Az első és a második rész után
Kende Tamás esszéjének befejező része emitt
Láthattuk, hogy az 1948-ban (egyrészről kényszerűen) egyesült ún. munkáspártok mindegyike komoly elvi fenntartásait hangoztatta a politikai cionizmussal kapcsolatban már az államszocialista fordulat, a sztálinista diktatúra bevezetése előtt is.
Ugyanakkor ezek az elvi kifogások csak 1948-49-ben öltöttek új, harcosan anticionista politikai formát. És nemcsak Magyarországon.
A példa, sőt: az útmutatás ebben az ügyben is a Szovjetunióból érkezett.
Historiográfiai közhely az 1948-at követő szovjet, illetve kelet-európai anticionizmus, amit igen gyakran a politikai antiszemitizmus legrosszabb újjáéledéseként szoktak definiálni, klasszifikálni. Itt gyakran idézik Marx híres röpiratát a zsidókérdésről, és vezetik le belőle – a feltételezett orosz, és más kelet-európai hagyományos népi antiszemitizmusokból – az 1948-at követő anticionista hisztériát, ami végigsöpört a népi demokráciákon, és így Magyarországon is. Imigyen illesztődik be ez az eseménysorozat a már a bevezetőben is jelzett lacrimoso, egyoldalú, az együttfélésre és a zsidó mártirológiára fókuszáló történeti hagyományba.
Csakhogy ennek az anticionista hisztériának a konkrét előképe az államszocializmus sztálini szovjet történelmében lelhető fel, és sok köze nem volt se a marxi zsidókérdéshez, sem az antiszemitizmushoz. A Szovjetunióban 1937-38-ban lezajlott, ún. Nagy Terror második, 1938-as szakaszának volt sajátja az, hogy a Szovjetunióval ellenséges viszonyban álló anyaállammal bíró nemzeti, nemzetiségi kisebbségek elitjét, majd a kisembereket is, központi előírások, mutatószámok alapján végezték ki tízezer számra az OGPU emberei. Kémkedés gyanújával lengyel, finn, lett, német nemzetiségű szovjet állampolgárok – köztük kiskorúak, terhes nők is – estek áldozatául ennek a központilag szervezett, és lebonyolított kémhisztériának. Ennek a sztálini, paranoid kémhisztériának volt újabb, az évtizeddel korábbinál sokkal kevésbé véres újabb kiadása az anticionista kampány 1948-at követően.
Izrael állam megalakulásával fennállt a veszélye a hidegháborús paranoiában tobzódó kelet-európai államokban, hogy állampolgáraik egy meghatározott része veszedelmes kettős lojalitással rendelkezhet.
„Javaslatok a párttagok sorában lévő cionisták kizárásáról.1949. december. Magyar Dolgozók Pártja Központi Szervezési Osztály – Nyilvántartási Alosztály
A belügyminiszter által feloszlatott Magyar Cionista Szövetség 1948-ban felvett tagnyilvántartása birtokunkba jutott. Ezt a kb. 37.000 nevet tartalmazó kartotékanyagot központi nyilvántartásunkkal egybevetettük és a cionista nyilvántartásból kiemeltük azoknak lapjait, akik pártnyilvántartásunkban szerepelnek. Ezek száma 12.275. (…)
A 12.275 cionista a pártbizottságok között a következőképp oszlik meg:
Vidék: 3.948
Budapest: 8.327
(Közülük VII. kerület 2.380, V. kerület 1.422, VI. kerület 1.370, VII. kerület 1.171.)
(…)
A cionista párttagoknak a párthoz valóviszonyát vizsgálva, az újpesti szervezethez tartozó 24 és a VII. kerülethez tartozó 18, összesen 42 tagról környezettanulmányt végeztettünk. Ennek összegezett eredménye a következő:
A megvizsgált cionisták általában a párttól idegen, kivétel nélkül polgári beállítottságú, nagyrészt bigott vallásos elemek. Olyanok, akiktől ajánlatos a pártot megszabadítani.
