Merre tovább?

 A Munkapárt és az izraeli baloldal a választások után

A pár napja zajlott izraeli választásokat követően a politika iránt érdeklődőket két kérdés foglalkoztatja leginkább: az egyik – magától értetődően – a kormányalakítás, amely a szokottnál is nehezebb feladat elé állítja a miniszterelnök-aspiráns Cipi Livnit, illetve Benjamin Netanjahut, a másik pedig az a megsemmisítő vereség, amelyet az izraeli baloldal szenvedett el. A Munkapárt történelmének legrosszabb eredményét produkálva csak 13 képviselővel lesz jelen a Knesszetben, a Merec pedig elenyésző három helyhez jutott. Úgy tűnik tehát, hogy a választók nem csak a szóba jöhető kormányfőjelöltekről döntöttek, hanem ítéletet mondtak az évek óta öndefiníciós problémákkal küzdő baloldal felett is.

Noha még tartanak a koalíciós tárgyalások, és csak valószínűsíteni lehet, hogy az államfő nem a legtöbb szavazatot kapó Livnit, hanem a több támogatót maga mellé állító Netanjahut kéri fel kormányalakításra, a 2009-es választás egy dolgot mindenesetre egyértelművé tett: az izraeli baloldal jelenlegi formájában nem csak, hogy nem tud kormányzati erő lenni, de alapvető változások nélkül jövője is kérdéses. A Munkapárt és a baloldal mélyrepülésének vannak kifejezetten a mostani választások logikájához, pszichológiájához köthető okai, de a válság sokkal mélyebben gyökerezik.

A Munkapárt helyzetének megrendülése egy hosszabb folyamat eredménye, ugyanis a Barak-kormány 2000-es összeomlása óta a hanyatlás folyamatos volt. Jóllehet a párt kielégítően szerepelt a korábbi választásokon, de egyre csökkent parlamenti képviselőinek száma, valamint újabb és újabb negatív rekordokat döntött támogatottsága. Ezzel együtt még képes volt fontos pozíciókhoz jutni a Likud vezette kormányokban: 2001-ben a külügyi és a védelmi tárcát, 2005-ben többek között a miniszterelnök-helyettesi posztot szerezte meg. A 2006-ban a Kadimával alakított kormány működése során azonban mind erősebben jelentkeztek a figyelmeztető jelek, amelyek a párt súlyos problémáira mutattak rá.

E problémák közül a legkomolyabb, és egyben a mostani vereség egyik oka, hogy a Munkapárt egy ideje elveszette orientációs pontjait, önképét. A párt a 2000-es évek elején a centrum felé mozdult el eltávolodva tradicionális szocialista értékeitől, és jóllehet ez a fordulat újabb választók megszólítását célozta, de a lépéssel együtt sérült a hiteles baloldali erő képe, amely sok régi szavazót kiábrándított. A Munkapárt adós maradt a baloldali cionista narratíva újragondolásával is, amely felülvizsgálat pedig egyre időszerűbb lenne. A napi kérdésekre adott válaszai idővel kiüresedtek, és sokszor nem alkotott markáns véleményt fontos kérdésekben sem. Még a Munkapárt politikájában elsődleges jelentőségű békefolyamat kapcsán is időnként homályos volt a párt álláspontja, különösen ha illegálisan létesített előőrsök felszámolásáról, vagy újabb zsidó telepek építéséről volt szó.

Az előzőekkel összefüggésben a Munkapárt egyre kevésbé tudott magáról markáns, jól azonosítható képet sugározni. Ennek egyik oka, hogy az említett centrista fordulattal majdnem egy időben a párt szerencsétlenségére a politikai középen megjelent egy – eltérő gyökerekből táplálkozó – másik erő, a Kadima, amely mellett nem tudott érdemben új arculatot kialakítani. A Kadima képes volt választási pártból jól megkülönböztethető, potenciált sugárzó tömörüléssé válni, és jobboldali eredete ellenére vonzóvá tenni magát a baloldali választók számára is. Ez a folyamat tetőzött az idei választásokon: noha a Kadima megalakulásakor még elsősorban a Likudtól vitt el szavazatokat, ezek most nagyrészt visszatértek Netanjahuhoz, és a Kadima szavazói közül sokan korábban a Munkapárt hívei voltak.

