Élj és legyél

Élj és legyél

- in Könnyű
1412
OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A túlélés egy története

Van egy csekélyke tapasztalatom az Izraelbe érkező etióp származású zsidók vagy zsidó származású etiópok fogadtatásáról. Izraeli látogatásom alatt Askelonban élő nagynéném az ország történetének minden egyes felmerülő részletét egyetlen cél szolgálatába állította, hogy megfogalmazódjon bennem az a vágy, amit az „etióp zsidók kétezer éve féltve ápolnak magukban”, vagyis, a „szentföldön, a zsidók egyetlen hazájában élni”. Bár néhány kínos részletre azért felhívta a figyelmemet: „Ezek a feketék, akiket látsz, ugyanúgy zsidók, mint te vagy én, vagy mint bármelyik askenázi, hiába mondják, hogy nem. Nehéz elhinni, de a fajgyűlölet zsidó és zsidó közt is van, különbséget tesz zsidó és zsidó között, a bőrszíne, a szokásai miatt. Pedig a világ minden részéről jöttek ide, az Országba a zsidók, más és más szokásokkal, építeni, élni az Országba. De őket hozták, a Moszad kihozta őket a halálból, mert megölték volna őket a muszlimok, a keresztények, vagy éhen haltak volna, kétezer évig éltek elzárva, úgy éltek, mint az ókorban. Ők két óra repülőút alatt, kétezer évet tettek meg! Kétezer évet, két óra alatt! Mert a Moszad, Izrael elhozta őket, hogy itt éljenek, és akkor a hülye zsidók, mert köztük is vannak hülyék, még mennyire, utálják őket a bőrszínük, meg a szokásaik miatt!”

Hát igen, a nagynéném fájdalommal vette tudomásul, hogy olykor ez a megkérdőjelezhetetlennek hitt „közös nevező”, hogy „zsidó” is megbomlik, törések keletkeznek, amelyeket nem könnyű átlépni, még akkor is, ha kívül van, aminek kívül kell lennie: „muszlim”, „keresztény”, hogy belül legyen a belül. De mi történik akkor, ha ez sem stimmel?

Filmünk kis hőse, a kilenc éves „Schlomo” kívülről érkezik, a „messzi” Etiópiából, keresztényként a szudáni menekülttáborba, ahol a valahonnan valamiért elüldözött, kirekesztett emberek tömegei élnek összezsúfolva. Betegség, halál, nyomor, ezekben osztoznak zsidók, nem zsidók, a kis „Schlomo”, aki akkor még nem „Schlomo”, az anyja, Kidne, aki akkor még az „anyja”, Hana, aki már nem anya, épp most vesztette el a fiát. Esténként megérkeznek a Moszad teherautói, hogy elvigyék a zsidókat, de nem úgy, most megéri elmenni, Kidne tudja ezt, könyörtelen jósággal elküldi fiát Hana mellé a sorba, felszállnak a teherautó platójára, így lesz a majdani „Schlomóból” először „Salamon”, Hanából újra anya, Kidéből pedig, ki tudja, ő ott marad.

A kisfiú, filmünk hőse, egyre beljebb kerül, teherautó, repülőgép és maga Izrael. Miközben a többiek térdre borulva csókolják a várva várt Szentföldet, Hana szüntelenül mormolja hősünk fülébe: „neved Salamon, én vagyok az anyád, Hana, apád neve Izsák, nagyapád neve Jákob, egy etiópiai zsidó faluban éltél Bershavban. Körül vagy metélve? Jól van, akkor ebből nem lesz gond. Zsidó vagy ne feledd! Tanulj meg zsidónak lenni, hogy élhess! Figyelj és tanulj!”

„Itthonról”, európai, a holocaust emlékeivel felnőtt zsidóként nézve, én legalábbis ide helyeztem magam, de lehet, hogy máshonnan látva is furcsán kifordított jelenetek ezek. „Schlomóék” egy táborba kerülnek, ahol első útjuk a fürdőbe vezet, fertőtlenítés, zuhany, „Schlomo” félve tekint fel a zuhanyrózsára, ruháikat elveszik, hatalmas máglyában égnek az udvaron… ugye, ugye, na, mi jut erről eszünkbe? De ez egy másik hely és másik kor, itt más jelenti az életet és más a túlélés kevés esélyét, a hasonlóság annyi, hogy valami jelenti, és ez a valami a „zsidóság”.

Az izraeli hatóság emberei rafinált keresztkérdésekkel igyekeznek kiszűrni a „betolakodókat”, az etiópiai álzsidókat, akik lelepleződésük után hamar Izrael határain kívül találják magukat. „Schlomót” azonban Hana sikeresen „becsempészi”, újonnan kapott nevét, a Salamont elveszik tőle, furcsa „idegenes” hangzása miatt, ahogy előbb a ruháit, úgy tűnik, valamit el kell veszíteniük ahhoz, hogy Izraelben élő zsidók lehessenek.
Hana még a tábor korházában meghal, ettől kezdve „Schlomo” magába zárja „kívüliségének” titkát, hogy, ahogyan „anyja” kérte, „bent” maradhasson Izraelben és éljen. A többi árván maradt Etiópiából érkező kisgyerekkel együtt egy gyermekotthonba kerül, tanulni a nyelvet, és tanulni izraeli zsidónak lenni. „Schlomón” azonban nem válik láthatatlanná „kívüliségének” titka, mindenhonnan kirekeszti magát, nem barátkozik, nem eszik, elszökdös, egyedül a holdhoz beszél, az egyetlenhez, ami ugyanolyan maradt az anyjától való elválás óta, az egyetlenhez, ami összeköti az anyjával.