Kifejezetten osztályidegen és rossz elem (kereskedő, zugkereskedő, háztulajdonos, erkölcstelen): 14
Párttal kapcsolatot nem tart. (Ezek csaknem mind vallásos emberek. Köztük van az újpesti pártbizottság sofőrje): 11
Pártban aktivitást fejt ki: 8
(Ebből 6-nak meglehetősen laza a kapcsolata a párttal, nagy részük vallásos, kispolgár. Intenzívebb pártmunkát ketten végeznek…)
A többi 9 tagsága megszűnt (kizárták, vagy nem jelent meg a felülvizsgálaton, attól tartva, hogy kizárják), vagy nem volt található.
A 42 tag közül 1-2 akad, aki a párttag mértékét egyébként valamennyire megüti…
JAVASLAT:
A cionistáknak pártunkból való eltávolítását a párton belüli demokrácia szabályainak megfelelően kell elvégezni. Ügyelni kell arra, hogy a kérdés ne verjen fel port, hogy az egész kérdést nem túl nagy jelentőségéhez mérten simán és csendben intézzük el… Budapest, 1949. december 5.1
Az 1956-os forradalom alatt, és azt követően a megmaradt magyarországi zsidóság nem csak számban, de térben is összeszűkült. Ezt a jelenséget az Új Élet 1957 tavaszán nem hagyhatta szó nélkül.
„Kevesebben, sokkal kevesebben vagyunk, mint 1956 október előtt voltunk. Nincsenek pontos adataink, de úgy látjuk, hogy sokezer magyar zsidó távozott részben útlevél nélkül, részben később, szabályszerű kivándorlási útlevéllel az országból. Akadtak kisebb hitközségek, amelyek – néhány rabbi, kántor és a hívek hirtelen távozásával – egyszerűen megszűntek. De a jelentősebb vidéki hitközségek egész sorának a taglétszáma is alaposan megcsappant.”
Az Új Élet olvasói előtt is nyilvánvaló tények sorolását követően a lap feltette (és a maga módján meg is válaszolta) azt a kérdést, hogy mi is idézte elő valójában ezeket a drámai változásokat a magyarországi, és nem kizárólag a vidéki zsidóság életében. Ugyan említi az írás az antiszemitizmust, ám figyelemreméltó módon általánosabb, nem zsidó-specifikus tömegpszichózisban látta és láttatta a szerző az 1956-os, és az azt követő exodust:
„Több okra is hivatkozhatunk. A szörnyű múlt emlékeinek, és az antiszemitizmus újbóli jelentkezésének idegőrlő hatására. A legkülönbözőbb felekezetek híveit egyaránt sújtó átmeneti tömeghisztériára (kiemelés tőlem KT). Sokak számára nagy gondokat okozott egzisztenciális nehézségeikre. És végül a zsidók egy részében mindig élő Izrael utáni vágyra.”
A lap egy másik számából 1957 tavaszán azt is megtudhatta az olvasó, hogy a budapesti zsidóság létszáma is jelentősen megcsappant a megelőző hónapokban. A főváros legnagyobb templomkörzetéből, a hetedik kerületből a regisztrált tagok egyötöde hagyta el az országot. Egy másik körzetben az 5000 tag mintegy tizede tűnt el, és a cikk szerint a folyamat 1957 tavaszán még nem ért véget.2
Nem tárgya jelen esszének, de jelezni kell, hogy az „antiszemitizmus jelentkezésének idegőrlő hatása” nem volt általános jelenség 1956-ban, a forradalmi Budapesten. Mint minden forradalomban, kelet-európai népmozgalomban sporadikusan felbukkantak antiszemita hangok, de 1956 forradalmának az antiszemitizmus épphogy nem volt a sajátossága. Jellemző minderre Szántó Piroska visszaemlékezése Vas Istvánra. A Forradalmi szvit című szövegében elevenítette fel közös 56-ukat Szántó Piroska. Leírja azt a jelenetet, amikor a Kulacs étteremben értesül baráti körük a forradalom kitöréséről, és azt, ahogy Vas leszakad barátaitól:
„Talán ez indítja Pistát arra, hogy nem tartunk a többiekkel, mert előbb haza akar menni a botjáért. Az sosem árt, magyarázza nekem. Magyarországon minden nagyobb mozgolódás zsidóveréssel szokott végződni. Megyünk, persze hogy mi is. A bot felesleges volt. Pista ezúttal tévedett, nem szokott pedig.”3
A cionizmus felszámolása, a szervezett, kollektív kivándorlás állami akadályozása, lehetőségeinek radikális leszűkítése is jelezte, hogy az 1945-tel beköszöntött „morális koalíciót” (ha az egyáltalán létezett), az állam (-párt) felmondta az államszocialista fordulatot követően.
