„…s ennek a kinövésnek, ennek a semmi kis húsdarabnak a látványa…” (Simone de Beauvoir: A második nem)
Régóta tudjuk, hogy az egzisztencialista én-kép gyökeres elszigetelést kíván a külvilág összetett inger-rendszerétől, ezzel kiépítve azt a komplex érzet-csomót, melyet végül a valós létezés megtapasztalásának nevez el. Sartre 1946-ban, az egzisztencialista gondolat felívelésének egyik állomásaképp rajtaüt a közbeszéd jól artikulálható toposzára, a zsidókérdésre. Réflexions sur la Question Juive (A zsidókérdésről) című, nagyívűnek szánt vitairatában kiosztja a szerepeket mind a zsidóra, mind az antiszemitára vonatkozóan. Mielőtt rátérnénk e rendkívüli értekezés hatalmas gondolati tárának magasztalására és Sartre integráló személyiségének dicsőítésébe, érdemes egy szolid ecsetvonással kitérni a könyv gondolati, motivációs hátterére.
A „jámbor zsidógyűlölet” (idézet Komoróczy Gézától) kifejezés megfelelő járuléka, egyben meghatározása lehet annak a tendenciának, ami a középkori keresztény teológiai érvek felsorakoztatásával, illetőleg helyenként az ezekkel kapcsolatba hozható zsidó gondolatrendszer mellérendelésével kívánja bizonyítani az előbbi szisztematikus felsőbbrendűségét, jogosságát az utóbbival szemben. Gyakorlatilag másodlagos ezek célzata, vajon ez az eltévedt báránykák visszatérítését óhajtja, ölelgetve, csókolgatva az igaz tanhoz, avagy ezek csupán a teoretikus érvénytelenség, haszontalan makacsság kinyilvánításai. A 20. század vallási érzetének átalakulása, persze csak ha elfogadjuk A második nem érvelését, miszerint példának okáért a pszichoanalízis nem egyéb, mint egy elnyomott vallási felindulás újbóli felbukkanása egy kis ezoterikus psziché-diszciplínával cicomázott alakban, az egzisztencializmus, minek is rejtegetné a derék gondolkodó, a megismerés hasonló ösvényeinek csapásirányát követi, az új felismerés okozta örömtől bódultan. Talán bekapcsolva ezt a felvetést a jámbor antiszemita korábban sikeresen kidolgozott ideológiájában, kijelenthetjük, az egzisztencializmus „a zsidó”, ahogy meghatározzák, társadalmi jelenlétének kikapcsolásával azonos platformra kerül az általa mélyen megvetett, lenézett „antiszemitával”. Az egzisztencialista és az antiszemita azonosulása Sartre művén kívül is kivirágzik. Beauvoir A második nemben így ír:
„A férfiak mindig és mindenütt fennen hirdették, hogy ők a teremtés koronái. „Áldassék az Örökkévaló, a mi Urunk és minden világok Ura, hogy nem teremtett asszonynak” – így imádkoznak reggelente a zsidó férfiak, miközben hitveseik megadással mormolják: „Áldassék az Úr, hogy megteremtett, akarata szerint.” (Beauvoir (1971) 18. old.)
Az érvelés mindenképp fals, hiszen eltagadja az interpretáció lehetőségét, a zsidó paradigmán kívül értelmez egy feltételezhetően olyan jelenséget, mely egyértelműen zsidó. Természetesen ez sem feltétlenül indokolja a bracha helyének fenntartását a reggeli áldások közt, de egy ilyen vita kimenetele természetszerűleg más premisszákból indul ki, Beauvoirhoz képest, mindenesetre.
Nézzük a megállapításokat, mik a nyájas, végtelenül elfogadó külső szemlélőt (ez Sartre lenne, szándéka szerint) a zsidó és az antiszemita között feszülő ellentétét jellemzve, és az örökletes kontradikciót feloldva, a filozófus bőkezűen oszt.
