Beszélgetés Jorge Luis Borgesszel
Rússovich: Kezdjük el. Mit mondhatnánk…?
Borges: Kezdetben, b’resit bara elohim, nem?
Rússovich: B’resit bara elohim et hasamajim veet haarec, kezdetben teremté Isten a mennyeket és a földet.
Borges: Nem, az istenek teremték.
Rússovich: Á, „istenek”; az elohim többes szám. Borges jobban tudja. [nevetés]
Abraham: Ma a filozófia párbeszédre hívja a költészetet. Itt ül velünk szemben egy költő…
Borges: Úgymond.
Abraham: Úgymond egy költő, akit arról kérdezhetünk, milyen kapcsolat létezhet filozófia és költészet között.
Borges: Egyszer azt mondtam, a filozófia a tudomány fantasztikus ága. De nem a filozófia ellen szólok, ellenkezőleg; azt mondhatnánk, a filozófia majdhogynem ugyanaz, mint a költészet, hozzátéve, hogy két különböző helyről eredő szintaxissal van dolgunk, s így a filozófia is az esztétika rendjébe tartozik. Ha a teológiát vagy a filozófiát fantasztikus irodalomnak tekinted, azt tapasztalod, hogy sokkal ambiciózusabbak a költőknél. Hol az a költői opus, amelyet össze lehet hasonlítani például egy oly lenyűgöző kreációval, mint Spinoza istene, e végtelen tulajdonságokkal fölruházott végtelen anyaggal?
Minden filozófia megteremti a maga világát, saját egyedülálló törvényekkel, ezek a modellek lehetnek fantasztikusak – bár nem szükségszerűen azok –, ez nem is számít. Én a költészet és a mese világába léptem be, azaz író vagyok. Nem olvastam sok regényt életemben, számomra a legkiemelkedőbb regényíró Joseph Conrad. Sosem kíséreltem meg regényt írni, de történetekkel próbálkoztam. Semmi másra nem áldoztam annyit az életemből, mint olvasásra, és állíthatom, hogy filozófiai szövegeket olvasni egyáltalán nem kevésbé kellemes, mint irodalmiakat, és valószínűleg nincs is alapvető különbség köztük.
Az apám megmutatta nekem a könyvtárát, ami maga volt a végtelenség számomra, és kijelentette, olvassak el bármit, amihez csak kedvem van, azonban ha valami untat, azonnal tegyem le, ami ugye a kötelező jellegű olvasás ellentéte. Az olvasás örömet kell okozzon, és a filozófia örömet okoz, mivel egy adott problémán töri a fejét. Quincy azt mondta, hogy a probléma fölismerése legalább olyan fontos, mint a megoldásé; én azt nem tudom, hogy az emberiség eddig hány megoldásra jött rá, de hogy rengeteg problémára igen, az biztos. A világ egyre csak titokzatosabb, egyre izgalmasabb, egyre elbűvölőbb.
Az imént azt találtam mondani, hogy az életemet olvasásra és írásra áldoztam. Számomra e kettő egyformán kellemes tevékenység. Amikor az írók arról beszélnek, hogy micsoda kín az írás, nem értem őket;
nekem az írás szükséglet.
Ha én volnék Robinson Crusoe, a lakatlan szigeten is írnék. Amikor fiatal voltam, gyakran elképzeltem a hadviselő őseim hősi életét, úgy persze, ahogy akkoriban fogtam föl a világot, meg a magam életét, az is egy gazdag élet… Az olvasó életét, nyilván elhamarkodottan, szegényesebbnek tartottam. Most már nem gondolom így; az olvasó élete éppolyan gazdag lehet, mint bármely más élet. Tegyük föl, hogy Alonso Quijano sosem hagyja el a könyvtárát, vagy a könyvesboltját, ahogyan Cervantes nevezi, meg vagyok győződve, hogy olvasóként ugyanolyan gazdag életet élt volna, mint így, hogy kitervelte Don Quijotévé válását. Számára ez utóbbi kevésbé volt valóságos, számomra viszont az életem legelevenebb tapasztalatai közé tartozik mindaz, amit róla olvastam.
