Makó és Jeruzsálem

- a Szentföld öröksége -a jeruzsálemi Izrael múzeum kiállítása a Szépművészeti múzeumban

ahogy Bálint Anna...

Az Izrael Múzeum felújításból kifolyólag hajlandó volt kölcsönadni hatalmas gyűjteményének negyven darabját. Mielőtt ebből arra következtetnénk, hogy az akció a judaizmus művészetét akarná zanzásítva elénk tárni, sietve jegyzem meg, hogy a műtárgyak (szarkofágtól míves térképen át az installációig) elméletileg csakis ahhoz a darabka földhöz köthetőek, amit hatvan éve Izrael államának nevezünk. S ezen a ponton el is akadunk, ami a koherenciát illeti. Nagyra értékelendő, hogy sok becses tárgyat, valamint a holt-tengeri tekercsek néhány foszlányát kölcsönkaptuk. Tény és való, hogy gyönyörködésre jócskán akad lehetőség, de az esztétikai élvezeten túl Izrael nem kerül hozzánk közelebb: Sem ahhoz aki bír némi háttértudással, sem ahhoz, aki utoljára a történelemkönyvben látta az ókori Izrael térképét. Látjuk a kultúra sokszerűségét, de nem ért(het)jük meg komplexitását.

Persze vagy én vagyok szőrszálhasogató, vagy a kiállítás címe szab túl tág teret. Van ám egy másik csavar is. Egy terem szinte mégis csak a vallási élet szépséges kellékeit (fűszertartó, imakönyv, Tóra-díszek) tartalmazza, amik ráadásul Európából, többek között hazánk földjéről származnak. Arrébb ugyan úgymond zsidó származású, de sem a valláshoz, sem az országhoz nem kötődő művészek munkája kerül bemutatásra. Ebből a szempontból a kiállítás koncepciója a berlini Jüdisches Museuméhoz köthető: szellős kirakodóvásár, ahol minden és mindenki elfér, ami és aki távolról rokonítható a tematikával.

De ha a tetszés volt célja, akkor a kiállítás missziója (be)teljesült, különösen, ha a körítést is figyelembe vesszük. Az el-és a berendezés ízléses, az „izraelkék” borítások megteszik a hatásukat. Nem utolsósorban pedig örvendhetünk a megtiszteltetésnek: Európában (legalábbis amennyire ellenőrizni sikerült) Berlin és Bécs után Budapest állítólag a harmadik, aki a tekercset kiállíthatta.

Mindazonáltal a négy éve rendezett berlini kiállítás megengedhette magának, hogy koncepciózusabb legyen. Az esemény az izraeli művészet száz éve címen futott, de ettől függetlenül a kiállítás közepén (s középpontjában) a holt-tengeri tekercs vagy három méter hosszú „részlete” volt impozánsan tálalva, lévén ez is az elmúlt száz év során vált a kulturális közkincs részévé. Nyilván itt több teret szentelhettek a kortárs izraeli művészetnek, mégis mindkét helyszín emblematikus képe épp ugyanaz a da Vinci utolsó vacsoráját imitáló, fiatal izraeli katonákkal szcenírozott fénykép. Az utolsó vacsora motívumot az elmúlt ötven év legvadabb újraértelmezései (ld. legós, feminista, csillagok háborújára hajazó verzió) kissé elcsépeltté tették. Ezen utolsó vacsora résztvevői azonban olyan katonák, akik az apostolokkal párhuzamba helyezve több kérdést vetnek fel, különösen, hogy a kép készítője, Andres Serrano, előszeretettel sokkolja a közönséget vérző mellű apácával és hasonló csemegékkel.

Ha már a Szentföld öröksége címen, a szépség és a szakralitás nevében kerültek e műalkotások bemutatásra, akkor és attól még elfért volna több, háborúra, a modern Izrael mindennapos konfliktusaira reflektáló alkotás. De úgy tűnik, az ikonikus attrakciók fontosabbak voltak, így van nekünk cserébe egy-egy Rembrandt, Chagall és Rodin.

A kiállítás modern művészeti anyaga egy sor más kérdést is felvet. Mark Rothko absztrakt impresszionizmuson túli absztrakciója (Cím nélkül) egy térbe kerül Turner jeruzsálemi látképecskéivel. Arrébb Boltanski oltára (felnagyított és kivilágított gyerekeket ábrázoló fényképek szentháromsága oltárépítménnyel) igézhet meg. Van videómunka, Jézusszobor viaszból, és továbbra is hűen a címhez az iszlám és a katolikus vallás egy-egy kultikus tárgya (egy díszes Korán) vagy ahhoz kötődő darabja (mint a torinói lepelről készült első féynkép). Személy szerint nem győzök mégis örülni, hogy legalább ennyi jutott az országnak. A kiállítás visszhangtalansága mindemellett méltón jellemez minket: messze vagyunk mi Izraeltől, messze még Bécstől is, ahol pedig egy tisztességes, és átfogó, látványos panorámát nyújtó kiállítást láthatott nagyérdemű.