Az önazonosság megvallásának, megélésének szabadsága megszűnt a túlélő, és az újrakezdő zsidók számára. Zsidóságuk megvallásának, megélésének keretei annyira leszűkültek, hogy a külföldi zsidó szervezetek ezt észlelvén kampányba kezdtek. A magyar belpolitika, és ezen belül a politikailag érzékeny hivatásos zsidó vezetők – az új kurzusnak megfelelően – egyszerre hangos viszonttiltakozással, és hűségnyilatkozattal voltak kénytelenek reagálni a nyugati „támadásokra”.
Nem zsidóvédelem, hanem zsidótámadás4 „Régi zsidó bölcsek állapították meg, hogy a legnagyobb baj a zsidóságra az, ha zsidók állanak ellenségeink szolgálatába. Ha zsidók adnak a hazugságnak olyan látszatot, mintha igazat mondanának és szolgáltatnak fegyvert az ellenség kezébe oly módon, mintha a zsidóságot akarnák megvédeni. Gyakran fog el bennünket mostanában az az érzés, hogy zsidó közületek zúdítják mostanában a zsidóság fejére a veszedelmeket, amelyek a világ antiszemitizmus sistergő kazánjából kicsapni készülnek. Ezek a zsidó közületek politikai és osztályérdekekből a népi demokratikus országok zsidói felé igyekeznek a közfigyelmet fordítani, ahelyett hogy saját országaik zsidósága felett gyülekező felhőket figyelnék és igyekeznének elhárítani a tragédiát, amelynek méreteit éppen úgy nem lehet előre látni, mint ahogy senki sem merte volna megjósolni a hitleri borzalmak gigászi arányait. Nálunk szimatolnak, és fedeznek fel zsidóüldözést, hogy ezzel fedezzék, takarják el és kenjék el saját országaik antiszemitizmusának növekedését és saját kormányaik közömbösségét, vagy cinkosságát ezeknek a zsidóellenes üzelmeknek eltűrésében, vagy támogatásában. Ez azonban nem megy az igazság fegyverével, csakis a hazugság útján. Hetek óta olvassuk éppen egyes külföldi zsidó lapokban a torzításokat, ferdítéseket és kézenfekvő hazugságokat Magyarországgal kapcsolatban. Látjuk az erőfeszítést: antiszemitának akarják megbélyegezni éppen azt az országot, ahol a többi népi demokratikus országhoz hasonlóan, kemény kézzel állnak őrt minden faji és felekezeti gyűlölködés kísérlete felett is. Ki is merészelne Magyarországon antiszemita mozgalmat, tüntetést, izgatást, bujtogatást megkísérelni? Elképzelhető nálunk Mosley-féle felvonulás, Ku-Klux-Klán-féle szervezkedés, vagy olyan fasiszta folyóirat, mint ami ’Fortschritt’ néven a nyugati német zónában zavartalanul megjelenik? (…) És ezt a rezsimet akarják antiszemitának bélyegezni. Kik? éppen zsidók részéről. Miért? Semmi más indokot nem találunk: politikai szolgálat érdekében teszik ezt azoknak a nagyhatalmaknak a kedvéért, amelyek a népi demokrácia rendszerét mindenképpen szét szeretnék zúzni. Hogy zsidók erre vállalkoznak, az rosszabb, mint amiről a szentírásaink beszélnek, rosszabb a ’szinasz chinnam’-nál, az oktalan gyűlöletnél, amely államokat tett már tönkre és amely Jeruzsálem feldúlását előidézte. Ami ezen a téren a napokban történt, megerősíti azt a tényt, hogy itt rendszeres, tudatos és önző kampányról van szó a népi demokratikus országok zsidóságának boldogulása, egzisztenciája és sorsa ellen. Néhány nappal ezelőtt történt, hogy egy Herman Gray nevű tanár, az amerikai zsidó szervezet külügyi bizottságának az elnöke Magyarországról érkezett