A Munkapártnak nem sikerült igazán erős jelszavakból felépülő, a választókat megszólító kampányt folytatnia, így szürke maradt a többi induló mellett. Nem volt hatékony a védelmi miniszter Ehud Barak személyére és az ő biztonsági kérdésekben való kemény fellépésére alapozott stratégia, és a támogatókat feltehetőleg az sem mozgatta meg, hogy a pártelnök a voksolás előtt már 19 mandátum megszerzését is a kudarccal és a Munkapárt ellenzékbe vonulásával azonosította. Ezen kívül a párt kudarcához járult hozzá az is, hogy működött az az elsősorban a Kadimától eredő kommunikáció, amely a választások fő tétjévé Netanjahu miniszterelnökségének és egy szélsőségesen nacionalista-jobboldali kormány megalakulásának megakadályozását tette. A Bibi rémképével való fenyegetés nem csak a kisebb pártok támogatóit terelte a Kadima felé, hanem a Munkapárti szavazók mintegy harmadát is, és Livni még a hagyományosan szocialista érzelmű kibucokban is meg tudta előzni a baloldal korábbi vezető erejét. Kérdéses persze, hogy a Kadima meg tudja-e tartani ezeket a választókat a saját zászlója alatt, mivel valószínű, hogy sokuk valóban a Cipi – Bibi párharcban foglaltak csupán állást az előbbi javára.

A Munkapárt választási vereségéhez további adalék volt, hogy a Kadimával ellentétben nem sikerült függetlenítenie magát az Olmert-kormány népszerűtlenségétől. A munkapárti miniszterek tevékenységét rendre éles bírálatok érték, gondoljunk csak például a 2007 őszén kezdődött több hónapig tartó oktatási sztrájk kezelésére. Ami ennél is jóval fontosabb: súlyos hiányosságok mutatkoztak a Munkapárt vezette védelmi minisztérium irányításában, amely a biztonsági kérdések kulcsfontossága miatt különösen sokat ártott a párt megítélésének is. Amellett, hogy évek óta egyre jelentősebb a Gázából kilőtt rakéták általi fenyegetettség, a 2006 óta megvívott két háború mérlege is erősen kérdéses. A választókban minden bizonnyal elevenen élt még a balsikerű második libanoni háború idején védelmi miniszter Amir Perec tapasztalatlansága és inkompetenciája, és egyre többen kérdőjelezik meg a legutóbbi gázai hadműveletek eredményességét is, mivel a Hamaszt nem sikerült politikailag meggyengíteni és az egyéb biztonságpolitikai célok sem teljesültek maradéktalanul.

(Zárójelben jegyezzük meg, hogy úgy tűnik, a hadászati győzelme ellenére Izrael –mint a múltban többször is – most sem tudja katonai sikereit komoly politikai nyereséggé konvertálni.) Mindezek után a Munkapárt hiába próbálta meg a kampányban magabiztosnak mutatni magát a biztonságpolitika terén.

A támogatottság előre jelzett zsugorodásával és a katasztrofális választási eredménnyel együtt gyengültek a Munkapárt alkupozíciói a kormányalakítási tárgyalásokon. A választások előtt még komolyan felmerült, hogy Ehud Barak megtarthatja a védelmi minisztériumot, most hogy Cipi Livninek feltehetően nem sikerül elegendő koalíciós partnert találnia, és a szóba jöhető kormánypártok jobbára elfogadhatatlanok a Munkapárt számára, erről már szó sincs. A szerény 13 képviselői hely megszerzése után a legvalószínűbb, hogy a párt ellenzékben folytatja tovább. A Knesszetbe jutott munkapárti politikusok mindenesetre már jelezték: nem hajlandóak sem egy Netanjahu vezette kormányba belépni, sem egy koalícióban lenni Avigdor Liberman Jiszrael Beitenu-jával. Utóbbi megkötés egyébiránt talán kiköszörüli azt a csorbát, amelyet a politikai együttműködéseiben nem mindig következetes Munkapárt renoméja szenvedett 2006 októberében, amikor nagy felzúdulás közepette a párt vezető testülete megszavazta, hogy Liberman nacionalista pártja csatlakozhat az Olmert-kormányhoz.