Most pedig már, miután elkövettem azt az illetlenséget, hogy betöltöttem a nyolcvanötöt, melankólia nélkül állíthatom, hogy az emlékezetem tele van versekkel és könyvekkel, és noha nem látok visszább az 1955-ös évnél – elvesztettem olvasói éleslátásomat –, ha a múltamra gondolok, persze a barátok is eszembe jutnak, meg a szerelmek is, a legtöbbször mégis könyveket idézek föl. A memóriám tele van idézettel, egy halom nyelven, és a filozófiához visszatérve úgy gondolom, hogy a megoldásokkal, amelyeket kínál, nem lettünk gazdagabbak, mert igencsak kétes, mondhatni önkényes megoldásokról van szó, ellenben azzal, hogy rámutat: a világ jóval rejtélyesebb, mint sejtettük, gazdagabbá tesz bennünket. Tehát amit a filozófia kínál nekünk, az nem rendszer. Nem olyasmi, ami konkrét és átlátható tudásrészeket tár elénk, hanem kétségek sorozata, e kétségek vizsgálata pedig kellemes dolog. A filozófia tanulmányozása felettébb kellemes lehet…
Szóval, bevezető kalandozásaimat összegezve, azt mondhatnám, nem hiszek benne, hogy a filozófia és a költészet között lényeges különbség volna. Most várom a további kérdéseket, és remélem, sikerül kevesebb kitérővel, konkrétabban megválaszolnom őket, bár látszik, hogy kicsit lámpalázas vagyok. Elég bátortalan természetem van, szégyenlősség tekintetében meg veterán is lehetnék. Fiatalon is bátortalan voltam, akkor most képzeljék el, nyolcvanöt évesen milyen komoly rettegés fog el. [nevetés]
Martí: Borges úr, ön említett egy nagyon érdekes dolgot a filozófia kapcsán, amikor annak titokzatos jellegéről beszélt. A legfontosabb filozófiai talányok között, annak ellenére, hogy sok ilyen van, az egyik…
Borges: Azt mondanám, nincs is más…
Martí: Szóval e legfontosabb talányok között az egyik az igazság kérdése, a másik a halálé.
Borges: Számomra a halál reményt jelent, irracionális bizonyságot arra, hogy megszűnök, eltöröltetek, illetve elfelejtenek. Amikor szomorú vagyok, arra gondolok, mit érdekel engem, mi történik egy huszadik századi dél-amerikai íróval; mit kezdjek én vele? Ön szerint érdekel engem, mi történik velem most, ha holnap egyszerre eltűnök? Abban bízom, hogy tökéletesen elfelejtenek, és azt hiszem, a halál ilyen. Persze lehet, hogy tévedek, és egy másik élet következik ezután egy másik bolygón, eltérő körülményekkel, nem érdektelenebb, mint ez, és azt az életet is ugyanúgy el fogom fogadni, ahogy a mostanit. De azt szeretném, ha abban az életemben nem emlékeznék a mostanira, és fiatalabb lennék. [nevetés]
Hallgató: Azt állítja, rezignáltan elfogadja mindazt, amit az élet ad önnek, de ezt az életet nem ön alakítja a cselekvései során?
Borges:
Nem hiszek a szabad akaratban.
Ha ebből indulok ki, nem én alakítom.
Nos, ha maga hisz a szabad akaratban… a szabad akarat egy szükséges illúzió. Ha visszatekintek az életemre, úgy láthatom, hogy minden, amit tettem, a világtörténelem függvényében történt, és mindazon kozmikus folyamatok függvényében, amelyek megelőzték azt. Ám ha most azt mondanám, hogy nem vagyok szabad, árulást követnék el magam ellen. Itt a két kezem, és azt mondom, én dönthetem el, melyiket teszem rá az asztalra, ebben a pillanatban biztos vagyok benne, és most, hogy a bal kezemet hagyom lelógni, miként állíthatnám, hogy ezt nem én döntöm el, és miért lenne lehetetlen, hogy a jobbomat engedjem le?
Amikor viszont a múltról beszélünk, gondolhatom azt, hogy rosszul cselekedtem, de nincs értelme megbánni, mert amit tettem, előre meg volt határozva, így a büntetésen, illetve jóvátételen meditálni egyaránt hamis dolog, ha egyszer minden előre el van döntve; úgyhogy szabad akarat nem létezik, mert minden a körülményeken múlik. Ez persze az egyén vérmérsékletének függvénye. Önök közül a fiatalabbak nyilván jobban érzik a szabad akaratukat. Számomra úgy néz ki a helyzet, hogy felettébb nehezemre esik hinnem benne.
