„Hogy mi a Duna azt én mondom meg.”

Dunai Exodus kétszer Forgács Péter és a Labyrinth Project feldolgozásában

A Ludwig Múzeum gyűjteményét bemutató állandó kiállítás ismeretében, amelyen semmilyen rendezőelv nyomait nem lehet fölismerni, kellemes meglepetést jelent az igazán átgondoltan felépített és közönségbarát, koncepcióját a néző fele is egyértelműen kommunikáló időszakos kiállítás, amely Forgács Péter „Dunai exodus. A folyó beszédes áramlatai” címet viselő installációegyüttesét mutatja be.

A látogató komfortérzetét mindenesetre jelentős mértékben növeli, hogy minden teremben magyar és angol nyelvű felirat tudósít arról, hogy mi az, amit éppen látunk, illetve, hogy a következő termekben, a kiállítás egészében mi vár ránk.

Az első terem a Dunáról szól. 18. századi térképek, a folyó és árterületének élővilágát, építészeti emlékeit reprezentáló, illetve az őt megszemélyesítő allegorikus alakot ábrázoló metszetek alapján készült nagyméretű printek és a Dunát kilenc nyelven megnevező feliratok segítségével fedezhetjük fel azt, hogy hányféle dolgot is jelenthet nekünk, a művésznek, a régióban élő embereknek ez a folyó.

És egy újabb kétnyelvű szövegtábláról az is kiderül, hogy mindez hogyan illeszkedik a kiállítás egészéhez. Megtudhatjuk, hogy „A Dunai Exodus három különböző történetben meríti meg a látogatókat.” Ezek közül kettő exodus. Az egyik az 1939-ben a Fekete-tengeren át Palesztinába menekülő szlovákiai zsidók dunai utazását jeleníti meg. A másik egy kevésbé ismert szenvedéstörténet, amely a 19. század elején Besszarábiába települt németek leszármazottjairól szól, akik 1940-re többé kevésbé már asszimilálódtak a helyi román lakossághoz, mégis kénytelenek alávetni magukat annak, hogy visszatelepítsék őket elvileg a Harmadik Birodalom területére, gyakorlatilag viszont Lengyelországba. A két ellentétes irányba haladó csoportot Andrásovits Nándor hajóskapitány szállította a Dunán, az Erzsébet Királyné nevű hajóján és 8 miliméteres filmre vette mindkét utazást. Ez a képi anyag a hajóskapitány a Dunát és élővilágát bemutató felvételeivel egészül ki, így az említett harmadik történet a hajóskapitány és a Duna története.
Az első teremben különböző módokon sugallt mondanivalót egy Herakleitosz idézet egészíti ki, amely a kiállítás értelmezését nem bízza a véletlenre, illetve a látogató fantáziájára vagy elemző képességére:
„Minden folyamatosan mozog és áramlik…
Semmi sem maradandó…
Miáltal senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Amikor másodszor lépek a folyóba, sem én sem a folyó nem ugyanaz”
Ez az idézet megelőlegezi a választ néhány olyan kérdésre, ami az összeállítás kapcsán kikerülhetetlenül felmerül. Hogyan vállalhatja valaki egymásután két szembenálló érdek szolgálatát? Hogyan férhet össze egy ember életében a segítségnyújtás előbb az otthonukat elhagyni kényszerülő zsidóknak, majd egy év különbséggel a németeknek? Egyáltalán etikus-e párhuzamba állítani a két szenvedéstörténetet?
És egy Esterházy Pétertől származó idézettel is szembesülnünk kell, mielőtt továbbléphetnénk: „Hogy mi a Duna azt én mondom meg”. Ez a mondat magában hordozza a művész hozzáállásának egyik alapvető elemét, a személyes magyarázat, értelmezés jogához való ragaszkodást. És az első teremből ugye kiderült, hogy szerinte mi a Duna, hogy ez a folyó a szemében többet jelent, számára azonos a történelemmel, egy mitikus lény, az események tanúja és a nemzetek összekapcsolója, soknevű, mégis ugyanaz. Két tárlóban magunk előtt látjuk a róla szóló vaskos enciklopédiákat, mégis megfoghatatlan és több annál, amit topográfiai és vízrajzi tényekkel le lehet írni.

A második terembe lépve megpillantjuk a Dunát a maga valójában, napfényben ragyogva, zajló jégtáblákkal vagy ködben, csendesen, befagyva, ahogy a szerencsénk hozza, de mindenképpen hozzáadva egy erőteljes benyomást, érzelmi hangsúlyt a kiállításhoz. A Dunát láthatóvá tevő nagy panorámaablakokra ragasztva, mintegy a folyó fölött lebegve láthatjuk a hajót, az Erzsébet királynét is, a két exodus közömbös eszközét. Azt nem tudni, hogy a látvány kiszámított összetevője-e a kiállításnak vagy a vakszerencse műve, hogy jókor, jó helyen tárul föl. Hiszen, egy olyan installációról van szó, amelyet már számos helyen bemutattak, így nem kalkulálhattak ennek a helyszínnek a szerencsés fekvésével, de az időszakos kiállításra szánt termek közül lehetett volna másikat is választani. Mindenesetre több lesz a kiállítás emiatt a látvány miatt. Hálásan adhatjuk át magunkat a hatásának, vagy – egy kicsit elidegenítve magunkat az érzéki benyomástól – gratulálhatunk a kiállítás rendezőjének ezért a húzásért. Megfelelő információk hiányában akár egy briliáns helyspecifikus installációként is ünnepelhetjük.
Ha sikerül elfordulnunk a látványtól, egy hatalmas grafikonnal találjuk szemben magunkat, amely képek, idézetek, adatok segítségével tömören összefoglalja, és történelmi kontextusba helyezi a két exodust. A párhuzamot tovább hangsúlyozandó különböző színekkel vannak jelölve azok az események, amelyek a zsidókra illetve a besszarábiai németekre vonatkoznak. Ez egyszerre látványos, pontos, didaktikus, minden múzeumlátogatást szervező tanár álma. Ennek köszönhetően azok számára is mondana valamit a kiállítás, akiknek a figyelmét eddig valahogy elkerülte volna a második világháború, már ha ez egyáltalán lehetséges lenne az ezzel kapcsolatos információ-és kiállításdömping mellett.
Az installációt egy számítógép egészíti ki. A feliratokból kiderül, hogy egy olyan adatbázist tartalmaz, amely segítségével az eseményekkel kapcsolatos dokumentumokat, igazolványok és iratok fotóit, utasok naplóit lehetne megismerni, de úgy tűnik, hogy nem mindig működik tökéletesen. A kiállítás második napján mindenesetre, éppen le van fagyva. Vigasztaló az a tudat, hogy ez az adatbázis a művész honlapjáról is elérhető.

