Csirkefej és Kapanyányimonyók

Spiró, Esterházy és Konrád látogatása a Hitachdut Olé Hungáriában

Különös élmény a Hitachdut Olé Hungária rendezvényeire elmenni, és kicsit félek is, hogy nem tudok mindent elmondani pontról pontra, úgy, ahogy az megtörtént, bármennyire igyekszem is majd. A közösségi terembe belépni olyan érzés, mint egy eddig ismeretlen, a külsőtől teljesen független világba kerülni, amelyet a magyar ajkú, főként idősebb korú izraeliek teremtenek meg azon ritka alkalmakkor, amikor egy Magyarországról jövő tudóssal vagy művésszel találkoznak. Ilyen volt tavaly Heller Ágnes fogadása és idén Esterházy, Spiró és Konrád látogatása.

Először persze még azt hiszem, bár egyedi a hangulat, egy átlagos író-olvasó beszélgetésre számíthatok: az ünnepélyt a Hitachdut nevében egy idős hölgy nyitja meg, és örömmel köszönti Jeruzsálem mellett „Haifát, Askelont, Beer-Sevát”, továbbá „a jelenkor irodalmának apostolait”, akik jelenlétükkel lehetővé teszik, hogy „közvetlen közelről megérintsük szellemi kontúrjuk peremét”. Megemlíti, hogy a Hitachdut tagjainak kilencven százaléka túlélő, és hogy a szervezet célja többek között a hozzájuk forduló magyar ajkú új bevándorlók segítése a beilleszkedésben, illetve megóvásuk azoktól a nehézségektől, amelyeken ők annak idején átestek. Ekkor arra gondolok, hogy vajon mennyiben hasonlít egy ’45-ben bevándorló és egy 2009-es olé beilleszkedési problémája, és ekkor még úgy hiszem, hogy racionális gondolatok mentén felfogható ez a találkozó.

De a beszéd alatt már mutatkoznak az első furcsa jelek például akkor, amikor megérkezik egy kövér, piros pólós, eszelős arcú nő, ajkai vastagok, előre ugranak, és sötét mágiát sejtetnek. A nő a kicsi és tömött teremben egy idős néni mellé verekszi be magát, a néni maga elé néz, teljesen nyugodt, szemei a világon túlra kémlelnek, olyan, mint egy kilencven éves tündér. Mikor a beszédben kis szünet áll be, a piros pólós, sötét energiákat sejtető nő feláll, héberül kezd el kiabálni, hangja betölti a termet, és egy pillanatra mindnyájan megdöbbenünk. Pedig csak figyelmet kér, és azt követeli, hogy állítólagos pártfogoltját, a kilencven éves tündért ültessék el az utolsó sorból az elsőbe, és köszöntsék méltóképpen. A tündér egyébként szégyelli magát, nem akar előre ülni, csak ott lenni, ahol van, messze nézni, és távolról hallani, hogy magyarul beszélnek körülötte. A közönség, jó és rossz varázs ellen nagyjából már régóta beoltva, felváltva nevet és szitkozódik, a konferáló hölgy pedig diplomatikusan reagálva örömét fejezi ki a tündér-néni ottléte miatt, és megkezdődik a beszélgetés.

A moderátor Frigyesi Judit zenetudós, népzenekutató, író, felnőtt testbe öltözött kislány; elsőként Konrádot kérdezi, aki sziklaként ül az asztalnál, nem törődik az előtte levő tojáskrémes szendvicsekkel, és maga is a messzeségbe néz. A kislány hangú felnőtt bonyolult kérdéseket fogalmaz A Látogató és az Elutazás és Hazatérés című regény énelbeszélőjének különbségéről, vagy az énelbeszélő mögött álló elbeszélőről. Én a felvetett problémát nem értem, azt viszont lassan kezdem érezni, hogy érteni itt most nem is annyira fontos. Inkább látom, mint hallom, hogy a sziklaként ülő Konrád válaszolni próbál, ám ekkor újabb mágikus pillanatként zene szólal meg a hátsó sorokból, melyre mindenki felkapja a fejét, titkos-misztikus zene, elállíthatatlan. A beszéd abbamarad, a hallgatók nyugtalankodnak, és a bácsi, akinek a zsebe a hangokat kibocsátotta, kétségbeesetten kapkod, mert rájött, hogy most mégsem a varázszene pillanata van, a zsebéből készüléket húz elő, de folyton eltéveszti a gombot; talán sosem tudta, hol is van. Mikor magától elhalkul az érchangú muzsika, egy varázstalan személy bekiabálását halljuk, „na, vége van, mehet tovább”. Konrád ekkor folytatni próbálja a választ, de a zsongás miatt alig hallani, s végül nem tudok meg semmit a két regény különbségéről. Azért próbálok figyelni, de ha egy megjegyzésre véletlen homlokomat ráncolom, a körülöttem ülő varázsnénik rögtön figyelmeztetnek, hogy ez nem helyes. Fogadjam el, hogy mindenki mást gondol, ezért hát ne legyek kritikus.

