Az új evangélium és a nagy izraeli cirkusz

Az új evangélium és a nagy izraeli cirkusz

- in Komoly
1667
stalinchildren

Sztálin ölében megszületett az orosz-jemeni messiás

Akinek nem rémlik: Yigal Amir Jichak Rabint gyilkolta meg 1995-ben. A minisztergyilkosságért életfogytiglant kapott, és úgy tűnt, soha többet nem hallani róla. Persze cikkeztek még arról, hogyan volt vagy nem volt joga a gyilkossághoz, Izrael megmentőjét kellene-e benne látni, vagy köztörvényes bűnözőt. Többnyire azért (monnyuk a telepeken kívül) az utóbbi álláspont nyert.

Az Amir család azonban zseniálisnak bizonyult atekintetben, hogyan hívják fel magukra a figyelmet. Amir anyuka, (eredetileg jemeni bevándorló herzliyai óvónéni) még a kilencvenes években előadássorozatot állított össze, és Amerikában akart vele turnézni, de nem kapott vízumot. Így sem unatkozik, főleg amerikai riporter(nők) rendszeresen látogatják, és ha nincs semmi más hír, leírják egy napját. Hogyan neveli egyetlen szabadlábon lévő kisfiát, és hogyan ingázik Yigal és a gyilkosság kapcsán szintén lesittelt tesó, Haggai között. Amir anyuka készségesen beszélget riporterek előtt fiaival telefonon.

Mindez azonban nem lenne elég, hogy foglalkozzunk vele. Az igazi médiazseni ugyanis nem ő, hanem Yigal felesége, Larissa Tembobler. Aki a kilencvenes évek anyagaiban kutakodik, még nem találhat rá, akkor ugyanis Amirnak egy barátnője volt, aki nem Larissa. Az akkori barátnő a Rabin gyilkosság kapcsán kilenc hónap felfüggesztettet kapott, mert tudott Amir tervéről, de nem jelentette fel. De ő már a múlté.

És képbe került Larissa

Larissa Trembobler ortodox orosz bevándorló, arab és zsidó filozófia szakot végzett egyébként pedig házas volt és négy gyerek anyukája. A Rabin gyilkosság után valamivel azonban dobta az eredeti férjet, Binjamint és Y. Amir közelébe keveredett. Larissa ugyanis az orosz rabokat tanítgatta judaizmusra ugyanabban a börtönben, ahol Amirt is őrzik. Arról ugyan nem tudni, hogyan került pontosan a jemeni Amir közelébe, de csak megtörtént. Eltérő információk vannak, mikor találkoztak, 1997-ben, vagy csak 2001-ben. A merészebb cikkek szerint Larissa előző férjével együtt látogatta Amirt, mások szerint nem kellett ehhez az exférj. Yigal és Larissa leveleket irogattak egymásnak és telefonon is bontakozhatott a románc. Larissa állítása szerint nem a jemeni sötét szemek fogták meg, hanem a köztük lévő ideológiai egyetértés fűzte őket össze. Amirt ugyan nem engedik ki a börtönből, de a zsidó jog lehetővé teszi a küldött útján intézett házasságot. A házasság elhálásának problémájába most ne menjünk bele, nem kell hozzá feltétlenül. Az izraeli Rabbinikus Bíróság 2005-ben érvényesnek ismerte el a házasságot, az Izraeli Belügyminisztérium azonban nem. Kis csetepaté, huzavona, beadványok és politikai csiki-csuki után azonban (mit gondolunk ki?) a minisztérium engedett, Amirék az állam szerint is házasok.

Vallásos pároknál nem is kérdés, a követező lépcső a reprodukció. Amir egy alkalommal illegálisan próbált spermát kijuttatni, de ezt észrevették, és a házaspártól megvontak néhány találkozót és telefonbeszélgetést. Újabb huzavona, (újabb sok-sok cikk), Amir éhségsztrájkol. 2006. október 20-án a Sherut Bitahon Klali (Általános Biztonsági Szolgálat) visszautasítja a felügyelet nélküli házastársi érintkezést, azonban négy napra rá mégis engedélyezik a boldog pár tíz órás együttlétét.

Larissa fogant is, és mit tesz isten, pont úgy időzítették az akciót, hogy a szülés lehetséges időpontja pont a Rabin emléknap, november 4. lesz.

Larissa egy hete kórházba vonult Jeruzsálembe, és két vizsgálat között teljesen rosszmájú riporterekkel hadakozott, akik azt állították, az időpont választása tudatos, és annyira lényeges, hogy a nő hajlandó császármetszésnek is alávetni magát a legenda érdekében. Larissa erősen tiltakozik, ortodox asszony ő, hát így jött ki a lépés, mit tehet ő róla.

A gyerek végül 2007. október 28-án született.

Közben persze újabb beadványok íródnak, hiszen a büszke papa szeretne ott lenni fia (az lett, de ezt már hamarabb tudni lehetett) körülmetélésén. Ez úgy tűnik nem fog összejönni. A történet folytatása világos: a gyereknek születésnapjai lesznek, aztán bar mitzva, érettségi, stb.

