“Feketén bólingat…”

“Feketén bólingat…”

- in Kiemelt, Könnyű
78
oreg_eperfa_3

Úgy vagyok ezekkel a zsidó ünnepekkel, mint Gold a Heller-regényben, a fene se tudja számon tartani, meg hát szerencsére nincs is rá szükségem, teljesen ateista vagyok és csak kicsikét zsidó (bár ezeknek, ezeknek teljesen az, elég hozzá egy eltérő vélemény és egy szakáll, és zsidóbb vagyok, mint Mózes, nálam zsidóbb csak a Soros György, de neki már lólába van), mégis látom a posztokból, hogy most lesz a “tu bisvát”, a fák újéve, és ez azért tetszik, mert legyen a fáknak is ünnepe, ami ezekben a fanyüvő időkben talán még hangsúlyosabb, fűrészes napok, fejszehetek, ahol fát vágnak a hátunkon, ott fülünkbe hullik a forgács, eltömi a szemünket-szánkat, görcseink sikongnak, és én úgy vagyok vele, hogy ha fákat vágnak, parkokat, erdőket tarolnak, akkor a jövőnket fosztogatják, én is fa vagyok ilyenkor, ich bin, je suis, országhajó-törött egy lakhatatlan szigeten, ahol bezárták már az utolsó palackpostát is.

A kertünk közepén hatalmas eperfa áll.

Lehet talán százéves is, nem tudom, nem értek hozzá – mindenesetre a környék egyik legnagyobb fája. Itt volt már jóval előttünk is, sőt mindenki előtt, aki ma a környéken él, talán mindenki előtt, aki ma a világon él.

Öreg, szétágazó, összetett – rendje a sajátos rendetlenség, a szövevényes növekedés, ahogy hely, időjárás, véletlen villámok és nyári orkánok, néha gondos vagy barbár fűrészek növesztették, növekedni hagyták.

Részben ezért a fáért vettük meg éppen ezt a kertet. A ház, bár fontos, másodlagos. Az öreg eperfa első pillantásra lenyűgözött minket. „Mekkora gyönyörű fánk lesz” – mondogattuk egymásnak, bár persze voltak más szempontok is. Különös, hogy a fa milyen hatással van másokra. Sokan – akik nem véletlenül a barátaink – szintén lenyűgözve nézik. Mások – ők is jóakaróink – azon idegeskednek, hogy ha egy vihar, vagy pusztán a kor legyőzi végül, megroppantja, nem fog-e a házunkra, az életünkre dőlni, és ha igen, megelőzhető lenne-e egy ilyen baleset. Akadt, aki józan, anyagias szempontból azt javasolta, hogy vágassuk ki – a fél kertet árnyékba borítja, gyümölcse úgyis érdektelen (valóban, az apró, krémszínű szedrek nem sokat érnek), és a faanyagért rakás pénzt kaphatnánk, vagy teleken át fűthetnénk vele.

Akárhogy is – mindenki észreveszi a fát. Terebélyes hangsúlya van. „A fánk; micsoda pazar, elképesztő élőlény” – mondogatom magamban sokszor, mikor az első ciginél jó reggelt kívánok neki. Mégis olyan különös: hogyan is birtokolhatnánk valamit, ami hozzánk képest ilyen ősi, ilyen óriási? Ami ennyire független tőlünk? Megelőzött minket, és lehet, hogy a helyén áll majd akkor is, ha mi már nem leszünk itt, ha máshová űz bennünket valami kényszer, vagy nem leszünk egyáltalán. Hiába papírok, törvények, telekkönyvi bejegyzések – tulajdonlásunk puszta abszurditás, gyökértelen és átmeneti. A fa jelenvalóságához mindennek semmi köze, csak egy másik, absztrakt valósághoz.

Milyen groteszk gondolat, ha azt mondom rá: „az enyém”. Persze ha kivágatnánk, birtokolhatnánk. Vagy ha szinte tövig visszavágnánk, és aztán újra meg újra mindig, ha hajtani akar. Néhány perc alatt (kis gázolajbűz, motorfűrész brummogása) semmivé tehetnénk sok-sokévnyi öntörvényű fejlődést, életet, és a kert már sose lenne olyan, mint a fával volt. Uralhatnánk a jövőt, és így kicsit a múltat is.

Ilyesmit érezhetnek egyes politikusok, mikor kezükben pezsgővel, éljenző híveik és alkalmazottaik körében megválasztásukat ünneplik. „Az országom”, mondják magukban, „a népem”, vagy „a nemzetem”. Egy régi, összetett, bonyolult társadalom, szétágazó, ezerféle kultúra, táj és történelem. Birtokolni, kisajátítani mindezt csak egyféleképpen lehet: ha tönkreteszik, megalázzák, betörik. Ha a hatalmukat láncfűrésznek használják. Ha lemetszik a sokféleséget, saját rögeszméiket faragják a törzsbe, és az üressé vált udvaron hegyekbe halmozzák az értékes hasábokat. Utánuk a fátlan özönvíz, de az ő privát özönvizük. Nagy ákombákom betűkkel belevésték a világ folyásának kérgébe a nevüket: „Itt jártam én! Itt hagyom a nyomomat.”

A fát nem vágom ki (a gondolata is elborzaszt). Együtt élek vele, sőt (bár ez is kissé abszurd, antropomorf nézőpont) tisztelem (embereket már nemigen szoktam tisztelni – egy fát még tudok). De azt érteni vélem (bár megérteni nem akarom), hogy a hatalmon lévők miért is imádják olyan féktelenül a fűrészeket.

About the author

Sok mondanivalóm van magamról. Ezeket másutt már többnyire elmondtam. Történész vagyok és anarchista, ebben a sorrendben. Ez némileg a korral jár: régebben a sorrend fordított volt. A történelemben mindig a lázadás érdekelt, a keretek feszegetése; anarchistaként pedig igyekeztem lázadni és feszegetni a kereteket. A keretek persze a helyükön maradtak, így ma van miről írnom. Hét macskám van, és egy kutyám. Két lányom. Többnyire tradicionális bluest hallgatok, Bartókot és Kurt Weillt. Szeretem a régi horrorfilmeket. Veszekedni szoktam a rádióval. Negyvenöt vagyok, szolipszista kommunista.

Facebook Comments