Frigyesi Judit ekkor Esterházyhoz fordul, ki haja miatt maga is tündér-jegyeket mutat, de ez nem jelenti azt, hogy valójában nem lehet kobold. Esterházy egyébként nem a tündér- vagy kobold-voltról, hanem az apostolságról beszél. Ujját felemeli, haja libben, és kimondja, hogy az írók valóban apostolok, csakhogy, teszi hozzá szemében kaján csillogással, olyan apostolok, „akikben nem érdemes hinni”. Ez mintha egy zárómondat volna egy feltűnően elegáns lénynek, tündér és boszorkány-szülők származékának, kinek haja szépen van besütve, és biztosak lehetünk abban, hogy varázspálcája retiküljében lapul, bár azt nem tudhatjuk, képes-e használni; a zárómondatra mindenesetre ezt kiáltja: „Szeretném mondani, hogy én együtt jártam az Esterházy Péter nagynénjével iskolába!”. Hirtelen felötlik bennem a kérdés, hogy ez a nagynéni tündér volt vagy kobold? Szeretnék végre biztosat tudni Esterházy kilétéről, de a jelenlevők nem értékelik az információt, és ironikus megjegyzések hallatszanak: „Hülyén megyünk haza, ha ezt nem tudjuk meg”, közlik többen jól hallhatóan, majd egy néni a másikhoz fordul, és azt kérdi: „Te melyik busszal mégy haza?”. Beszélgetőpartnere felháborodottan néz vissza rá: „Szerinted én már repülni sem tudok?”, mondja, és elfordul, amennyire legalábbis nehezen mozgó tagjai engedik. Ekkor az író folytatja mondandóját, és azt fejtegeti, neki nincs ars poeticája.

A zsongás teljesen körülvesz, késztetést érzek arra, hogy én is bekiabáljak valamit, csak nem tudom, mit is kellene, és közben szomorkodok, hogy nekem nincs varázserőm, valahogy nem szedtem össze eddig sehonnan. Ezek a nénik-bácsik bezzeg söprűn repülhetnek vagy söprű nélkül is, zsebükből zenét fakasztanak, igaz, nem a megfelelő pillanatban, és elállítani sem tudják, de akkor is.

Spiró eközben megdöbbentő kijelentéseket tesz, vélt kilétét azonnal felfedi, és láthatólag nem azért jött, hogy ne keltsen megdöbbenést: leveti bőrkabátját, hogy ő maga jobban látsszon, és jól hallhatóan így szól: „Én vagyok a Hétszűnyű Kapanyányimonyók, és nevemen, a Spirón kívül semmi zsidó nincsen bennem. Magyar mondák hatottak rám, magyar az anyanyelvem. Emellet főbb hatásként esetleg Gorkijt és Platonovot említhetem”. A varázsnénik- és bácsik megdöbbennek. Mikor a Spiró-Kapanyánimonyók hangsúlyozza, hogy „Gorkij és Platonov tudtommal nem zsidók”, a nénik majdnem előkapják mindazt, ami zsebükben rejlik, de ehelyett csak azt kiáltják csalafintán „még kiderülhet”. A besütött hajú varázsnéni, aki többet tudhat Esterházy kilétéről, felháborodottan emeli fel a kezét Spiró felé, és kioktatón mondja: „Shaya Agnon pedig egy Kapanyányimonyóknak is tudna mit mondani!”.

