Egyperces a zsidó magyartanárok sanyarú sorsáról
Licsny tanár úr a jobb magyartanárok közé tartozott. Tevékenysége tanítványainak csak kétharmadából váltott ki undort vagy közönyt, egyharmaduk megkedvelte nála az irodalmat. Erre igen büszke volt.
Volt némi veleszületett pedagógiai érzéke. Amit ezzel elért, azt pályája kezdetén túlzott lelkesedésével, később sértő, ironikus megjegyzéseivel tette tönkre. De erről nem tudott.
Licsny tanár úr (anyai ágon Überflüssig) zsidó volt.. A család már a II. világháború előtt véglegesen asszimilálódott, bár kevesen keresztelkedtek ki közülük. Ateistának, magyarnak és kulturális zsidónak tartották magukat, ezzel a formulával évtizedekig jól megvoltak.
A tanár úr sajnálatos módon nagyon keveset tudott a zsidóságról. Tudta persze, amit tanítania kellett belőle, a Bibliát talán egy kevéssé jobban is ismerte, mint pályatársai. Megfelelő társaságban ügyesen használta a „nebbich”, a „pilpul” és az „amhórec” szavakat. Nagyon hatásosan tudott amellett érvelni, hogy Magyarországon nincs zsidókérdés. Zsidó tanítványait érettségi előtt néha tapintatosan felvilágosította eredetükről, mert idegesítette, hogy a szülők ezt nem merik velük közölni. Antiszemita tanítványaival nem félt vitába szállni, általában higgadtan érvelt, nem egészen eredménytelenül.
A rendszerváltás után évek aztán elindították a lejtőn az egész magyartanítást. Megszűnt a szamizdat, az összekacsintás, Orwell misztériuma, nem lehetett többé egy Szíttál-e lassú mérgeket?… vagy egy Világosítsd föl… órával brillírozni. A gyerekek elkezdtek nem olvasni. Jött a kábeltelevízió, majd az internet.
Licsny Jenő nehezen viselte magyarórái színvonalának nyilvánvaló süllyedését. Nem volt már elég rugalmas ahhoz, hogy alkalmazkodjék tanítványai változó ízléséhez. Még mindig ragaszkodott hozzá, hogy a Puszták népét elolvassák a bölcsésznek és jogásznak készülő tanítványai. De ez már régóta nem ment.
Ahelyett, hogy a megfelelő időben lelépett volna, és elment volna egy bankhoz vagy biztosítótársasághoz, szerencsétlen ötlete támadt. Arra gondolt, hogy a Könyv Népének gyermekei körében még kelendő árucikk lehet, amit ő árul. Jelentkezett hát a Liberális Oázis alapítványi iskolába, ahova fel is vették örömmel.
Licsny tanár úr néhány hónap alatt megtanulta, hogy a felvilágosodás nagy eszméje, az ember és ember közötti egyenlőség némely téren teljesen megvalósult. A Könyv Népének ifjúsága éppen olyan kevéssé érdeklődött a magyar irodalom iránt, mint a “Világ Népeinek” gyermekei. Zrínyi olvashatatlan, Petőfi unalmas, Arany unalmas, Jókaiba bele se volt hajlandó nézni semmi, és így tovább. Móricz ostoba, Kosztolányi szürke, Esterházy értelmetlen. Vonnegut, Malamud, Heller és társaik keltettek némi izgalmat.
Licsny tanár úr úgy reagált, ahogy az idősödő, kudarcos férfiak szoktak: hisztériával. Kiabált, szentségelt, szórta az egyeseket. Kétszer is ki kellett hívni a mentőket, olyan dühroham kapta el az órán. Mindez remekül szórakoztatta tanítványait.
Amikor 54 éves korában végleg a pszichiátriai osztály lett a lakóhelye, még sajnálták is egy kicsit.
Facebook Comments