állítólagos jelentéseket és leveleket ismertetett. Íme néhány, a jelentésekben foglalt hazugságokból: ’A vallásos intézmények alkalmazottait kitelepítették… Debrecen egész zsidóságát deportálták. (the entire Jewish community in Debrecen had been deported… A vallási vezetők között kitelepítették a következőket: Neumann József óbudai, Krausz Arnold soproni, Moskovits miskolci és Schück budapesti rabbikat, Spiegelt, a budapesti izr. hitközség ortodox tagozatának elnökét. Értesülése szerint ’Neumannt visszaengedték Óbudára 120 zsidóval együtt, köztük a zsidó vallási vezetőket és ezek most az aggok házában vannak.’ Bárki írja le ezeket az ostoba és gonosz hazugságokat, nem szolgálhat vele más célt, minthogy ellentétet szítson a magyar kormány és a magyar zsidóság között. (…) Lehet, akadnak bűntől fertőzött lelkűek köztünk, akik csakugyan írnak ilyen leveleket külföldre. (…) Zsidó szervezetnek minden szót meg kellene latolnia – ha csakugyan zsidó érdekeket, és nem idegen érdekeket akar szolgálni –, mielőtt valamit nyilvánosságra hoz. (…) A tény ezzel szemben az, hogy Debrecenből egyetlen zsidót sem vittek el. A közleményben név szerint felsorolt személyek közül egyetlen egy sem mozdult el a lakóhelyéről. Humoros lenne, ha nem volna az egész rágalmazási kampány reánk, magyar olyan zsidókra káros, hogy kipécézésre éppen dr. Neumann József főrabbit szemelték ki többek között, akinek pontosan akkor ünnepelték óbudai rabbiságának 25. jubileumát, amikor az ő kitelepítésének hazug hírét világgá röppentették. A Zsidó Szervezet Tanácsadó Testületének ülését és Herman Gray professzor beszédét valamennyi zsidó világlap közli. (…) Erélyesen és határozottan elismételjük, amit már egy ízben is elmondtunk: mindez a sok hazugság, kérvényezés, akciózás nem zsidóvédelem, hanem zsidók ellen való támadás. Ismételjük: a kitelepítéseknek nem volt zsidó jellege, nem volt zsidó ügy. Mi nem követelünk magunknak kivételes elbánást és helyzetet, mi azt az egyenlőséget kívánjuk, amelyet az alkotmány előír. Tiszta lelkiismerettel, az igazság tudatában senki sem tagadhatja, hogy ez így is történik. A zsidóság mai vezetőinek nincs kurta memóriájuk. (…) Mi nem felejtünk olyan könnyen. Mi hálával, becsülettel és szolidaritással viseltetünk a népi demokratikus rendszer iránt, amelyaz antiszemitizmust nem tartja ’erőteljes érzésnek’, hanem bűnnek, aljas szenvedélyek, haszonlesés (…) megnyilatkozási formájának, amelyet: el kell fojtani és meg kell torolni. A magyar zsidóság egyetemes következetes érdeke a népi demokrácia szabadsága és biztonsága és ellenségünknek tekintünk mindenkit, aki bennünket akarna faltörő kosként felhasználni a népi demokrácia ellen. Ha ezt zsidók teszik, annál kárhozatosabb és eljárásukat azok közé a bűnük közé soroljuk, amelyekről a biblia is megköveteli: irtsd ki a gonoszt magad közül…” Negyedszázaddal később, a Nem zsidóvédelem, zsidótámadás című vezércikk szerzője, Seifert Géza a MIOK évkönyvében annak elnöke tekintett vissza az 1945-öt követő három évtizedre.5 Az 1975-ös, jubileumi dolgozatában Seifert nem említette se az egykori külföldi „zsidótámadást”, se pedig az 1951-es cikk megírásakor aktuális kitelepítéseket sem. Ahogy a cikk tanúsága szerint