5752.3 (responzum az Amerikai rabbitestülettől)
Seelá (kérdés)
Egy zsidó pár, akik jelenleg a zsidóság mellett a buddhista vallást is gyakorolják, csatlakozni szeretnének a reform zsidó közösséghez, és beíratni gyermeküket zsidó hittanra.
A feleség zsidó származású, az apa pedig kamaszkorában betért. Jelenleg a konzervatív zsinagóga tagjai (ahol állítólag senki sem tud buddhista vallásgyakorlatukról), de most csatlakozni kívánnak a reform közösséghez, mivel színvonalasabbnak tartják itt a vallási oktatást, és a reform zsidóság szemlélete közelebb áll hozzájuk.
A nő felszentelt Zen buddhista papnő. A férje azt vallja, hogy a tibeti buddhista vallásgyakorlat segítette őket zsidóságuk elmélyítésében. Buddhista hitüket nem teológiai értelemben vett vallásnak tartják, és ezért összeegyeztethetőnek vélik egy másik vallás egyidejű gyakorlásával. Térítő tevékenységet nem végeznek. (Sheldon Ezring rabbi, Syracuse, NY)
Tsuvá (válasz)
A halachikus irodalom átfogóan tárgyalja a zsidóság más vallásokhoz fűződő viszonyát. Bár Maimonidesz nyomán a kereszténységet, az iszlámhoz hasonlóan, kivonták a bálványimádó vallások kategóriájából, a responzumok mégis következetesen állítják, hogy a zsidóság, a kereszténység és az iszlám kölcsönösen kizárják egymást, és hogy azok a zsidók (akár származásukat tekintve is azok, akár betértek), akik e vallások valamelyikét gyakorolják, hitehagyottaknak tekintendők. (American Reform Responsa, ed. R. Walter Jacob, p. 241; idem, Contemporary American Reform Responsa, # 68, pp. 109-112, ahol korábbi halachikus anyagra való hivatkozások is találhatók). Ha vissza kívánnának térni közösségükbe, előbb meg kellene tagadniuk a másik hitet. (American Reform Responsa , l.c., p. 241) A kérdés az, hogy a buddhizmus ezektől a vallásoktól eltérő elbánást igényel-e?
A Buddhizmus az időszámítás előtti 6. században jött létre, és azóta a szemléletmódok és gyakorlatok sokasága fejlődött ki belőle. Középpontja Kelet-Ázsia, azonban a Föld minden táján elterjedt, és az egyes nemzeti ágazatok még sokszínűbbé tették a vallást. A késői buddhizmus legnépszerűbb formája a „Csudálatos Föld” hite, más néven az Amitabhista doktrina, amely az Amitabha Buddha kegyelme által történő megbocsátást tanítja. Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a buddhizmus e formája vallásnak tekintendő, és ebbe a fogalmi kategóriába is sorolandó.
E széles vallási spektrum egyik végén istenhívő, sőt, még többisten-hívő ágazatokat is találhatunk, más irányzatok azonban nem istenhívők – filozófiájuk középpontjában az etika és az elmélkedés áll. Ebbe az utóbbi kategóriába tartozik a Zen buddhizmus is (bár ennek is számos változata létezik), mivel a meditáció és az önfegyelem szerepét hangsúlyozza az egyéni megvilágosodás és a spirituális növekedés felé vezető úton. Az egyik legismertebb gyakorlási módja a jóga.
A tibeti buddhizmus bizonyos tekintetben eltér a Zentől, mivel a buddhizmus előtti Bon kultusz elemeit is magában foglalja, és központi fogalmai a jós papság valamint az isteni királyság. A spirituális fejlődés azonban itt is hangsúlyos elem, és saját gyakorlatokat fejlesztettek ki ennek elérésére.
Mint már említettük, ha egy zsidó kereszténynek vagy muzulmánnak vallja magát, akkor hitehagyottnak tekintendő. Ez az ítélet alkalmazandó tehát a buddhizmus esetében is, vagy különleges elbánást érdemel a fenti család?
Ha külön csak a férjjel lenne dolgunk, mondhatnánk talán, hogy azért használja fel a meditáció módszereit, hogy elmélyítse spiritualitását. Az a tény, hogy ezt buddhista tanítóktól tanulta, nem zárja ki zsidó identitását és gyakorlatát. Számos zsidó kísérletezik efféle eszközökkel, és ettől még nem kell hitehagyottnak tekintenünk őket.
Az esetet azonban tovább bonyolítja a feleség vallomása, mely szerint ő Zen buddhista papnő. Hogy ez pontosan mit is jelent, az függ attól, hogy a Zennek melyik ágazatához tartozik, de tételezzük fel, hogy ez esetben a „pap” (akárcsak a rabbi) elsősorban azt jelenti, hogy tanító, a Zen (vagyis a meditáció) tanítója, aki a mester-tanítvány módszert részesíti előnyben az elmélkedés tanításában.
Papjaitól azonban bármely vallás magasabb szintű azonosulást és elhivatottságot kíván meg, amely azt jelenti, hogy a hívő nem csak egyes gyakorlatok, mint például a jóga tanítását szorgalmazza, hanem a vallás mélyebb filozófiai hátterét is magáénak vallja.
Távol áll tőlünk, hogy a buddhizmus filozófiai és etikai doktrináinak mélységét megkérdőjelezzük, azonban fontos leszögezni, hogy ezek mennyire távol állnak a zsidóság szemléletétől. A zsidó hagyomány központi gondolata az életigenlés, az evilági élet fontossága, míg a buddhizmus éppen, hogy ennek jelentéktelenségét hangsúlyozza. A reform zsidóságban különösen háttérbe szorult a vallás megváltás teológiája; ehelyett azt tanítja, hogy a mi kötelességünk megjavítani a világot, annak minden aspektusát, a környezettől kezdve a társadalmi struktúráig. A zsidóság cselekvés-központú vallás, ellentétben a buddhizmus elmélkedő szemléletével. Nem kívánjuk megkérdőjelezni az utóbbi érdemeit, de olyan mértékben szemben áll a zsidósággal a mindennapi élethez való viszonyát tekintve, hogy Leo Baeck rabbi nyomán kijelenthetjük: „két vallási polaritással” állunk szemben (Essence of Judaism, New York, 1948, p. 60 f).
A zsidóság a meditációt nem zárja ki; éppen ellenkezőleg, a zsidó hagyománynak szerves részét képezik ezek a gyakorlatok. Feloldhatatlan konfliktust érzékelünk azonban a zsidóság életigenlése és a buddhizmus élettagadó szemlélete között. Ebből kifolyólag tehát nem tartjuk elfogadhatónak, hogy egy buddhista papot felvegyünk tagjaink közé. Hogyha a férj egyedül jelentkezne, megfontolnánk felvételét, de családként nem fogadhatjuk be őket, amíg az anya megtartja buddhista papnői posztját.
Gondolnunk kell még emellett döntésünk megítélésére is („marit ájin”). A zsidó közösséget összezavarná ez az eset, amely a vallási szinkretizmussal való kísérletezésként értelmezhető, és a zsidó identitás fellazításaként. A szóban forgó párnak meg kell értenie, hogy bár tiszteljük a buddhista hitet és gyakorlatot, és az általuk bevezetett átalakítások talán segítenek saját zsidó hitük hiteles megélésében, egy közösségnek azonban nem tennének jót. A közösséghez való csatlakozási kérvényükre tehát nemleges választ kell adnunk.
Ne feledjük el emellett, hogy a lelki-gondozás szempontjából is végig kell gondolnunk esetüket. Hiszen zsidók akarnak lenni, és valamilyen szinten gyakorolják is a zsidó vallást, ezért nem szabad eltaszítanunk őket. Vallási bolyongásuk, útkeresésük fényében, mely a kereszténységtől indult el (a férj esetében) a zsidóság felé, majd a buddhizmushoz, onnan a konzervatív zsidóság irányába, majd végül a reform irányzathoz vezette őket, a rabbi feladata lenne most segítséget nyújtani nekik, hogy megtalálják saját helyüket.
A gyereket halachikusan zsidónak kell tekintenünk, még akkor is, ha az anya hitehagyott. Ezt a nézetet egy másik CCAR (Amerikai Rabbik Központi Konferenciája) responzumban már hitelesnek nyilvánították. Szem előtt tartva ezt a szabályt, felvegyük-e vajon a gyermeket vallási iskolánkba?
Feltéve, hogy a zsinagóga helyi szabályai lehetővé teszik olyan szülők gyermekének a felvételét, akik nem tagok, a rabbinak kell ebben a kérdésben ítélkeznie. Walter Jacob rabbi például azt a kitételt szabta meg, hogy olyan gyereknek nem lehet bár-micvája, akinek protestáns konfirmációja is lesz. (Contemporary American Reform Responsa, # 61, pp. 98-99) Mérlegelnie kell a rabbinak azt a lehetőséget is, hogy a hittanra járó többi gyereket igencsak összezavarhatja, ha megtudják, hogy csoporttársuk kettős identitással rendelkezik. Már az efféle bonyodalmak nélkül is épp elég nehéz megtanítanunk őket a zsidóság egyedi mivoltára és alapelveire.
Fordította: Gárdos Júlia
Facebook Comments