Hallgató: Azt írta valahol, hogy az idő az egyik legfontosabb téma a világon. Elmondaná, miért gondolja így?
Borges: Alapvető jelentőségűnek találtam. Vegyünk egy példát: ön bizonyára el tudja képzelni az univerzumot tér nélkül, a tér ugyanis egy olyan kreálmány, amelyik kiteszi magát annak, hogy lássuk és megérintsük. De mi most búcsút intünk a látásnak és az érintésnek, és egyedül a lélekre hagyatkozunk. Ez a lélek, avagy ezek a lelkek – hiszen a számuk végtelen lehet – kénytelenek kapcsolatba lépni egymással szavak útján, a saját hangjukon, vagy a zene útján, ami még szebb. És ilyenkor létezik köztünk egy tisztán időbeli univerzum, tér nélkül.
Idő nélküli univerzumot
azonban nem tudok elképzelni.
Hallgató: Ha a saját életművének kritikusa volna, hogyan magyarázna bizonyos jelképeket benne, például a labirintust vagy a tükröt?
Borges: Az első esetben egyszerű a válasz: a labirintus a tanácstalanság legnyilvánvalóbb szimbóluma. Az az érzésem, hogy elvesztem, a labirintus pedig az elveszettség egyértelmű jelképe. A tükörrel már nem ilyen egyszerű a helyzet. Ez az „én” eszméje. Az például, hogy mi voltam egykor, és mi leszek később – ez a tükör egyik aspektusa.
Nem én választottam a témáimat, a témák választottak engem. Nem gondolom, hogy az írónak keresnie kellene a témáit vagy ki kéne őket választania, kényelmesebb hagyni, hogy a témák keressék és találják meg őt…
Egy történet esetében mindig föltárul előttem az eleje meg a vége, az viszont nem, hogy a kettő között mi történik. Egyes írók azt mondják, sosem dolgoznak így, azt állítják, elég a kiindulópont, később majd rátalálnak a legjobb befejezésre, a legjobb megoldásra. Én tudom az elejét és a végét, azt kell csak kiókumlálnom, mi történik a kettő között, magának a történetnek kedvéért, és persze hibázhatok. Olyankor kezdhetem újra, ha rájövök.
Nem nehéz észrevenni, mennyi igazság rejlik ebben a metódusban; ha nem így járok el, akkor az egész nagyon fárasztó lesz. Az én koromban az embernek már nincsenek kortársai. Meghaltak. Az időm jelentős részét egyedül töltöm, de nem panaszkodom emiatt. Az időm nagy részét azzal töltöm, hogy terveket szövögetek a jövőről, miközben ez a jövő bármelyik pillanatban véget érhet. Számtalan fiatal barátom van, de ők nem áldozhatják rám az idejüket, ez természetes.
Hallgató: Carlos Fuentes (mexikói író – a ford.) azt mondta, jó volna, ha Buenos Airest szavakba lehetne foglalni, és hozzátette, Borgesnek sikerült. Ön Buenos Aires-i írónak tartja-e magát?
Borges: Nem tudom, igaz-e ez, de köszönöm neki. Természetesen Buenos Aires-i vagyok. A belvárosban születtem, amit nagyon jól ismerek, de akkor az még más világ volt. Maipúban születtem, az Esmeralda és a Suipacha utca között. Az egész sor alacsony házakból állt, utcára nyíló ajtóval, kopogtatóval – csengő nem volt –, folyosóval, belső ajtóval, terasszal, kúttal, magas mennyezettel. Buenos Aires nagyon sokféle. Van egy csomó rész, amit nem is ismerek. Például életemben először tavaly mentem el a Teatro Colónba („Kolumbusz Színház”, a világ egyik legnagyobb operaháza. – A ford.); sosem voltam a Villa del Parquéban, a La Boca del Riachuelóban, ezek olyan helyek, amelyeket nem ismerek; Barracason, a déli városrészen, a belvároson, Palermón kívül… nem tudom, de az a Palermo, amelyet elképzelek, olyasmi, ami már letűnt, olyasmi, ami Evaristo Carriegónál jelenik meg. (Argentin költő – A ford.)
