Csitt, Fidel beszél!

Csitt, Fidel beszél!

- in Könnyű
924
comandante_fidel_castro_230

Mit mond a kommunizmus pátriárkája vallásról és történelemről? A rádió sipol és recseg, de érdemes odaülni a készülék elé.

 

vr„Csitt, Fidel beszél!” – mondta egyik kedves barátom latin-amerikai szerelme a nyolcvanas években, amikor a kubai diktátor jellegzetes hangja felcsendült a rádióban. A tizenéves lány áhítattal hallgatta a kommunista politikust, aki hosszú pályája során, bár a hatvanas évektől fogva nem tagadta a Szovjetunióval kialakult szoros szövetségét, valamiképpen mégis az antirasszizmus és a harmadik világ szimbólumává, nagykövetévé vált. Nem tudni, a mai tinilányok mennyire csüngenek az agg Parancsnok szavain: a tudományos fejlődést a huszadik századi ember tetterejével igenlő, de magát leginkább „romantikusként” és „idealistaként” jellemző ügyvéd és hadvezér idén augusztusban nyolcvanéves.
Egy tanult barátja, bizonyos Gabriel szerint (akit utóbb Nobel-díjjal is kitüntettek remek könyveiért) Fidel megértette a szavak varázserejét, belefárad a beszédbe, de beszéd közben pihen, törékeny és átható hangjával szinte megbabonázza hallgatóságát. Lejegyzi róla azt is, hogy egy ízben azt mondta: „A következő életemben író akarok lenni.” Egy másik író barátja, a francia Robert elsősorban a férfiasság megtestesülését látja a szálfaegyenes katonában, aki tucatnyi követőjével megtámadja Moncada erődjét.
Másként keresi benne a férfit egykori általános iskolai tanárnőm, Sárika néni, aki férje kubai kiküldetése során minden követ megmozgat, hogy egyszer láthassa a vezetőt. Egy felvonuláson sikerül is a rendőrök sorfalába furakodnia, Fidel pedig kérdő tekintettel rámutat. A rendőrök által elhessegetett hölgy büszke a kontaktusra, bár Fidel talán egy újabb merénylőt sejt benne, s belefáradt már kissé az efféle próbálkozásokba (és az affélékbe is).
Öreg kollégája, Nelson „Afrika barátja”-ként köszönti, s rendszeres találkozásaikat közös könyv is koronázza. Szinte ikeralakká válnak: s egyikük ma a nyugati világ által is bálványozott ideál, másikuk a nyugat szerint a Gonosz maga. Dialektika.
Egy régi politikai ellenfele, bizonyos Jimmy pedig (az Egyesült Államok nyugállományú elnöke) bírálja az emberi szabadságjogok teljesülésében rejlő bizonyos anomáliákért (Fidel immár 47 éve kapja meg a szavazatok 99.9%-át, ami kétség kívül gyanús), ugyanakkor dicséri az egészségügyben és az oktatásban elért, a környéken egyedülálló eredményeit. Rendhagyó konfliktuskezelési technika: kihívja egy barátságos baseball mérkőzésre, amit meg is ejtenek (a kettejük személyében mintegy százötven év néz egymással farkasszemet a pályán).
Egy szerény budapesti régiséggyűjtő, Gábor, az utolsó barokk orátornak nevezi, tudálékos ábrázattal tagolja: an-ti-ci-ce-ro-i-á-nus, s mindjárt hozzáteszi, nemcsak az utolsó, de az emberiség rövidke történetében az egyik legnagyobb. De talán minden hang közül Erzsi néniére adok a legtöbbet, Nagymamám Auschwitz-ot megjárt barátnője, az egyetlen ember a családtagjaimon kívül, aki számomra megkérdőjelezhetetlen, mert a legnagyobb bajban is mellettünk állt és segített, csak ennyit mondott, sokat mondóan suttogva: „Fidel zsidó”.
A latin-amerikai lány, legyen az egyszerűség kedvéért Maria; Gabriel, Robert, Sárika néni, Nelson, Jimmy, Gábor és Erzsi néni után pedig halljuk a főhőst! Spanyol katolikus családból származik, apja egy kisebb föld birtokosa, vagyonos ember – villanyáram nélkül. Fidel gyertyafénynél tanul, s később is készül róla olyan kép, a világhírű Alberto Korda munkája, amint petróleumlámpa mellett firkálja egy jegyzetét. Magyarországon apró minikönyv formájában olvasható (akinek van nagyítója hozzá) önvédő beszéde, a „Történelem feloldoz engem”, s most magyarul is megjelent újabb könyvében számunkra beláthatatlan technikai távolságban lévő ifjúkoráról vall.
Mi a történelem, mi a vallás a „zsidó” Fidel számára, ebből gereblyéztem össze egy mozaikot, talán nem lenne ellenére az általam választott elrendezés. Hogy a kiadót se üsse meg a guta, tegyük hozzá: aki többre is kíváncsi, vegye meg a könyvet. De hallga csak! Csitt, Fidel beszél!

