Szellem és nemzet

Szellem és nemzet

- in Komoly
1337
szellem-es-nemzet--5837158-90

Mit kezdjünk ezekkel a reformkonzervatívokkal? Gyűlöljük őket antiszemitizmusukért? 

Olvastam egy könyvet, s rögtön tudtam, hogy írnom kell róla. Csupa olyan emberről szólt, akik életük nagyobb részében ugyanezt tették: olvastak, foglalkozásszerűen, és persze írtak is. A történész Szekfű Gyuláról (klasszikus szerző), a költő Babits Mihályról (érettségi tétel, ugyebár), a nyelvész Zolnai Béláról (máig egyetemi vizsgakövetelmények stilisztikai cikkei) és a romanista Eckhardt Sándorról (francia szótára, bármilyen elavult is, elterjedt és tömegével is lenyűgöző alkotás). Róluk, akiket a könyv szerzője, a nagyszerű történész Miskolczy Ambrus csak magyar „reformkonzervatívoknak” nevez.
Különös történet az övék: a húszas évek elején a keresztény értelmiség zöméhez hasonlóan a trianoni sokk hatása alatt vannak, nacionalisták, antiliberálisok és antiszemiták, akik a tudományban ráadásul egy új irányzatot, a szellemtörténetet kívánják meghonosítani. Szekfű például megírja a kurzus ideológiai alapvetését, a Három nemzedéket, amely a megelőző évtizedeket liberális zsákutcának és a káros zsidó befolyás korának mutatja be. Később, a harmincas évektől viszont, érezve a korszellem változását, egyre kevésbé örülnek annak, ami körülöttük történik, műveikben egyre nyíltabban fejezik ki a német rendszer iránti nemtetszésüket, elhatárolódnak a fajelmélettől, közelednek a baloldalhoz és a háború vége felé már bújtatnak, akit tudnak, vagy ők maguk is bujkálásra kényszerülnek, hogy a háború vége után (már, aki megéri) egy olyan új világba kerüljenek, amihez már semmi közük. Hiába, hogy Szekfű az Elnöki Tanács tagja, nagyon pontosan fogalmaz, amikor azt írja röpiratában, hogy „egy hosszú történelmi vonal megszakadt”, s ha a történeti magyar államiság folytonossága megszűnik, bizony neki, aki annak idején megírta A magyar állam életrajzát, ezt a nacionalista történészi röpiratot, már nem sok keresnivalója van a világon.
Sorsuk bizarr és ellentmondásos. Híján van a nagy bűnöknek és a nagy erényeknek, s voltaképpen ez a legfőbb paradoxonja a történetüknek. Hiszen hivatástudattal megáldott emberek voltak, akik hittek abban, hogy írva lehet cselekedni és egy olyan korban, amikor mindjobban eluralkodik a materializmus és a nemzetköziség, ők viszik tovább a szellem lángját és képviselik a nemzet legjavát. Talán nem volt még történész Magyarországon, aki olyan határozottan ítélkezett volna, olyan erős erkölcsi igénnyel vizsgálta a történelmet, mint éppen Szekfű Gyula. Mégis, sorsuk az ünnepelt értelmiségi státusától a kirakatba állított társutasságig vagy épp a tudományos életből való kirekesztettségig vezetett. Tagadhatatlanul fájdalmas egyéni életfordulatok ezek, de hogy volna mérhető össznemzeti, korokon átívelő látomásaikkal? Groteszk példája ennek, hogy az egyszerre Három nemzedék fölött ítélkező Szekfű politikai tetteinek legfőbb motivációja az ötvenes években, hogy felesége szívgyógyszereihez hozzájusson.
A szerző, Miskolczy Ambrus különös vonzalmat érez a bizarr értelmiségi sorsok iránt. Akár a francia romantikus történetírásról, akár a román, akár a magyar értelmiségről ír, mindig megtalálja a Szekfűékéhez hasonló csavaros és nehezen értelmezhető történeteket. És ha már megtalálta őket, nem maszatol, nem beszél mellé, hanem pontos, szenvedélyes és elgondolkodtató leírást ad róluk. Mit kezdjünk ezekkel a reformkonzervatívokkal? Gyűlöljük őket antiszemitizmusukért? Nem, mondja újra és újra a szerző, s nem csak azért, mert antiszemitizmus és antiszemitizmus között is különbséget kell tenni, hogy megérthessük, mi miért történt a múltban. De azért sem, mert legfőbb törekvésük éppen az volt, hogy valami életképes alternatívát nyújtsanak a nácizmussal szemben. Tagadták a fajelméletet, hittek benne, hogy a nemzeti jellem történeti képződmény, nem természeti