Hallgató: Minden írónak van mesterműve. Melyik az öné?
Borges: Hibásnak tartom azt a megközelítést, hogy létezik konkrét mestermű; bármelyik lehet az.
Úgy vélem, annak a módjától függ, hogyan olvassák az adott írót. Ha naplót olvas, arra élezi ki a szemét, hogy ismeretlen, homályos dolgokat találjon, ha könyvet, arra, hogy emlékezzen rá. Ha egy szerző híres, nagyobb tisztelettel tekint rá, noha a szöveg ugyanaz, egyformán érvényes vagy egyformán esendő. Én nem hiszem, hogy létezik teljesen befejezett könyv. Mi több, nyilván észrevette, hogy minden nemzedék újraírja a régi fontos könyveket, a maga nyelvén, otthagyva rajta a saját kézjegyét.
Tegyük föl, hogy egy történetnek van tíz vagy tizenkét lehetséges cselekményváza, ezt mindenkinek a maga módján kell elmesélnie, nem túl sok variációval, amelyek persze értékesek. Föltéve, hogy minden, amit egyszer már elmondtak, tévedés.
Ráadásul ezeket a könyveket olvasók nemzedékei gazdagították folyamatosan. Kétség nélkül állítható, hogy Alonso Quijano összetettebb személyiség most, mint mikor Cervantes kitalálta, mert Alonso Quijanót gazdagabbá tette, mondjuk, [Miguel de] Unamuno. (Baszk író; 1905-ös filozófiai értekezésében Don Quijotét és Sancho Panzát a spanyol lélek megszemélyesítőjének nevezi. – A ford.) Hamlet is kétségtelenül komplexebb már, mint amikor Shakespeare létrehozta; gazdagabbá tette őt Coleridge, Bradley, Goethe, rengetegen. Vagyis
a könyvek poszthumusz életet élnek.
Minden alkalommal, amikor valaki elolvassa őket, más és más a szöveg, még ha egészen kis eltérések is ezek, ám a figyelmes olvasás újabb és újabb értéket tárhat föl, amit az írója figyelmen kívül hagyott. Egy jó könyv valószínűleg soha nem felel meg teljesen annak, aminek a szerzője szánta. Cervantes nevetségessé akarta tenni a lovagi rendről szóló könyveket, és ha valaki emlékszik Palmarín de Inglaterrára, Amadís de Gaulára vagy Tirante Blancóra, az csak azért van, mert Cervantes kiröhögte őket. Hernández (José, XIX. századi argentin író. – A ford.) a sorozás ellen írta meg a Martín Fierrót, amiben ellenezte a sivatag leigázását, ma már ez mind mellékes, annál élesebben látjuk Martín Fierrót mint személyt, aki él, szenved, és messze tovább él és tovább szenved, mint Hernández gondolta. Én többé-kevésbé meg vagyok győződve róla, hogy minden jó könyv változáson esett át az idők során, hogy gazdagabbá tette a kultúrtörténet…
A saját könyveimről nem tudok beszélni. Megírtam, majd megpróbáltam elfelejteni őket. Én csak egyszer írtam meg, az olvasók pedig többször elolvasták, nem igaz? Arra próbálok gondolni, amit írok, és nagyon egészségtelennek tartom a múlton való rágódást, gyászolni is szomorú dolog, mint ahogy panaszkodni is.
Hallgató: Azt nyilatkozta, nagyon hálás mindazért a boldogságért, ami az életében érte, csakúgy, mint a rengeteg fájdalomért. Miért hálás a fájdalomért és a vakságáért?
Borges: Mert művészként, ami próbálok lenni, minden, ami történik, anyagot jelent a munkámhoz; ez pedig alkalmasint nem könnyű ügy. A boldogság nem igényel semmi többet önmagánál; megvan, és kész, vége. A boldogtalanságot ellenben át kell fordítani valami másba; szépséggé kell magasztalni. Egy művész számára minden, ami történik, agyagot kell jelentsen ahhoz, amit meg akar mintázni, és így kell fölfognia ezt a dolgot, még akkor is, ha kegyetlen ajándékról van szó.
(PÁLYI Márk fordítása)
Facebook Comments