„Úgy látszik, a körülmények nem kedveztek, hogy annak a gazdag illetőnek, aki a keresztapám lett, a látogatását összehangolják a pap jövetelével Biránba, így aztán a megfelelő alkalomra várva én ottmaradtam kereszteletlenül, és emlékszem, azt mondták rám, hogy „zsidó”. Ezt mondták: „Ez egy zsidó.” Négy- vagy ötéves voltam, és úgy csúfoltak, hogy „zsidó vagy”. Én nem tudtam, mit jelent zsidónak lenni, de kétségtelenül csúfondárosan mondták ezt nekem, mintha valami szégyenteljes dolog volna, ha valaki nincs megkeresztelve, pedig én mit sem tehettem róla.”

„Természetesen mindenki meg volt keresztelve. Aki nem volt megkeresztelve, erre pontosan emlékszem, arra azt mondták, hogy „zsidó”. Én nem tudtam, mit jelent az, hogy „zsidó” – hiszen akkor 4-5 éves lehettem -; azt azonban tudtam, hogy a zsidó egy sötét színű madár, olyan lármás fajta, és amikor azt mondták, hogy „zsidó”, én arra gondoltam, hogy arról a bizonyos madárról van szó. Az első új fogalmaim közé tartozott: „zsidó” az, aki nincs megkeresztelve.”

„Vidéken a Nagyhét – jól emlékszem rá kiskoromból – a visszavonulás időszakát jelentette, az emberek magukba zárkóztak. Mit tartottak róla? Hogy Jézus Nagypénteken meghalt: ezért aznap kerülték a beszédet, a viccelődést, mindenfajta ujjongást, merthogy Isten halott volt, a zsidók megölték. Azóta is újra meg újra felbukkannak olyan népi hiedelmek, feltevések, miszerint a zsidók tragédiák és történelmi előítéletek okozói voltak. S állítom, hogy én, aki nem is értettem, mit jelent ez a szó, kezdetben azt hittem, hogy azok a zsidónak nevezett madarak ölték meg Istent.”

„/A Bibliáról/ Beszéltünk, de valójában nem sokat; inkább egy-egy példabeszédet idéztünk, olykor-olykor ezeket magyaráztuk, vagy az Evangélium valamelyik fejezetét. Igazából az Ószövetség könyveit tanultuk; az egész képzési szakasz alatt az Ószövetség könyveit tanultuk, évről évre szélesebb körűen. Vagyis egy rövid szöveggel kezdtük, azután minden tanévben bővítettük az anyagot. Ez kötelező tantárgy volt, és mi élveztük is nagyon. Meseszerűsége miatt mindig is nagyon szerettem az Ószövetséget. Egy gyerek vagy egy kamasz számára csodálatos dolog volt megismerni, mi is történt a világ teremtésétől kezdve az özönvízig.”

„Egyvalamit azóta sem felejtettem el az ószövetségi történetekből, nem tudom, benne van-e tényleg a Bibliában, s ha igen, akkor ez magyarázatra szorul. A következőről van szó: a nagy özönvíz után Noé fiai közül – Noé fiai lettek volna? – az egyik csúfot űzött az apjából. Noé szőlőt művelt és lerészegedett, az egyik fia pedig kicsúfolta, ezért büntetésképpen a leszármazottai feketék lettek. (…) Nekem úgy tanították, hogy Noé egyik fiát azzal sújtották, hogy a leszármazottai feketék legyenek. Utána kellene nézni, vajon manapság is így tanítják-e, s hogy egy vallás taníthatja-e azt, hogy feketének lenni nem egyéb, mint Isten büntetése.”

Ettől függetlenül elbűvölt az egész: a bárka építése, a vízözön, az állatok, meg amikor a bárka megfeneklett, elbűvölt minket az KordaFidel1akkori élet, Mózes története, az átkelés a Vörös-tengeren, az Ígéret földje, s a Bibliában szereplő összes háború és csatározás. Azt hiszem, háborúról először a Bibliában hallottam. Felkeltette bennem a hadművészet iránti érdeklődést. Meg kell hagyni, lebilincseltek ezek a történetek, Jerikó falainak lerombolása Józsué által, a város körüljárása és a harsonaszó, a herkulesi erővel bíró Sámson, aki önkezével volt képes ledönteni egy templomot. Ezek a történetek valóban lebilincseltek bennünket. Ez az egész korszak, melyet az Ószövetség felölel – Jónás a cápa /?/ gyomrában, Babilónia büntetése, Dániel próféta – csodálatos történetekkel van teli. Persze biztosan tanulhattunk volna mást is, más népekről, más történeteket, de számomra kevés olyan csodás dolog létezik, mint az Ószövetség.”