adottság és elvileg semmi akadályát nem látták az asszimilációnak. Nem törés volt Szekfű pályáján, pusztán a saját, ellentmondásos nézeteinek következetes végiggondolása, hogy ő, aki a Három nemzedékben még a zsidók tömeges és felületes asszimilációját hibáztatta (egyik részben) a liberális kori hanyatlásért, harminc évvel később, a magyar zsidók deportálásáról szólva már úgy látta, abban a pillanatban szűnt meg a magyar állam magyarnak és államnak lenni, mikor legalapvetőbb funkcióját, állampolgárai megvédelmezését nemhogy teljesíteni nem tudta, de arról önként lemondott, és százezernyi magyart szolgáltatott ki egy idegen állam önkényének. Nem törés volt, hanem valami bizarr, önkínzó következetesség, amellyel Szekfű, akárcsak a többi reformkonzervatív, ragaszkodott elveihez.
Miskolczy két ügyes trükkel teszi könyvét letehetetlenné és történetét meggyőzővé. Az egyik, mondanám, egy módszertanilag is figyelemreméltó fogás, de inkább nem mondom, mert senkit nem akarok elijeszteni a könyvtől. Olvasó emberekről ír Miskolczy, ezért azt teszi, hogy bemutatja könyveiket, s nem csupán azokat, de egyúttal azt is, ahogy egymást olvasták, követve és kutatva az egymás munkáihoz készített széljegyzeteket. Jobb illusztráció az olvasó és író emberek, vagy ahogy Miskolczy mondja, a „filológusok” világához aligha kell. A másik nem is annyira trükk, mint inkább szellemidézés. A szerző a könyvben végig gyakran hivatkozik, sokszor nem is egészen megindokolt módon két emberre, akiket, derül ki lassan, minden – ízlés, tudományos nézetek, személyes kapcsolatok – arra predesztinált, hogy helyet kapjanak az elemzett figurák között, de akik mégsem Miskolczy hibájából hiányoznak.
Kik is ők? Egyikük Szerb Antal, a magyar szellemtörténet kétségkívül legolvasottabb és legnépszerűbb alakja, Zolnai Béla barátja, a másik pedig Zolnai keresztfia, a költő Radnóti Miklós. Persze nem véletlenül hiányoznak – zsidók voltak, a világ szemében és a zsidótörvények szerint, sorsuk hát nem lehetett ugyanaz, mint a reformkonzervatívoké, hiszen a negyvenes években a lágerekbe és a halálba vezetett. Kettejük kísértetalakja teszi a reformkonzervatívok történetét igazán súlyossá, élet és halál kérdésévé. Hiszen mindaddig, amíg Eckhardt könyvet ír a francia szellemről, hogy így, áttételesen kritizálja a német befolyást, vagy amíg Szekfű Gyula a Mi a magyar? című, csapnivaló, nemzetkarakterológiai munkát szerkeszti és aggodalmaskodva igyekszik az egyes szerzők nézeteit összebékíteni, inkább komikus, inkább groteszk, mint tragikus a reformkonzervatív sztori.
De Szerb és Radnóti kísértetalakja egy percig sem engedi feledni, hogy a tét néha több volt az értelmiség szokásos világmegváltó álmodozásainál. Mikor Zolnai professzoros szigorúsággal azt mondja Szerb világirodalomtörténetéről, hogy hatóságilag kellene eltiltani a történetírástól azokat, akik tagadják a történeti fejlődést, a munkaszolgálatos Szerb joggal nehezményezi, igaz, baráti magánlevélben Zolnainál: épp tőle nem várta volna ezt, aki tudhatja, most ő valóban el van tiltva, hatóságilag a történetírástól. Itt, ebben az abszurd pillanatban, amikor az értelmiségi nagyotmondó szigorúsága és a kegyetlen valóság véletlenül egybeesnek, sűrűsödik össze a reformkonzervatív értelmiség helyzetének egész ellentmondásossága és képtelensége. Mit többet lehetne itt mondani?
Miskolczy maga nem szigorú reformkonzervatívjaihoz. Rámutat hibáikra és bizarrságukra, de nem ítéli el őket igazán. Azt érezteti, történetük tipikus kelet-európai sors (igaz, a szerencsésebb fajtából, szemben Szerbével és Radnótiéval, akik persze maguk is hasonló ellentmondások hordozói, legyenek bár igazi tragikus hősök), tiszteli jószándékukat, még ha éles szemmel látja is meg korlátaikat. Talán igaza van, talán nincs. A legjobb lenne, ha ezt leendő olvasói maguk döntenék el.

Miskolczy Ambrus: SZELLEM ÉS NEMZET, Napvilág Kiadó. 2001

Facebook Comments