Ezután egy, saját elképzelése szerint az ész erejében bízó varázstalan bácsi, volt professzor, Slómó Stern emelkedik szólásra. Kérdése vádló, és arra utal, hogy e három apostol egy sötét rendszer írója és kiszolgálója volt hosszú éveken át, most pedig egy aránylag világosabbé, egy teljesen másiké. Hogy lehet, hogy még mindig olyanok, mint régen? Hogy nem okozott ez elképesztő törést az életükben? De szerencsére maga a közönség siet az apostolok védelmére, különösen a sziklaként magasodó Konrádéra; Stern visszakozik, de ezt már nem nagyon hallani, mert a hátsó sorban ülő varázsbácsi ismét zenét fakaszt a zsebéből, és a piros pólós boszorkány többeket üldöz el maga mellől, héber ártásokat alkalmazva, szerencsére azonban az ártások nem találnak.

Amikor Konrád beszél a túlélésről, elkövetkezik az este egyetlen csöndes pillanata: „Azt hiszem, ha az ember egyszer már úgy döntött, hogy él, mondja Konrád, akkor ezt feladatnak kell tekintenie, amely kötelezettségekkel jár”. A termen a mondat hatására csendes moraj fut végig, és olyan, mintha ebből a néhány szóból aznap először mindenki megértett volna valamit. Olyan, mintha hirtelen, kivételesen, a varázsnénik és bácsik egyre gondolnának.

Végül valaki elkiáltja magát, és megtöri a csendet, hangja lelkes és vidám: „Arra kérjük önöket, hogy ha hazamennek, gondoljanak Izraelre! Nem kell visszajönni, csak gondoljanak Izraelre”. Stern pedig egy utolsót támad, Spiró felé néz, és azt mondja, „lehet, hogy magának egyetlen identitása van, az, hogy magyar, de nekünk is egy, az, hogy zsidók vagyunk”. Konrád arcán először látok világi idegességet, és Stern felé fordulva azt kérdi, „Maga varázstalan ember, magának mégis mit jelent az, hogy zsidó a kijelentés ismételgetésén kívül?” „Azt, hogy zsidó vagyok. Hogy ezzel semmi probléma sincs. Egy svédnek sem probléma, hogy svéd, ugyanígy vagyok én is zsidó”. Ebben maradnak.

Az utolsó kérdést egy fiatal, egyetemistának tűnő lány teheti föl, szőke hajú, okos tekintetű. Amikor azonban megkapja a hangot, csak ennyit mond: „Csirkefej”. Az apostolok kérdőn néznek rá, különösen Spiró, „igen, és?”, kérdezik. Erre a lány egy nejlon zacskót húz elő, kivesz belőle egy csirkefejet, és a tömegbe dobja. Hangos felháborodás és izgalom hallatszik, majd a lány újabb csirkefejet vesz elő, és megint eldobja; a falra pattan, majd a földre esik. Ekkor érkezik meg a következő fej a másik irányból: a besütött hajú néni rántotta elő a retiküljéből. A lány újra dob, és addigra már repkednek a csirkefejek mindenhonnan, egyesek kacagnak, mások átkozódnak, de majd mindenki zsebéből, szatyrából, kabátujjából előkerül egy következő fej. Akinél mégsincs, megrohamozza a zongorát, melyen az írók művei találhatók; eladásra és dedikációra szánták őket. A közönség ezzel nem törődve megragadja a Konrád-, Spiró- és Esterházy-köteteket, és a csirkefejeseket kezdi el püfölni félig komolyan, félig játékból. Spiró mintha élvezné, kigombolja az ingét, hogy a bőrén érezhesse a nekicsapódó csirkéket. Esterházy gondolkozik a menedéken, az asztal mögé bújna, mert valaki egy Harmonia Caelestisszel igyekszik felé, és valószínű, hogy fejbe akarja vágni. Egyedül Konrád ül, akár egy szobor, maga elé néz komolyan, és egyetlen csirkefej vagy kötetcsapás sem éri. Én egy szék alatt kuporgok, egy fej mellettem landol, rám mered a szeme. A karommal védem a saját fejem, és az ötlik eszembe, hogy micsoda furcsa varázsnépség ez: idejön a magyar írókhoz csirkefejeket dobálni…

Kapcsolódó anyagok

Frigyesi Judit a Sirályban – az emlékezés hangképei
Bendl Vera másik beszámolója – ugyanerről
Bendl Vera: Jacob Taubes- zsidó filozóf – náci alkotmányjogász
Pályi Márk: Regény és szerelem Tel-Avivban (Bendl Vera novelláiról)