„(…) véleményem szerint, nem kifejezetten jó, nemes és dicséretes, nem csodálatos és nem is kifejezetten elismerésre méltó az, amit az ember büntetéstől való félelmében tesz, vagy amit jutalom fejében cselekszik. A mi forradalmár életünkben, forradalmi elveinkben az a legnagyszerűbb, hogy amikor az embereknek rendkívül nehéz dolgokat, kemény próbát kellett kiállniuk, arra érdek nélkül, altruizmusból voltak képesek, s nem valamiféle jutalom vagy büntetés lebegett a szemük előtt. Az egyház is keresztülment hasonló megpróbáltatásokon, évszázadokon át megélt ilyen helyzeteket, a mártíromságot szenvedők sem futamodtak meg. Erre egyedül csak a mély meggyőződés tesz képessé. (…) Azt hiszem, az egyház összes mártírját a hűség vezérelte valami iránt, amiben mélyen hitt. (…) Mi elvártuk az áldozatvállalást, s olykor a mártíromságot, a hősiességet, az élet feláldozását. S amondó vagyok, bizony óriási érdem, ha az ember feláldozza az életét egy forradalmi eszméért és harcért, tudván, hogy utolérheti a halál, s noha tudja, hogy a halál után nincs semmi, olyannyira tiszteletben tartja ezt az eszmét, ezt az erkölcsi értéket, hogy minden áron megvédi, odaad érte mindent, még az életét is, s nem vár cserébe se jutalmat, se büntetést.”

„Beszéltem neked a Bibliáról, de beszélhettem volna országunk történelméről is, amely véleményem szerint felettébb érdekes, megtaláljuk benne a bátorság, a méltóság és a hősiesség számos példáját. Nyilvánvalóan az egyháznak is megvannak a maga mártírjai, hősei, mint ahogy minden ország történetében vannak mártírok és hősök, a történelem csaknem olyan, mint valamely vallás. Egyfajta tiszteletet ébresztett bennünk a Bronz Titán, Maceo tábornok története, aki megannyi csatát vezetett győzelemre, vagy Agramonte alakja, vagy a dominikai internacionalista és kiváló hadvezér, Máximo Gómez, aki az első perctől fogva együtt harcolt a kubaiakkal, de említhetném azokat az ártatlan orvostanhallgatókat, akiket 1871-ben azért lőttek agyon, mert állítólag meggyalázták egy spanyol sírját. Martí, Céspedes, a Haza Atyja részét képezik a tananyagunknak, s a Biblia mellett, amelyről korábban már szót ejtettünk, ez is egyfajta szent történelem, az országnak és a haza hőseinek története.”

„Valamennyiünknek megvolt a saját szentünk, mert a névnapunk egy-egy szent napjára esett: Szent Fidel napja megegyezett az én névnapommal. Azt tanították, hogy ez fontos nap, s az ember várta és örült, amikor elérkezett. Az én névnapom április 24-én van, mert van egy Fidel nevű szent; szóval – csak hogy tudd – előttem már volt egy másik szent. (…) Ebből a szempontból teljesen elégedett vagyok a nevemmel, már ami a hűséget és a hitet illeti. Van, akiben vallásos hit lakozik, van, akiben viszont másfajta, egy biztos: bennem mindig élt hit, bizalom, optimizmus.”

Itt lekeverik Fidelt, az élet megy tovább a maga medrében, a rádió egy Dieter Bohlen-egyveleggel vagy más profán dologgal folytatja, mi pedig hozzáfogunk a vasárnapi ebédhez. Fidel azóta is beszél tovább, törékeny, meg-megremegő hangját széles mozdulatokkal ellensúlyozza, s amikor a forradalmár lelkületről szól, két kiskamasz összenevet a téren.
Nem hagyja abba, tudni illik, hogy a szónoklás Guinness-rekordere, egyszer – hetvennyolc évesen – le is esik az emelvényről, az esést a kereskedelmi televíziók nagy élvezettel újra- és újra bemutatják.
Egy sokkal szerényebb képességekkel megáldott latin-amerikai politikus – francia lapok megszellőztetik – Krisztus-gyilkos kisebbségről papol, a világ másik felén „Halál a karikaturistákra és a villanyóra-leolvasókra!” feliratú transzparensekkel tüntetnek, a kubai ügyvéd pedig, aki első beszédeit még egy pislákoló petróleumlámpa fénykörében fogalmazta, augusztus tizenharmadikán lesz nyolcvanéves.
2006-ot írunk, globalizáció vagy halál.

 
(Az idézetek Fidel Castro: Ifjú éveim című könyvéből származnak, Frei Bettóval, a felszabadítás teológusával készült 24 órás életinterjújából. Fidel Castro: Ifjú éveim, Gabriel García-Márquez előszavával, fordította: Dornbach Mária, Ulpius-ház, 2005)

Facebook Comments