nem létezett ekkorra a magyar zsidók számára sem Izrael állam, sem a cionizmus, sem az antiszemitizmus. A magyar zsidóság három évtizedének múltját, és a hetvenes évekbeli jelenét felölelő dolgozat egyszerre volt hitvallás az állami egyházpolitika, és általában az államszocialista politika felé, illetve egyfajta leltárjegyzéke a magyarországi zsidóság felekezeti intézményeinek. Ebben a leltárban már nem szerepeltek se a lehetséges korabeli, se az ötvenes évek „rágalmazói”, „zsidótámadói”, az 1945-ben meglelt, majd 1948-ban egyezményben, majd az 1949-es Alkotmányban kanonizált állam és (zsidó) egyház közti jó kapcsolat megrontói. Három évtized megszakítás (értsd: 1956) nélküli felekezeti boldogsága, permanens állami gondoskodása tükröződtek vissza Seifert szavaiból. Ugyanakkor Seifert szavai nem értelmezhetőek utólag sem kizárólag egy rendszerhű, a pártállami egyházpolitikát csak kiszolgáló felekezeti vezető hűségnyilatkozataként.6 Mindezek mellett – megfelelő kritikával olvasva –fontos történeti forrás, és kordokumentum is egyben, amelyik fontos adalékokkal szolgálhat a hazai zsidóság 1945 utáni lehetséges intézményes történelmére, arra, hogy az államszocializmus kereteit miként próbálta a hivatalos (és Seifert erre is példa: a hivatásos) zsidóság belakni. Érdemes abból idézni, bár jelezni kell, hogy a dolgozat nagyobbik része valójában a MIOK szervezeti és működési szabályzatának összefoglalója, mitől az alábbiakban eltekintünk: A nulladik év leltárakor Seifert egyszerre beszélt 600.000 magyar zsidó mártírról, és arról, hogy a szovjet hadsereg „a budapesti gettó falait lerombolta és az odazárt kb. 70.000 lakót szabad emberekké tette.”7 A holocaust több százezernyi áldozata egyfelől mind zsidó, míg a gettóban felszabadultak másfelől (gettó-) lakók. A különbségtétel egykori gettólakó és zsidó között Seifert számára utólag is egyértelmű volt, amiről 1975-ben így nyilatkozott: „A felszabadult magyar zsidóság a Magyar Népköztársaság Alkotmánya és az ennek alapján kifejlődött gyakorlat értelmében továbbra is felekezetnek tekintendő és ezért mi, magyar zsidók, izraelita vallású magyar állampolgárok vagyunk.”8 De lássuk, miként élt a hivatalos, egyszerre pártállami és zsidó felekezeti üdvtörténet szerint a hazai zsidóság a szabadsággal, miként re-és dekonstruálta az 1938 és 1945 között kényszerűen újrakonstruált zsidóság zsidó életét! „A testileg és lelkileg meggyötört zsidóságba a felszabadulás lelkesedést öntött és elindult hajlékainak felkutatására. élni akart. Egyben hozzáfogott felekezeti életének újjáépítéséhez. Az első cél a magyar zsidóság felélesztése volt.”9 A magyar zsidóság felélesztésének kiemelkedő dokumentumaként közölte (újra) dolgozatában Seifert Géza a Pesti Izraelita Hitközség elöljáróságának 1945.március 27-i szózatát. Az 1975-ös Seifert számára ez volt az egyetlen korabeli dokumentum, amit a MIOK évkönyvében megjelent, az 1945-1975 között magyar zsidó történelemről szóló szövegében publikált. Szózat a pesti zsidósághoz! Hosszú, szomorúan vészterhes hónapok után fordul a Pesti Izraelita Hitközség vezetősége a hitközség tagjaihoz. Évszázados múltra visszatekintő hitközségünk ismételten megállotta történelmi idők viharát és