A most elszenvedett kudarc nyomán megkezdődött a találgatás: hogy lesz képes a Munkapárt megújulni? Akik a vereséget személyi okokra vezetik vissza, Ehud Barak távozását követelik, és egy karizmatikusabb vezetőtől várnák a kilábalást. Mások szerint meg kellene fontolni a párt betagozódását a Kadimába, lévén az ideológiai különbségek lényegében elenyészőek. Sokkal életképesebbnek tűnik viszont az a felvetés, mely szerint a többi baloldali párttal, a Mereccel és a zöldekkel kellene együttműködést kötni, és az ellenzék vezető erejeként markáns politikát folytatni. Akárhogy is lesz, a Munkapártnak alapjaiban kell megváltoznia, ha önálló erő kíván maradni. Önvizsgálatot kell tartania, újragondolnia magát, és szilárdabb ideológiát, valamint hatásosabb üzeneteket kell közvetítenie.

Ami az izraeli baloldal többi pártját illeti, nagyjából ugyanazt láthatjuk, mint a Munkapárt esetén: támogatóik egy része vagy a Kadimára voksolt, vagy elmozdult a még inkább balra helyezkedő pártok (például a Hadash) felé, szétaprózva a szavazatokat. A baloldal erős széttagoltsága különösen érzékenyen érintette a liberális-baloldali Merec-et, amelytől elsősorban a zöld pártok vittek el szavazókat. A Merec amúgy is a választások egyik legnagyobb vesztesének számít, ugyanis noha évek óta küzd a folyamatos lemorzsolódás veszélyével, a most megszerzett 3 képviselői hely minden várakozást alulmúlt. A párt a Munkapárthoz hasonlóan saját táborát is elbizonytalanította, amikor a közelmúltban több kérdésben határozatlanságot mutatott, illetve szembe ment korábbi elveivel. Így például, míg a Merec a palesztin-izraeli megbékélés egyik zászlóvivőjének számít, sok régi támogatót kedvetlenített el, amikor támogatta a legutóbbi gázai hadműveletek megindítását (csak hogy később elsők között követelje azok leállítását). A Merec választási kudarcát idézte elő az is, hogy az új pártvezetés parlamenti listáján új arcokat előnyben részesítve háttérbe szorította a sok arab és női szavazót vonzó személyeket. Emellett a párt hatalmas öngólt lőtt, amikor a kampányban maga is Netanjahu visszatérésének megakadályozását hirdette meg elsődleges célként, mivel ezzel választói több mint harmadát arra sarkallta, hogy a Bibit legyőzni esélyesebb Livnire szavazzon.

A mostani választás rávilágított, hogy az izraeli baloldal lehetőségei a szavazatmaximálásra erősen korlátozottak, ugyanis a Kadima, a Munkapárt, a Merec és még néhány kisebb párt ugyanazokon a képviselői helyeken osztoznak, melyeket fénykorában majdnem kizárólag a Munkapárt birtokolt. Ezeknek a pártoknak nem igazán sikerült új rétegeket meghódítania, és a korábban nagyrészt rendre rájuk szavazó izraeli arabok közül is sokan áttértek az etnikai politizálást folytató arab pártokhoz. Mindezek miatt az izraeli baloldalnak nehéz túllépnie a 45-50 mandátumos határt, amely a 120 tagú Knesszetben kevés egy stabil kormány alakításához. A jobboldal mostani előretörése és különösen a politikai spektrum széleihez közeli pártok megerősödése mindenesetre intő jel lehet, amely végre önvizsgálatra és megújulásra késztetheti az izraeli baloldal meghatározó szereplőit.