Szenvedélyesen szeretett tanítani, nemcsak órán, konferenciákon, hanem bármikor. Megragadott bárkit, aki a közelébe ment, és kezdte:
„Azt tudja-e, hogy…”
Sosem engedett el valami lábjegyzet, adalék vagy bibliográfiai adat nélkül.
Nem a talmudi irodalom és nem a zsidó jog volt az ő igazi terepe, hanem a bibliai szöveg, illetve az ahhoz kapcsolódó nyelvi, nyelvészeti kérdések, és a bibliai szövegkritika. Liturgiai kérdésekben pedig egyszerűen verhetetlen volt. Sosem írta meg, amit ezzel kapcsolatban tudott. Csak osztogatta.
Valóban élvezte a vallásközi beszélgetéseket, kérdéseket és problémákat, A kadist magától értetődően a Miatyánkkal tanította.
Leplezetlenül szerette, ha szerették és a figyelem középpontjában volt. Tökéletesen lehetetlen volt az előadásainak időhatárokat szabni, mert mindenről eszébe jutott még valami, és arról is még valami…
Életem eddigi legszórakoztatóbb munkája volt az országos főrabbi irodában mellette titkárnősködni. Gépeltem a hivatalos és tudományos témájú leveleit, közben vitatkoztunk a mondatain: én kegyetlenül próbáltam száműzni barokkos körmondataiból a felhalmozott jelzők egy részét, ő próbálta visszacsempészni őket. Naphosszat szavakon alkudoztunk.
Munka közben egy görög mágikus szöveget fordítottam, így az irodája a nap nagy részében tele volt az én papírjaimon hemzsegő betegségokozó démonokkal, dévaj, csábos szatírfiúkkal és lányokkal. Amikor vendég jött, nyílt az ajtó, a papírok szálldosni kezdtek és nem ritkán külföldi teológus, rabbi és egyéb vendégek kezébe kötöttek ki. (Egy részük az eredeti görög szöveget is értette és érdeklődve kérdezték Schweitzert, vajon témát, vagy foglalkozást váltott-e. ) Schweitzer erre találta ki, (nem, nem azt, hogy tartsam rendben az anyagaimat, hanem) hogy amíg én a szállongó lapokat gyűjtögettem, büszkén rám mutatott: „Nekem még a helyettes titkárnőm is görögből fordít!”
Egyébként mindenki őt hívta, ha valami gondja támadt. Amikor Sz. néni a lábát törte, a kórházból hazaérve és eleve méltatlankodva azonnal az országos főrabbi hivatalt tárcsázta, hogy a főrabbi úr azonnal hozzon (vagy, jó, legalább hozasson) neki ebédet, mert ő éhes. (A néni megkapta az ebédjét.)
Schweitzer professzor, legyen áldott az emléke!
Facebook Comments