A harmadik teremben végre telibe talál az, amire a szövegek, printek, grafikonok eddig felkészítettek. A feliratok virtuális merülésként nevezik meg a ránk váró élményt. Az egyik falon öt nagy vászonra kivetítve összesen azt a tizennyolc rövidfilmet lehet végignézni, amelyek az említett három történetet mutatják be, és amelyeket Forgács Péter Andrásovits kapitány filmjeiből vágott össze. A pergő képsorokat Szemző Tibor érzelmes zenéje kíséri.
Van úgy, hogy mindegyik vásznon ugyanazt a képsort látjuk, néha kettő vagy még több hat ránk egyszerre. A képek szimultán jelenléte a befogadás valós mechanizmusát kívánja modellezni, amikor nem tudatosan, hanem inkább ösztönösen szelektálunk a ránk zúduló hangok és képek között.

A lineárisan felépített, objektív információkra, a befogadó racionalitására épülő rávezető termek után itt az érzelmi azonosuláson keresztül vezető megismerésen van a hangsúly. Ezt kívánja fölerősíteni az, hogy az eredeti felvételek közül a művész főleg olyan felvételeket válogatott ki, amelyek az érzelmi azonosulást segítik elő. És a képek valóban megkapóak, valóban hatnak, hiszen abban mindig van valami lenyűgöző, amikor idegenek életébe tekinthetünk be, láthatjuk örömeiket, fájdalmaikat, esetleg a reggelijüket, de mindezt felerősíti, ha ezek különleges történelmi időkben zajlottak és ráadásul hiteles korabeli felvételeken láthatjuk őket.
Az is csábító, hogy az egyes blokkok után egy érintőképernyőn megjelenő ikonok segítségével a látogató választhatja ki azt, amit ezután látni szeretne. Így abba az illúzióba ringathatja magát, hogy kicsit részt vesz a vásznon megjelenő folyamatok alakításában, hogy saját preferenciái alapján rakhatja össze a történetet. De ez sajnos nem valós aktivitás, nem lehet szabadon keverni a képeket vagy akár megállítani egy elindított összeállítást.

Az elegáns, kicsit a Star Trekben sokat látott anyahajó vezérlő termére emlékeztető installáció két újabb adatbázissal egészül ki. Ugyanis egy-egy számítógép mellett ülve az eseményekbe belekényszerült zsidók és németek személyes történeteinek részleteiben, az utazás során készült naplókban, a túlélőkkel készült interjúkban, illetve az események hátterével kapcsolatos információkban lehet tobzódni. Ez a rengeteg háttér információ átlátható, könnyen kezelhető rendszerben áll rendelkezésünkre. És rábukkanhatunk néhány nagyon megkapó képi megoldásra is. Nagyon izgalmas például olyan mai és korábbi felvételeket egymás mellett látni, amelyen az egyes interjúalanyokat nagyon hasonló beállításban, szituációban látjuk.

Tehát egy olyan kiállítás jött itt létre, amely nagyon átgondolt, kiegyensúlyozott és közönségbarát, hiszen hatásmechanizmusaiban is nagyon megszerkesztett.

Miközben a kiállítást néztem, az az érzésem támadt, hogy egy progresszív gondolkodású történeti muzeológus rendezte ezt a kiállítást, aki pedagógusi vénával megáldva arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy a történelmi események szemléléséhez indokolt lenne egy annál humanistább nézőpontot választani, mint ami napjainkban elterjedt. És elképzeléseinek megvalósításához egy (az észlelés mechanizmusával kapcsolatos elméletek iránt is érdeklődő) kortárs képzőművészt kért föl arra, hogy a kiállításhoz egy látványos, interaktív, közönségbarát minden információt kiemelő és az érzelmi hatást óvatosan fokozó installációt tervezzen.
Ezzel párhuzamosan az a kérdés is elkerülhetetlenül felmerült bennem, hogy mit keres mindez egy kortárs képzőművészetre szakosodott múzeumban?

Forgács Péter és a Labyrinth Project: Dunai Exodus. A folyó beszédes áramlatai címet viselő kiállítása 2006. február 10. és március 19. között tekinthető meg a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban
A kiállításhoz vetítések, tárlatvezetések és beszélgetések kapcsolódnak.
A fotók a www.danube-exodus.hu oldalról valók.

Kapcsolódó anyagok

A Ludwig Múzeum honlapja
Forgács Péter honlapja
www.danube-exodus.hu