elmondhatjuk, hogy az utolsó hónapok irtózatosan romboló orkánjában is bár megtépázottan, fennmaradt… Amikor tehát köszöntjük sok szenvedés után mindazokat, akik hűségesek maradtak és ragaszkodtak ősi zsidó közösségünkhöz, fájdalmas megemlékezést szentelünk azoknak a sok ezreknek elmúlása felett, akiket az elmúlt idők könyörtelensége kitépett sorainkból. (…) Istennek hála, sokezer zsidó testvérünk a fővárosban át tudta vészelni az utolsó hónapok és hetek sújtó csapásait, az ő megmaradásuk záloga, biztosítéka annak, hogy romokba roskadt hitközségünket fel tudjuk építeni. Akik itt vagyunk, ismertük és láttuk a mi hitközségünket ereje teljében, működésének fénykorában is: intézmények egész sora szolgálta közösségünket… (…) Mindez most romokban hever és felépítésre vár: a falak leomlottak, a keretek megsemmisültek, mindaz, ami intézményeinket létrehozta, életben tartotta és táplálta, megmaradt. Tagjaink (…) élnek, és ezért hittel a zsidó élni akarásban, reményünket vetve a zsidó összefogásba, feléjük fordulunk és hívjuk őket a felépítés munkájához. (…) Amidőn hívjuk zsidó testvéreinket hitközségünk felépítésének munkájához, egyben gyors segítségüket is kérjük, mert e pillanatban közösségi életünk megindításához a legcsekélyebb előfeltétellel sem rendelkezünk (…) mert mindenből kifosztották hitközségeinket. Ez idő szerint a szabályszerű hitközségi adókivetést még megindítani nem tudjuk… Törhetetlenül bízunk a pesti Izraelita Hitközség jövőjében. Meggyőződésünk, hogy lesz a mi testvéreinkben ősi hitközségünket megalapozó és fenntartó, apáink emléke iránti emlékezésből fakadó szent érzés s a jövendő élni akarásban megizmosodó lelkesedés; így hitközségünk romjaiból újjá fog épülni és ismét oltalmat nyújt majd a zsidó szeretetnek, mentsvára lesz a zsidó vallásnak, fellegvára a zsidó öntudatnak és temploma a zsidó hitnek.”10 A fenti szózatot követően Seifert visszatért a főleg budapesti zsidóság jelenkortörténetének alkotmányos és törvényi kereteihez, hogy megállapítsa: „A magyar zsidóság megújult életerejével, anyagi áldozatvállalásával, amelyhez a Magyar Állam és a külföldi zsidóság segítsége, támogatása járult, hozzákezdett a templomok és intézmények újjáépítéséhez.”11 Külön kiemelte Seifert jubileumi dolgozata az Új Élet megindítását, amelynek beköszöntő (1945. november 13-i) számának vezércikkéből hosszasan idézett, mondván: „Az új élet meghirdetése mellett lapunk megindításának indokaiul és új szellemének irányvonalául rögzítette: ’Érezzük a történelem felelősségteljes pillanatát, a história vasöklének súlyát, amikor ennek a szónak hatalma lelkünket áthatja. Új élet elkövetkezését hirdetjük, annak tudatában, hogy semmit sem felejtünk és nagyon sokat tanultunk…’”12 1947-hez, a magyarországi (kommunista) fordulat évéhez és hónapjaihoz kötötte Seifert azt a (számára 1975-ből 1947-re befejezett) tényt, hogy „a magyar zsidóság vallási tradíciójának megfelelő életét helyreállította. A magyar zsidóság megerősödését jelentette az állam és az izraelita hitfelekezet között létrejött, 1948. december 7-én ünnepélyes keretek között aláírt Egyezmény.” Ezt az egyezményt teljesítette be Seifert szavai szerint az 1949-es, népköztársasági alkotmány, mellyel „a magyar