Eddig a performansz. Innentől koncentráljunk Larissára és az izraeli orosz médiára

Larissa (azért annyira nem) ifjú asszonyként akadémiai karrierjét ugyan feladta, de úgy tűnik, megérte. Nem csak főzöcskél otthon, hanem oroszul blogot vezet, amelyet rengetegen látogatnak. A blog hangvétele belsőséges, kb. úgy viselkednek, mintha nagy-nagy család lennének (charedi körökben ez egyébként nem is meglepő, a bizalmasságot pedig tovább támogatja az orosz bevándorlók közösségi érzése), a látogatók az izraeli média „torzításaitól mentes” igaz sztorira kíváncsiak, blikk és kurucinfó ízléses keveréke lehetne talán a párhuzam. A gyereket, ha messiásnak nem is, de a legjobb yigali hagyományok letéteményesének és örökösének tartják.

Nos, a terhes Larissa amúgy is szimpátiát kelt, már csak növekedő hasa miatt is. Sokan fel vannak háborodva, hogyan bánhat a média így meg úgy egy terhes asszonnyal, akinek épp gyermeke egészségére kéne vigyáznia. Itt majdnem bedőlök ennek, de a szülés elég pontos időzítése biza kikényszeríti a figyelmet, ha tetszik, ha nem. (Arik Helman elemző picit csodálkozik, hogy az emberi jogokért szenvedő asszony narratíva összekapcsolódva a magánéletében zaklatásnak kitett hősnő mítoszával hogyhogy nem keltette még fel a feministák rokonszenvét. Talán ők nem annyira oroszok.)

És ha nem a növekvő has, akkor más attitűd kezd dolgozni. Vannak, akik úgy érzik szegény Larissa és Yigal üldözöttek, Izrael állama pedig a legjobb szovjet-sztálini attitűdöket alkalmazza velük szemben. Ezt a részt elsőre nehezen értem, Larissát végtére senki nem kezdte kínozni, senki nem verte le a veséjét és egyébként is. Pedig az asszoci világos:

Mert ad 1. ott a hősnő mítosz

A nem netes orosz médiában nem annyira a Yigal vonal érvényesül, hanem a hős Larissa, aki az „emberi jogok idealisztikus asszonyává avanzsált.” Egyéb romantikus képzetek a dekabristák asszonyainak reinkarnációját látják benne, (a dekabristák arisztokratikus forradalmárok, Miklós cár ellen szervezkedtek, majd sikertelen szervezkedésük eredményeképp Szibériában voltak kénytelenek berendezkedni), vagy legalább olyasvalakit, aki dekabrista szindrómában szenved és nemesen szenvedőn viseli az élet viszonytagságait. Larissának a minisztergyilkossággal elvközösséget vállaló házassság-performansza ebből a narratívából tökéletesen kimarad.

Úgy tűnik, jó fogásnak bizonyult, hogy Larissa oroszul blogol, így aztán a gyilkosság vonal simán el tud sikkadni, ugyanis a bevándorló oroszok nem élték meg „kollektív traumaként” a Rabin gyilkosságot, először is, mert kissé elszigetelten élnek, másrészt sokan 1995-ben még nem voltak izraeliek. Nem is igen értik a „Rabin előtt” és „Rabin utáni” főleg baloldali, szekuláris zsidó időszámítást.

A jemeni Mr. Amir így aztán orosz asszonya révén ha nem is gyilkosként, hanem börtönben senyvedő férjként élvezheti az orosz emigránsok csendes szimpátiáját. Az oroszok pedig nyugodtan nyilvánítanak szimpátiát, hiszen a Rabin gyilkost végső soron nem Borisznak hívták.

És ad kettő: 60 százelékban ezért is Sztálin a felelős, a maradék negyvenért meg a csodálatos emberi emlékezet Az orosz szív nagy. A szimpatizálás sokszor Haggai-ra, Amir testvérére is kiterjed, hiába, no sógor ő is. Na meg teljesen alkalmas a sztálini éra újraélésére, amikor is a megvádoltak családtagjai is gyorsan rács mögé kerültek. Orosz logika szerint ugyanis aki börtönben van, az többnyire másként gondolkodó, üldözött, igazságtalanul szenvedő, tiszta szívű ellenálló. Amir meggyőződésből elkövetett gyilkossága simán belefér ebbe a képletbe. A volt szovjet területekről bevándoroltak számára tetszik, nem tetszik, még mindig valósabb és közelibb az anyaország történelme, és évszámokban lehet hogy jobban megy az izraeli államalapítás mint Szentpétervár vagy a Kreml építésének datálása, de az emberek többsége nem történész, a kulturális emlékezet győz, ha lehet a Mose Dajjan bálvány helyett Raszkolnyikovra szavazni, hajrá.

Facebook Comments