A gyermekotthon igazgatósága úgy dönt „Schlomónak” családra van szüksége, kiutalják egy francia származású kétgyerekes házaspárnak. Kedves, rendes emberek, nincs velük probléma, jómódúak, „Schlomo” ez egyetlen fekete a környéken, de igazán mindent megtesznek, hogy a kisfiú otthon érezze magát: „Nézd Schlomo, mi baloldaliak vagyunk, nem nagyon tudjuk ezeket a vallási dolgokat, de tudjuk, hogy ti mélyen vallásosak vagytok, mi imádkozunk veled, ha akarod, ha megtanítod, hogyan kell.” Ki ez a „Schlomo”? Mitől ilyen fekete? Hogyan zsidó ő, mint etióp?-kérdezik a szülei otthon, az osztálytársak az iskolában, és a rabbi a jeshivában. „Schlomo” keresi magát a válaszok között, de legtöbbször csak a titkát találja, még mindig a holddal beszélget a legtöbbet.

Telnek, múlnak a hónapok, Schlomo már jól tud héberül, franciául, megtanulta magát jól érezni is, a szülők pedig megtanulták, Schlomóban van egy világ, amibe nem léphet be senki, és nem is akarnak ezt megtenni. Közben a tévében etióp zsidók követelik, hogy engedjék be őket Izrael társadalmába, „mi is zsidók vagyunk, mint ti” skandálják, egy idősebb fekete férfi szétszakított családokról beszél, árván maradt gyerekekről, anyákról, akik vagy nem tudtak eljönni, vagy meghaltak útközben. Schlomo ebben a történetben megtalálja magát, csatlakozik a tüntetőkhöz, félszegen tart egy „mi is zsidók vagyunk” transzparenst, miközben benne találkozik a méltatlan vád: „ti nem is vagytok zsidók” az őrzött titokkal, hogy „én nem is vagyok zsidó”, ő rejtegeti magában az etióp zsidók képzelt bűnét, a „kívüliség” biztos tudatát.

Schlomo intim viszonyban van kívüllétének titkával, külön utakon jár, megkeresi a tévében szereplő etióp bácsit, hogy közösen levelet írjanak az anyjának, később szerelmes levelek, majd beszédek gyártására konvertálja tudományát. Ámulatba ejti környezetét, „honnan meríti ezeket ez a fiú?”, és a titok vonzza a nőket, de annál kevésbé a nők gyanakvó, kirekesztő, rasszista apukáját. Igen, Schlomo szerelme egy fehér, lengyel származású lány, de a papa mindent megtesz, hogy távol tartsa lányát, a titok által őrzött világ pedig a betolakodókat. Tíz évig kell várni az esküvőig.

Schlomo mindeközben nem adja föl, hogy történetbe foglalja saját tapasztalatát, tüntet a háború ellen, hogy békében éljenek a különbözőségek, akár egy keresztény kisfiú egy etióp zsidóval. Görbe estét tölt egy szórakozó helyen feketék társaságában, szemükbe vágja, hogy ők se állnak jobban nála, nevetséges statiszták Izrael heroikus történetében. Háborúzik a hazájáért, ahol lekusizzák (fekete zsidókra használt becsmérlő kifejezés). Végül pedig elmegy orvostanhallgatónak Párizsba, ahol otthonos az idegenség tapasztalata.

Végül a film nem talál más kiutat, minthogy Schlomo felfedje titkát mindazok előtt, akik befogadták, a kívüliség immár nem zárhatja be oda, ahová másnak nem volt belépés, még nekünk nézőknek sem: annak a napnak a reggelén, mikor az anyja élni zavarta el magától fiát, Schlomónak vízért kellet mennie a táborba. Kapott pár fillért, hogy ne legyen probléma, de pár idősebb fiú lecsapott a könnyű zsákmányra, megtámadták, elvették a pénzét, és ütni kezdték. Schlomo bátyja öccse segítségére sietett, mire a banda pár tábori rendőrrel karöltve a kisfiú helyett őt verte agyon. Mikor Schlomo visszatért anyjához se vize, se pénze, se testvére nem volt már. Így az ítélet, hogy élnie kell, nem lett egyéb számára, mint büntetés, amit anyja mért rá bátyja haláláért.

Ám hiába a kimondott szó gyógyerejébe vetett hit, Schlomót nem engedik el e történet kísértetei. Orvosként visszatér a szudáni menekülttáborba, és gyógyít, és gyógyít, de mint tudjuk, a kísérteteket gyógyítani már nem lehet…

Facebook Comments