zsidóság teljes és valóságos vallásszabadságot nyert, amely a második világháború náci üldöztetése után megmaradt maradék magyar zsidóság biztonságát és megerősödését jelentette.”13 Az 1945-ben fel- és megszabadult zsidóság, ahogy szerzőnk mondta: helyreállított és megerősödött intézményei 1975-ből visszatekintve az alábbiak voltak: Seifert 1975-ben megjelent dolgozata pontosan mutatja meg annak a szűk, felekezeti, rituális falnak a konkrét határait, amelyen belül a magyarországi, és elsősorban a budapesti zsidóság zsidóként létezhetett, határozhatta meg önmagát az államszocializmus évtizedeiben. Az írást megjelentető MIOK évkönyveket lapozgatva azért az is feltűnhet az olvasónak, hogy ezek a falakat már a hetvenes évek végén is kikezdték, mind kívülről, mind belülről. Az önkéntes, egyszerre politikai és felekezeti gettó már korán sem olt olyan szilárd, mint azt az ötvenes években elképzelték.15 Rögtön a szöveg elején finom különbségtételt vehetett észre Seifert dolgozatának egykori olvasója a legújabb-kori magyar zsidósággal kapcsolatban.
– Hitközségek, melyek közül kiemelkedett a Budapesti Izraelita Hitközség.
– zsinagógák, a budapesti 30 zsinagógával és imateremmel. A Dohány utcai zsinagóga főünnepi és mázkir istentiszteleteinek magas látogatottsága alapján Seifert kijelentette, hogy „a magyar zsidóság ragaszkodik az istentiszteletek látogatásához.”
– Országos Rabbiképző Intézet, amelyről fontosnak tartotta megjegyezni, hogy „a felszabadulás után hallgatókat oktatott Kelet-Németországból, Csehszlovákiából, s az 1973/74-es tanévtől kezdve a Szovjetunióból.”
– Anna Frank fiú- és leánygimnázium. „Gimnáziumunk működtetésével hathatósan kívánjuk szolgálni az új magyar zsidó nemzedék vallási és világi oktatását.”
– Talmud-tóra tanfolyamok, amikkel – így Seifert – „elérni kívánjuk, hogy az állami iskolákban tanuló és más zsidó fiatalok megfelelő felkészültséggel, tudással rendelkezzenek a zsidó élet vallási ismereteinek vonatkozásában.”
– Zsidó fiú- és leányárvaház;
– Ortodox jesiva
– Kásrusz intézmények (Budapesten 9 neológ és 3 ortodox mészárszék volt 1975-ben, továbbá 4 ún. baromfi vágoda mellett 2 szalámi- és kolbászáru üzem. Az Ortodox Tagozat Budapesten fenntartott 2 rituális éttermet. A kóser bor, pálinka, tej, fűszerek stb. előállítását is megoldottnak nevezte Seifert. A hitközség maceszgyára más kelet-európai országok zsidósága részére is termelt. Közép-Európa legszebb mikvéjeként említette ugyanitt a Kazinczy utcait.
– Valláskulturális rendezvények, elsősorban az intézményes széderesték;
– Női Tagozat és csoportok, amelyek Budapesten minden körzetben léteztek;
– Szeretetkórház és betegotthon az Amerikai úton;
– Szeretetotthonok. A 3-ból 2 (ortodox és neológ) működött 1975-ben Budapesten. „1953-ban a Magyar Népköztársaság intézkedése állami feladattá tette az aggok gondozását és ellátását. A magyar zsidóság felekezeti szervei is részt vállalnak államunk e nemes elhatározásában.”
– Balatonfüredi üdülő;
– Múzeum;
– Könyvtár (a Rabbiképző könyvtára);
– Levéltár (1970-től);
– Könyvkiadványok;
– Új Élet;
– Szociális intézmények, a budapesti központi konyha, ahonnan napi 2000 adag ételt osztottak ki a rászorulóknak 75-ben;14
Facebook Comments