Az antiszemita esetében Sarte technikája nem sokban különbözik a szkeptikus szemlélőétől, talmudi terminológiát felhasználva, a talmid hachamétól (azaz a rabbinikus irodalomban járatostól), aki mély megvetéssel és kéjes megelégedéssel konstatálja a társadalom többségét lefedő am háárecek a törvények előírásai tekintetében ignoráns viselkedését, majd ezt kihangsúlyozandó, megelégedéssel kér áldást a kádis dörábánánban. Érvelése a gúny és az irónia diszkrét elegyére támaszkodik parodizált példái sorjázásakor. Elmeséli, hogy a nácik először a közfürdők használatától tiltotta el a zsidókat, mintha testükkel megfertőznék azt a szubsztanciát, amivel érintkeznek. Végső soron a levegő, amivel érintkeznek, romlottá válik. Mindez valóban kimeríti az abszurdot. Ennek felmutatását Sartre sem mulasztja el. Áttérve értekezése lezárása felé sodródva, a zsidók felelősségének listázásánál alapvetően a negatív történelmi ön-meghatározást jelöli ki. Ez egyrészt a belső koherencia torz kifejeződése – véli Sartre – másrészt a külső, többségi társadalom zsidókkal szemben kialakított viselkedési standardja. A egzisztencialista megoldás az egyén leszakítása elsődleges identitásáról, ezután integrálása a többségi társadalomba.
Miből eredhet, miben gyökerezhet ez a historikus látásmód: a Churbanból (azaz a Szentlyek lerombolásából) és a diaszpóra-létből, a pogromok sorozatából és a konstans elzárkózásból és gyanúból? A filozófus válasza mindegyiket egy egységként láttatja.
Valóban örökletes betegség lenne a negatív zsidó történelmi öndefiníció, szükséges-e az így kialakított ön-meghatározás kötelékeinek felbontása, ha már fiziológiailag úgysem sikerülhet, egy megfelelő helyettesítő szkizma felmutatásával, egyben a tradíció eltörlésével? Ennek megválaszolásához folyamodjunk a legkézenfekvőbb, primer forrásanyagunkhoz, a Bibliához. Nyilvánvalóan, a szakrális szövegek kanonizálásával megnyílt az út a véglegesített áldozattá váláshoz, mely csupán halmozza, kívánva halmozza a szerep felvállalását követő erőszakot. Sartre saját eszmefuttatása vezethet minket a Bibliához, de vajon milyen belső exegetikai kapcsok reflektálnak egymásra a Héber Biblia számos rétegéhez tartozó szövegekben? A különböző helyszínek tipológiája fontos támpontnak bizonyulhat ebben a kérdésben, hiszen a negatív történelmi definíció egyik komponense nem más, mint a történelmi otthon elvesztése, mely egyes álláspontok szerint csak a Messiás érkezésével nyerhető vissza, s minek hiánya jelenti azt a vákuumot, mely központi, feldolgozatlan és örök traumának tekinthető a diaszpóra-létben. Az ideális otthon-képzet azonban nem Cionnal és Izrael földjével kezdődött, legalábbis a Héber Biblia párhuzamainak áttekintése után nem. Az archetipikus zsidó szent hely Gán Éden, Éden kertje, mely a kezdeti, történelem-előtti harmónia kifejeződése, minek elvesztését az ember törvényszegése tett elkerülhetetlenné. Következésképp, Éden kertje a hely, minek tökéletessége visszhangzik a későbbi történet-láncolatokban, tehát minden, Édent követő helyszín kényszerűen ennek nosztalgiájától átitatott. Miképp Michael Fishbane rámutatott, ez az „ősi mitografikus” képi megjelenítés kerül előtérbe Jeruzsálem szent városának esetében is. Jeruzsálem, a Júdea királysága rendjének súlypontja és az isteni áldás fokmérője, maga a történelmi Éden, mely Isten hegyén van. A hagyomány egy másik történetet is kapcsol Jeruzsálemhez, Moria hegyét, mely egykor Izsák feláldozásának helye lett volna (1Móz 22:2,14).
