök, akit Gidi megkér – csak a kínzásra kiszemelt hely hangszigetelése miatt persze –, hogy üvöltsön torkaszakadtából a megvásárolandó ház pincéjéből, az áldozatot imitálva. A kínzás kellős közepén megérkezik a jiddise máme által Gidire tukmált leves, ami hiába is alapvetően kulturálisan értelmezhető élcelődés, itt a (férfi) karakterek bizonytalanságát is kiemeli. S a bizonytalanság mellett a szerencsétlenkedést: hogyan fogjanak hozzá a lincseléshez, van-e rá egyáltalán szükség. Bár Gidi alapvetően teljes mértékben meg van győződve róla, hogy amit tesz, helyes, mégis enged anyja (telefonos) lelki nyomásának és saját vallatási módszereiben is elbizonytalanodik, amikor édesapja társalgási stílusban praktikusabbat és hatékonyabbat vet fel. És valljuk be – ebben a helyzetben

morális bizonytalanságra számítanánk,                                                                                                                                                                de esetlenségre kevésbé.

Tekintettel arra, hogy az alkotók második nagyjátékfilmjéről van szó (első nagyjátékfilmjük a Rabies címet viselő horrorfilm), és figyelembe véve azt is, hogy milyen művészi bátorság és elhivatottság szükséges egy ekkora műfaji lépcső meglépéséhez – hogy a film rendkívüli színészeit és kitűnő dramaturgiáját ne is említsük –, a Gonosz csúnya bácsik kötelező darab. Kötelező azoknak, akik úgy gondolják, nem kizárólag a gázai övezetről vagy kibuci szerelmekről készülhet izraeli film, és főképp azoknak, akik nem tudják magukat (elég) komolyan venni.

Mindenesetre a film végére ugyanaz a kérdés áll fenn, mint a cselekmény elején: hová lettek a fejek?

Magyar cím: Csúnya gonosz bácsik

Eredeti cím: Big Bad Wolves

Műfaj: Vígjáték, Thriller

Szereplők: Lior Ashkenazi, Rotem Keinan, Tzahi Grad, Dvir Benedek, Nati Kluger, Menashe Noy

Magyar mozibemutató: 2014. május 29.

Forgatókönyvíró: Aharon Keshales, Navot Papushado

Rendező: Aharon Keshales, Navot Papushado

Filmstúdió: United Channel Movies

Filmforgalmazó: PARLUX Entertainment
Kapcsolódó anyagok:

http://www.filmtett.ro/cikk/3627/aharon-keshales-navot-papushado-big-bad-wolves-csunya-gonosz-bacsik

Facebook Comments