Kabakov-kiállítás a Grand Palais-ben!
A világ legnagyobbnak mondott üvegházában, a párizsi Grand Palais-ben 2008 óta minden évben megrendezik a nevéhez hűen mindenekelőtt grandiózus Monumentát (amellyel mintha a franciák rivalizálni próbálnának a növekvő ázsiójú német, illetve nemzetközi bázisú kortárs művészeti biennálék, a dOCUMENTA és a Manifesta kiállításaival). Az alkotóválasztást tehát nagyban befolyásolja, hogy ki 
mekkorát üt – a szó szoros értelmében –, vagyis ki tudja kellőképp látványosan belakni az elképesztő méretű teret, akár annak árán, hogy az Alíz csodaországának gombamezejéhez lesz hasonlatos (Daniel Buren, Monumenta 2012).
A túlhajtott esztéticizmust, a látogatóbarát hűha-élményt az idei tárlat némiképp mégis felülírta.
A meghívott, pontosabban a meghívottak – a kiállítás-sorozat történetében először – a Keletet képviselik, méghozzá elég húsbavágó módon. Ilja Kabakov (a kiállítás megrendezésében felesége és lelki társa, Emilia Kabakov is közreműködött, így azt ők ketten jegyzik) azon orosz művészek közé tartozik, akit a rendszer nem nyomott el, miközben alkotásai folyamatosan és provokatív módon az elvágyódás, a menekülési utak különböző formáit alkotja meg; mindeközben ő maga is az első adandó alkalommal hagyta ott az omladozó Szovjetuniót.
Kabakov, függetlenül attól, hogy mekkora tér és idő választja el szovjetunióbeli múltjától,
onnan szól, arról mesél nekünk egy rigorózus koncepció mentén. A tárlat kezdetén egyenesen egy velünk szembefordított megakupolához irányít, amelyből, mint gramofon óriástölcséréből árad felénk a Szrkjabin orosz zeneszerző „fényorgonáját” megidéző, a totális művészetet megtestesítő zene. Ez egyúttal a Különös Város kapuja is: innen már csak befelé, az iglószerű házak szabdalta hatalmas térbe vezethet az utunk, bolyongva, vagy céltudatosan házról házra, vagyis teremről teremre vándorolva. Ezek a belső terek, mint egy hétköznapi város épületei, különböző funkciókat töltenek be; egyszerre szakadnak el egymástól és köti össze őket egy impresszionizmusba oltott retró sci-fi világ, valamint egy békés szinkretizmus.
Kabakov nem akarja erőszakkal egyesíteni a különböző vallási irányzatokat, egyszerűen csak egymás mellé helyezi őket. Ennek megfelelően belebotlunk két különböző kápolnának nevezett terembe, ahol, mint reneszánszkori freskótöredékekből, úgy sejlik föl egy elismert szovjetunióbeli művész életének néhány jellegzetes mozaikdarabkája (érdemrendek, dácsák, propaganda).
Továbbmenve az egyik házikó a Manas címet viseli, s egy mitikus tibeti várost választ témájául. Egy másik házat Kabakov visszatérő toposzának, az angyalnak szenteli. Ezt a két termet pedig összeköti a művész utópisztikus városképzete, mivel Manas városának két szintje van: egy evilági, valóságos, valamint egy földöntúli, az előbbi fenséges mása.
A zsidó hagyomány (amelyet Kabakov, ha nem vitt is tovább, de vallásos apjától, aki csak jiddisül beszélt vele, elég töményen megkapott) több értelemben is társítható Manasszal: egyrészt visszaköszön benne annak a felsőbbrendű spiritualitásna
k a jelképe, amelyet a hírhozó angyal is reprezentál, másrészt dualitása hasonlatos a kétféle Jeruzsálem gondolatához is.
Eszerint van egy lenti, földi Jeruzsálem (Jerusálájim sel mátá), amely nem több, mint halvány tükröződése az éginek (Jerusálájim sel málá). Kabakov pedig papírra, sőt makettbe álmodja ezt a tragikusan elérhetetlent.
Az égi-földi átmenetek tovább rétegződnek a különböző házakban, ahol A kozmikus energia központja, A kapuk és a többi hasonló című és tematikájú terem jeleníti meg ezt a – némiképp a Solaris tereit idéző, Bábel- és egyéb tornyokkal, kifordított piramisokkal, zikkuratokkal és más, metafizikus építményekkel telehintett – világot, amelyben egyszerre minden oly elvont és félelmetes, a makettek, kisplasztikák,tervrajzok, illetve a művész képek mellé írt jegyzetei révén ugyanakkor mégis oly kézzelfogható.
A látogatókból kikövetelt ledöbbenést a cseppnyi útvesztőben itt-ott feltűnő „tárlatvezetők” enyhítik, akik készséggel magyarázzák el a műalkotás üzenetét és válaszolnak a fölmerülő kérdésekre. A közönség így hamar föl is ocsúdik ijedtséggel vegyes áhítatából, és lelkesült körmondatokban interpretálja maga is a látottakat, miközben szaporán pötyögi be a kiállítás appjének címét, hogy azután „leszelfizve” magát egy-egy installációval, saját nyomot hagyhasson a kiállítás végtelen visszhangjában. Gyerekeik pedig ezalatt önfeledten fogócskáznak a házak körül. A karzatról, ahonnan a kiállítás egész tere befogható, ez a látkép akár ilyen megnyugtató, már-már otthonos is tud lenni.
L’Étrange cité. A különös város. Ilya és Emilia Kabakov kiállítása (Párizs, Grand Palais, június 22-ig látogatható).
Az alkotók honlapja.
Facebook Comments