A zsoltárok között is több egyértelmű utalást, analogikus vonások kiemelésére felépített verset találhatunk a Jeruzsálem-Éden kapcsolat kidomborítására. „Isten hegye”, ami a kozmikus mélységek fölött uralkodik (Zsol 48:3), a város, melynek központjából „örvendeztető” folyamok áradnak (Zsol 28:16), utalva ezzel Éden földrajzi elhelyezésére, ami hasonlóan egy hegyen volt és melyből négy folyó indult ki a világ négy égtája felé. Jeruzsálem – összegzi Fishbane – „a szentté tett földrajz szimbóluma”, így a földrajzi meghatározás egyszerre számos adalékot tartalmaz a helyszín beazonosíthatósága után, vagyis Jeruzsálem nem összetéveszthető a békével, a renddel és a harmóniával, nem kevésbé pedig Éden történetileg megragadható attribútumaival, tehát Édennel magával. (Fishbane (1985) 368-370. old) A zsidó tagadó és pogromoktól megkeseredett személyiségét kevéssé érinthetik a fenti reflexiók, vetheti fel a jámbor Sartre. Bár, míg írásában egyrészt elutasítja az antiszemita felvetését, miszerint a zsidó egy csoport, egy klán tagjaként értelmezhető, ő maga minden egyes zsidót a történelmi múlt egy kiábrándult áldozataként kezel, aki örökségétől kizárólag a többségi társadalom bevonásával szabadulhat. Ha ezt a támogatást nem kapja meg, mélyebbre süllyed történeti azonosságában.
Mihelyst szembeállítjuk Sartre képzeteit, melyek, úgy tűnnek, inkább az ún. „középszerű” antiszemita gondolatkörének lecsapódása a sznob intellektualista írásában, aki maga mély megvetéssel fordul a gyűlölet kinyilvánítói iránt, emellett mégis alávetett kiszolgálójává válik saját kicsinyes felismerésének, melyen kívül esik a konceptuális átalakulás bármely formája. Amint láttuk, a Biblia redaktorai a helyszínek valós fennállását, vagy azok valamilyen formában létezését ürügyként használja egy ideális egész kialakításához. Ezékiel sem kesereg az első szentély pusztulásán, hiszen próféciája alapja annak a reménynek kifejezésére, hogy Cion újjáépül, ezenközben a régi-új Cion képzetére közvetlenül rávetíti Édent, egy megújult Éden képzetét, vagy Éden tárgyiasulásának vágyát (Ezék 36:36). Máshol Ezékiel Izraelt, hasonlóan egy új Ádámhoz, akit új testtel és megújult lélekkel ruház (Ezék 37:4-9). Éden és Ádám képzeteinek társítása a pusztulás valóságával összekapcsolva kelti fel a közösségi nosztalgia érzetét.
Mindez érdekesnek tűnhet annak fényében, hogy Sartre a zsidó gondolatiságát a tagadás, az oppozíció mintájaként fedezi fel. Amint ebben a rövid exegetikai szakaszban láthattuk, Éden megismételt felhasználása, Ádám, az új ember teremtésének felismerése és újradefiniálása nem több néhány halvány hozzátételnél annak bizonyítására, hogy a Sartre által előszeretettel elítélt történeti kép azon vonása, mely szükségessé tenné a teljes asszimilációt, és a fogadókészség felerősödését, alapját veszti, hiszen a zsidó historikus látásmód jelentős flexibilitásról tanúskodik, fluktuálva a történeti keret sajátosságainak megfelelően.
Ennek a felismerésnek elmulasztásával Sartre intellektuális kalandja kissé balul végződik. Egy bajosnak tűnő érveléssel sikeresen evez egy nem túl elegáns álláspont felé, ami nem egyéb az antiszemita stupid bosszúságának kiböfögésénél. Miként az antiszemita a körülmetélt péniszt a feminin pénisz-irigység és a nem-zsidó férfi gyűlöletének kiváltó okának tartja, úgy Sartre zárt értelmiségi tételével egy hasonlóan nonszensz, de legalább tudati tényezőt talál, ami végső soron indokolhatja a jámbor zsidógyűlöletet. A választás a fütyiket összevető gyermeké: több-e az ő fütyije az enyémnél?
Felhasznált irodalom:
Fishbane, