Kísértet járja be

Kisértetek pediglen vannak

Kisértetek pediglen vannak

Kisgyerekkorunk óta tudjuk innen-onnan, hogy létezhetnek olyan holtak, akiktől vagy megtagadták a temetés rítusát, ezért olykor jelenlétükkel zavarják az élők hétköznapjait, vagy nem tudni pontosan, miért, de éjfélkor kikászálódnak sírjukból. Lehetnek titokzatos kastélyok feltehetően Angliában vagy máshol külföldön, amelyek nappal is egy kicsit nyomasztóak, romosak, vagy lehet, hogy jó állapotban vannak, viszont éppen köd van, és a vénséges vén, „házmesteren” kívül senki nincs a környéken. Olykor élhet a házban több öreg szolga is, ők néha szóba állnak a vendéggel, készséges felvilágosításaik közé azonban félszavak, érthetetlen utalások, sokatmondó pillantások vegyülnek. Éjszaka viszont csak a filmek, regények és suttogva elmesélt történetek szereplői mernek ott maradni. Vagy azért, mert lerobbant az autójuk, vagy azért, mert nekik nem tűnik föl az, ami az írónak, nézőnek, rendezőnek, operatőrnek, azaz mindenkinek: hogy a hely rendkívül gyanús. A főhős hamarosan bizonytalan eredetű hangok, maguktól megmozduló tárgyak, „mintha lenne ott valaki” érzések társaságában találhatja magát. E helyek elmaradhatatlan kelléke egy szövevényes, titkokkal teli családtörténet. A falakon ismeretlen ősök arcképei bizonytalanul megvilágítva, trófeák, régi, súlyos fegyverek, baldachinos ágy melletti kis szépítkező szekrényen befejezetlen naplójegyzetek, a dolgozószobában hatalmas íróasztal kinyitott, bezárt és titkos fiókokkal, rejtekajtók, átjárók, a folyosó mocskos-homályos, nehéz, megfeketedett ezüstkeretes tükörben folytatódik. De lehet egyszerűbben is: a kis texasi farmergazdaság „véletlenül” temetőre épült, vagy: városi fiú távoli rokonától farmot örököl, padlás tele limlommal, az udvaron baljóslatú szederfa. Esetleg polanskisan: szerencsétlen városi albérlő vesztére sajnos nem tudja, miért olyan olcsó a szoba.

És pszichoanalitikusan. Vannak egyének, akik anélkül, hogy tudnának róla, mások, leginkább elődeik titkos lelki életét élik. Boldogtalanságunk, ismétlődőnek érzett kudarcaink, furcsa félelmeink nem saját, személyes, átélt, elfeledett vagy állandóan felidézett élményeinkből erednek, nem is génjeink hordozzák, hanem mások életének titkaiból és konfliktusaiból. Eközben magunknak sem tűnik fel, hogy a hely rendkívül gyanús. Már Freud szerint sem „erős vár”, hanem valami paradox módon a széthúzó erők ellenére, vagy azok által egyben maradó, de állandóan megszakított, változó egység.

Egy magyar származású francia pszichoanalitikus házaspár, Ábrahám Miklós és Török Mária szerint, éppen ez az egység gyanús. Elképzelhetőnek tartják, hogy az egyén el nem intézett dolgai, meg nem oldott külső – belső konfliktusai, meg nem bocsátott bűnei, szégyenei tudattalanul érintenek egy másik személyt. Ez az illető a másikban működik mint „hasbeszélő”, „hazajáró lélek”, „kísértet”, „fantom”. Félre ne értsük: Ábrahám és Török nem viszonylag ritka, súlyos pszichopatológiákra gondol („többszörös személyiség” és hasonlók), hanem a bennünk élő hétköznapi, de mindenképpen igazi kísértetekre, akik felbukkannak, majd eltűnnek, mintha sose lettek volna. A „fantom” bizonytalan jelekből ismerhető fel, „mintha lenne ott valaki más”, egy-egy furcsa szóból, szokatlan hanglejtésből, sorsszerű ismétlődésekből, álmokból, állandóan balszerencsés párválasztásból, vagy ennél kisebb súlyú tévcselekedetekből. Az elméleti borzongások kedvelői számára megfogalmazhatjuk úgy is, hogy Ábrahámék az egyén pszichológiáját kiterjesztik az egyén határain túlra, tételezik az egyénben egy kollektív pszichológia létezését. Több generáció élhet bennünk úgy, hogy mit sem tudunk róla.

A kísértet nem élő és nem is halott, életét és halálának körülményeit titok rejtegeti, meghatározott helyekhez kötődik: ott kell újra és újra feltűnnie, ahol még mindig valami keresnivalója van. Nem mindenkiből lesz tehát kísértet, és nem minden ház kísértetház.
A visszatérő halott és a visszatérés helyszíne elválaszthatatlan egymástól és egy olyan történéstől, amelynek léte el van utasítva.
A fantom és a kísértetház titka Ábrahám és Török szerint nem a szó hétköznapi értemében titok. A személy, akiben a fantom kísért nem tud beszámolni se másnak sem önmagának a benne zajló történésekről, a titok tehát nem olyasvalami, amit az egyén nem akar elárulni, lényege éppen abban áll, az egyénben rejtőzik anélkül, hogy tudna róla. A fantom valóban olyan visszatérő halott, akitől éppen azáltal tagadták meg a gyászszertartást, hogy nem megszentelt helyen, hanem egy másik személyben lett eltemetve.

Bizonyos mértékig mindannyian éljük szeretteink életét, egykori „szerelmeinkkel”, példaképeinkkel azonosulunk, olyan életet élünk, mint ők, vagy őket keressük és találjuk meg későbbi szerelmeinkben, barátainkban. A kísértet akkor jön létre, ha egy ilyen fontos szerelem tragikus módon ér véget: szerelmünk úgy hal meg, hogy a veszteség számunkra elfogadhatatlan. E halál számunkra halál, a szerelem bennünk pusztul el akár úgy, hogy az illető fizikailag távozik az élők sorából, akár úgy, hogy számunkra lesz halott, pl. elhagy minket. Mindkét esetben kénytelenek vagyunk átélni a veszteség fájdalmát.

Legkorábbi és legmélyebb fájdalmaink tanítanak meg beszélni, a csecsemő sírásából jön létre a nyelv a maga sajátos, kettős referenciájával: egyszerre reprezentálja azt, ami elveszett, és magát a veszteséget. A szavakkal azt teremtjük újra, ami nincs számunkra, úgy, hogy általa kimondjuk azt is, hogy nincs, a szavak mágiája ebből a reflektált illúzióból adódik. Leegyszerűsítve: a beszéd tulajdonképpen halott idézés, a metafora tartalmazza és létrehozza a hiányt és azt, ami hiányzik. Ebben nincs semmi kísérteties.

A „hasbeszélő” és a fantom esetében azonban nem az alany, hanem valaki más beszél, a szeretett másik hiányát nem elbeszéljük, hanem elrejtjük a nyelvben. Bizonyos veszteségeink különböző okok miatt nem tehetők szóvá, kénytelenek vagyunk magunk és mások előtt letagadni a veszteség tényét és az ezzel járó fájdalmat is. Az alany hallgat, a veszteséget némaság borítja. Ilyen esetekben a szerzőpár szerint az egyén pszichéjébe temeti elvesztett szerelmét, létrejön az egyénben egy benne lévő, de tőle teljesen független, lehasított énrész: a pszichés kripta. E kriptában él és működik az elvesztett másik a maga teljes személyiségével, múltjával, konfliktusaival, akivel az egyén kommunikálni nem tud, és aki olykor az egyén tudta nélkül cselekszik. E kripta tehát tudattalan fantáziák zárt univerzumaként működik, nem reprezentálódik, hanem lehasad a veszteség traumája, és az elvesztett a maga teljes személyiségével. Így elkerüljük az elviselhetetlen fájdalmat, és egyben megőrizzük szerelmünket. A probléma csak az, hogy az ilyen módon őrzött, rejtegetett szerelem nem élő és nem is halott. Pusztán a veszteség tényének tagadása tartja életben, azért kénytelen újra és újra megjelenni, mert megtagadták tőle, ami minden halottnak jár, ha át akar jutni a túlvilágra: hogy mindenki halottnak tekintse, azaz megkapja a hiánya miatt érzett fájdalmat és gyászt.

Vannak tehát olyan esetek, amikor nem tudunk gyászolni. A kripta nem pusztán fájdalomból készül, elengedhetetlen építőeleme az alany és az elvesztett személy valamilyen közös titka. A gyász lehetetlensége és a hallgatás éppen e titok szégyenéből táplálkozik, abból lesz kísértet, akit nagyon szeretünk, de életéhez valamilyen bűn tapad. Ez az ambivalencia betonozza lelkünkbe a halottat: úgy tudnánk elengedni az illetőt, ha bűneit és iránta érzett szeretetünket össze tudnánk egyeztetni. A fantomképződés során azonban éppen nem ez történik, a másik számára jól elzárt helyet hasítunk ki lelkünkből, itt őrizzük őt életének minden traumatikus eseményével együtt. Olyan bűnöket és szégyent „öröklünk” ilyen módon, amit nem mi követtünk el.
A titkok éppen titok voltuknál fogva válhatnak közössé, a kísértet ház mindig családi szégyent rejteget. Fantom képződésére kiváltképp alkalmasak az olyan titkok, amelyek a származással kapcsolatosak, ha ugyanis felmenőink nem azok, akiknek hisszük őket, kik lehetünk mi magunk? Meglepő, mennyi ilyen titok lehetséges, törvénytelen származásként értelmezhető minden olyan múltbéli esemény, amely arról árulkodhat, hogy az illető nem az, akinek látszik: arisztokrata név rejthet polgári vagy alacsonyabb származást, keresztlevél hitközségi bejegyzést, Szochazáért érdemrend nyilas múltat és sorolhatnánk. Napjainkban divatos fantomok a pártállami ügynökként működő ellenzéki értelmiségi apák. De nemcsak történelmi természetű bűnök és titkok léteznek: a családregény üresen hagyott lapjairól olykor megőrült, sikkasztó, bebörtönzött, öngyilkos, alkoholista, szifiliszes, házasságtörő vagy egyéb sötét bűnöket rejtegető felmenők történetei hiányozhatnak.

Ábrahám Miklós és Török Mária „transzgenerációs fantom” néven elhíresült kísértete igen gyakran bukkan fel pszichoterápiás konferenciákon és más fórumokon, ahol történelmi traumák második, harmadik generációs következményeit vizsgálják. A 70-es években, a holocaust túlélők felnövekvő gyerekeinek pszichés problémái kapcsán tűnt fel, hogy a leszármazottak olyan érzelmi életet élnek, mintha megörökölték volna szüleik traumáit. Sokan ezt a rejtélyes és nehezen kezelhető problémát elsősorban a szülők fájdalmával, érzelmi kiegyensúlyozatlanságával magyarázzák. Ábrahámék azonban hangsúlyozzák, hogy a traumatikus esemény továbbadása lényegileg kapcsolódik a titokhoz és a szégyenhez. A „transzgenerációs fantom” a ki nem mondott tartalmak megörökölhetőségéről szól, kísérteteinket tehát nem pusztán a fájdalom, hanem a szégyen és a hallgatás teremti meg. A fantom tettenéréséhez több generáció alapos vizsgálatára van szükség, személyes élményeink nem függetlenek családunk történetétől. Erdélyi Ildikó pszichoanalitikus szerint mindannyiunkban élnek fantomok, mindenki épít lelkének egy részébe kriptát, boldogságunk szempontjából azonban nem mellékes, milyen mértékű ez a lehasítottság, és mennyiben vagyunk képesek adott esetben halottjaink megidézésére.

A halottak eltemetését nyilván nem véletlenül kísérték az emberiség emlékezete óta bonyolult rítusok, hiedelmek. A temetetlen halott ma is visszatér, horrorfilmekben, kísértethistóriákban, álmainkban, fantáziáinkban és „tünetnek” is nevezhető viselkedésünkben, vagy közéleti vádaskodásokban. A házaspár közös barátja, a szintén magyar származású Rand Miklós szerint Ábrahám Miklós és Török Mária az ősök pszichoanalitikus kultuszát hirdeti, szükségesnek látják a halott tisztes temetéssel való megbecsülésnek pszichoanalitikus formáját. Ez a forma talán legalább annyira lehet mindennapi, mint amennyire pszichoanalitikus: a kísértetet azzal tiszteljük meg leginkább, ha felfedjük és megértjük szégyenletes titkait, így őt is és magunkat is megszabadítjuk attól, hogy bennünk, utódokban folytassa vezeklését. Igen, valóban léteznek titokzatos, gyanús helyek. Leginkább belföldön és leginkább a csendben.