Sturovics Andi: Amihez képest még a multikulti jelszó sem gagyi

Halogattuk, halogattuk, aztán csak megnéztük a Szentföld-kiállítást. Először is szemtelenül drága, pl. a bemutatott anyag minősége és mennyisége szempontjából: néhány termecske úgy berendezve, hogy leginkább olyanokat elégítsen ki esztétikailag, akiknek mániájuk a nagy üres tér - kötőhártyagyulladásosokat is kímélő megvilágításban. A biztonsági ajtó után rögtön az interaktivitásé a főszerep: végtelenített Negev háttérkép filmecske mozog előre komótosan: lustább vasárnapi apukáknak ajánljuk: leültethetik gyermekeiket elé (2-7 éves kor közt ideális), és elő lehet venni az újságot. Ha a gyereket a biztonság kedvéért pórázra kötik, tuti nem kóborol el. Ha mégis, felesleges aggódni, a teremőrök majd visszahozzák, úgyis mindig többen vannak, mint a látogatók.

A kiállítási anyagot hamar le lehet tudni: az első két teremben és az azokat összekötő folyosón ízléssel keverik az ó- és középkori cuccokat: mindjárt kezdésnek kapunk egy középkori Izrael térkép metszetet, a vicces fajtából - ezek valóban szórakoztatóak, nemcsak földrajzilag, hanem azért is, mert az uncsi domborzati információkat kis jelenetekkel tarkítják, a tengerben kacsák és hattyúk úszkálnak, amelyek akkorák, mint egy-egy harcias gálya, vagy kereskedelmi hajó. A térkép bogarászást nehezíti, hogy nem lehet nagyon közel menni hozzá, lelkiismeretesen be van riasztva.

Az ókori rész egyetlen sztárjának egyértelműen a bronzkori kanaani szarkofágokat jelöljük meg (i.e. 1550-1220), monnyuk nem volt nagy verseny. Ezek agyagból készített hatalmas hullatartók, amelyeket a kanaani népek egyiptomi mintára készítettek, de sem elég pénzük, sem elég szaktudásuk nem volt hozzá, hogy a művésziesen kifestett, nagyjából testre szabott elegáns egyiptomi mintát igazán minőségien koppintsák. Az eredmény: óriásmatrjoska (képen jobbra).

Itt persze nem a derék kanaaniakat akarjuk fikázni, hanem arra mutatnánk rá, hogy ha egy ennyire általános és koncepció nélküli gyér kiállítást mutogatnak, legalább olyasmik megjelenhetnének az összedobált tárgyak melletti ismertetőn, hogy na ez az ókori multikulti. Erre egyébként számos más példa is akad az Izrael Múzeum régészeti kiállításának vitrinjeiben: ékszekerek, skarabeuszok, pecsételők. Zsebben is elférnek és mivel a jeruzsálemieknek még kiállítva is annyi van belőlük mint a szemét, talán ezek közül néhány bemutatásában meg lehetett volna állapodni. Ehhez képest a kanaani szakrofág mellé kaphatunk még egy kis alakú temetődobozt kőből, amiről persze szintén nem tudjuk meg, hogyan lehet abba temetkezni (egy gyerek se’ fér bele), miért éppen olyan amilyen, milyen virágmotívumok vannak az oldalán stb.

Kihagyhatatlan volt persze egy qumráni tekercsdarabka kiállítása, természetesen a darabkán talált szöveg fordítása nélkül. A qumráni kutatást összefoglaló ismertető a szokásosnál is semmitmondóbban foglalja össze a 20. századi legizgalmasabb és leggazdagabb közel-keleti régészeti anyag felfedezésének történetét és tartalmát.

A következő termekben machzor, tóra korona, kidus serleg és kanaani sírdarabka mellett egy középkori Koránt is találunk - érthetetlen módon dafke egy indiai darabot.

Ennél a pontnál épeszű ember nem köt fogadást arra, és nem reménykedik, hogy biiiztos nem lesznek fűszertartók. Mert de persze. Ezeket megintcsak nem látom át, miért érte meg átszállítani, van belőlük egy rakás a Zsidó Múzeum állandó kiállításán is. A közhelyesség nevében az újkori részben romantikus Jeruzsálem látképeket kapunk, előtérben jámboran vizipipázó arabokkal, akik lógó fülű kecskéket legeltetnek. A képeknek ismét nem adtak esélyt, hogy bármiféle információt adjanak, semmiféle ismertetés nincs arról, mit ábrázolnak, hogyan és miért, nincs összehasonlításul mellette Jeruzsálem térkép, amiből azok számára is kiderülne, mi van a képen, akik egész véletlenül nem töltöttek éveket az Óvárosban való tájékozódás képességének elsajátításával.

A „modern” részben már csak évődve sétafikálunk a Rodin-Chagall- torinoi lepel összepakolására kizárólag kabbalisztikus érveket találunk.

Nincs ezen mit ragozni: egy kiállítás lehet csóró (ebben a kategóriában érdekes módon nem egy pesti múzeum, hanem a jeruzsálemi Óváros örmény Múzeumának állandó kiállítása nyerne - kizárólag fénymásolatok vannak benne), lehet általános, nagy körkép bemutatására vállalkozó tablószerű, lehet tematikus (a debreceni „Messiásokat” pl. még nem láttuk!). A Szentföld kiállítás azonban annyira látványosan üres és szánalmasan koncepciótlan amit még egy 200-as lélekszámú, 50 éve alapított albán falu helytörténeti gyűjteménye sem engedhetne meg magának.

A cikkel vagy az oldallal kapcsolatos megjegyzéseket és ötleteket az
info[kukac]pilpul.net címre várunk. Nagyon.