Annyit tudtam, hogy Magyarországgal akar valamit a börtönkísérletről ismert kutató pszichológus és celeb, Philip Zimbardo.
Aztán meg annyit, hogy 2 óra múlva az ELTÉ-n fog beszélni. Pontosabban ő és még valaki, róla nem tudtam semmit, de ott helyben kiderült, hogy ő is pszichológus, Zimbardóval egyidős, magyar és holokauszttúlélő. Az efféle előadásoktól nem sokat vár az ember; akit érdekel a pszichológia mint tudomány, vagy hobbiból érteni akar belőle valamit, vagy a saját életére keres “megoldásokat”, annak ott vannak a könyvek, publikációk, magazinok az angolból bénán fordított hétköznapi pszichológiák a népszerűsítő irodalmon át a szakmai anyagokig. A személyes találkozás viszont óriási fless, úgyhogy amint megtudtam, hogy ez velem is megtörténhet (a kezdés előtt, mondom, 2 órával, nem volt péppé hirdetve, de legalább lazán elfértünk, és az üres székek sem érezték magukat egyedül), magamra kaptam valamit, és mentem.
Philip Zimbardo egy nagyon kedves és őszinte lény, azzal kezdte az előadását, hogy aki fotózkodni akar vele, az odajöhet nyugodtan, ha befejezték, és elmondta magáról, hogy bár élete első felében a hétköznapi ember elaljasodásával foglalkozott, vagyis azzal, hogy hogyan válnak normális emberek olyan szörnyetegekké, akik rettenetes bűnöket képesek elkövetni, mostanra megfordult benne a kérdés, és azt kutatja, hogy az átlagos vagy éppen rossz emberből miként válik hős. Vastagon aláhúzta ezután, hogy az ő hősfogalma nem evidensen a mi romantizált, férfias és szadisztikus hős-képzetünkkel azonos, és éppen elég baj, hogy a hős számunkra csak egyféle hős lehet, és az az egyféle általában gyilkos. Kérdésekkel húzta alá, és ezek a kérdések rámutattak nemcsak arra, hogy emberideálunk és példaképünk agresszív, egyoldalú és fantáziátlan, hanem hogy szükségszerűen rasszista és szexista is.
Az Zimbardo fő állítása, hogy bárki, nő, férfi, fekete, fehér, magas, alacsony, buta, okos, viselkedhet hősként (és ez meg is szokott történni akár anélkül is, hogy az illető tudna róla), csak megfelelő körülmények kellenek hozzá. Ezek a körülmények képezik az ő jelenlegi kutatásának tárgyát. Elmondta, hogy a hősiesség, a vállalkozás, az autonóm tenni akarás legnagyobb ellenségei az apátia, a pesszimizmus, és érdekes módon az idealizmus; a idealisták cinizmusa, vagyis az, amikor a világ természetesen rácáfol a széplelkű képzelődésünkre s ezután apátiába, végletességekbe és tanult tunyaságba menekülünk. Tehát nem az idealista visz végbe nagy dolgokat, és nem is a lázadó, hanem a realista.
Így jutunk el Magyarországhoz, a nagy kihíváshoz, s valóban, egy ilyen Zimbardo-féle vagány csávó egy magyarországnyi cinizmusnál nem adhatja alább. Így van, Philip Zimbardo hősképző programot hozott nekünk. Magamban máris sok sikert kívántam neki, de ez csak azért lehet, mert én is egy fásult, cinikus, idealista magyar vagyok.
A bevezető után valami egészen váratlan dolog kezdődött. A professzor átadta a szót. Felkelt a közönségből egy nagyon idős néni, Dr. Edith Eva Eger, és elképesztő commedia dell’arte drámaisággal belekezdett mondandójába. A bizarr és zavarba ejtő jelenetben annyi nyilvánvaló volt, hogy minden mozdulat és szófordulat gondosan be van járatva, ezt később a neten le is ellenőrizhettem, valóban, ő ezzel turnézik, végighaknizza az egész világot egyetlen dramaturgiával, ugyanazokkal a – természetesen mindig improvizált – gesztusokkal és melizmákkal; hatalmas szuggesztivitása azonban mindenkire hatással volt, és a rengeteg pozitív és felemelő közhely között elbújtatott néhány ténylegesen fontos, nem triviális és igazán nem túl népszerű igazságot is. Talán arra volt mindez jó, hogy lenyelesse a keserű pirulát? Terápiás manipuláció? Vagy a pszichológiában járatlanoknak (a helyszín a ELTE pszichológia épülete volt, de bárki bejöhetett) a közhelyek is revelációként hatottak?
Nem értettem, most se értem, de az az érzésem, hogy a giccs és különösen Auschwitz-giccs keltette idegenkedésem ellenére valami nagyon jó dolog történik. Le kellett nyelnem, Kertész Imre óta mindenki, aki Auschwitz közelében borzalmakról és poklok bugyrairól beszél, az nekem outsider, csakhogy Edith Eva Eger nem az. Valaha egy tizenhat éves magyar zsidó lány, aki táncolt Horthynak és táncolt Mengelével, mostanra már 86 éves, híres holokauszt-túlélő előadóművész, aki valamennyit még tud magyarul, mutatja is, és csodálatos műsorával elkápráztatja a világot. Körül se néz, mindegy neki, hogy harmincan vannak-e, vagy százezren, elkezdi és végigcsinálja – a műsor végén azonban minden egyes ember, aki veszi a bátorságot és jelentkezik, hogy kérdezzen valamit vagy elmondja a saját történetét, személyes free hugban részesül. És ennyi elég is. És megvilágosodik. Mindenki megvilágosodik. És megtér. A propos, mi a különbség az aluljáróban mindennapos olcsó és hatásvadász igehirdetések, a gyülekezeti vidám vasárnapok és e között a féltudományos spektákulum között? A pszichológiát és a holokausztot csalfa vak reménnyé prostituálni talán jobb, mint Jézus sebeivel tenni ugyanezt? És ez az a kérdés, amit nem kérdezhetek meg a bájos és végtelenül jóindulatú Edith Eva Eger jelenlétében, mert őt elvitték Auschwitzba, én a saját lábamon mentem, mert ő 16 évesen látta, ahogy megölik az anyját, én nem, őt félholtra éheztették, engem nem, ő emberként Mengele kísérleti állata volt, én nem, ő erős, én nem, hát semmi közöm hozzá, de távolról sem, hogy mit csinál az életével. Csodálatos és rémisztő dolgot, amihez semmi közöm. Ez a semmi egyébként egy nagyon bonyolult semmi.
A váltás előtt, mikor Zimbardo átadta a szót, felolvasott egy rövid költői prózát az Auschwitzban talált és hazahozott kőről. Eszembe jutott, hogy ezt az egyszerű és értelmetlen gesztust egyszer én is megtettem. Talán mindenki más is. Így működünk. 13 éve jártam ott, a kő még mindig itt van nálam. Miért pont kő? Ki lesz az, aki elhordja végül, pusztán szuvenír gyanánt, az utolsó követ?
Ez Zimbardo új projekjének oldala
Itt lehet viszonylag pontos képet kapni arról, hogy mi történt szombat délelőtt a Kazinczy utcában
Facebook Comments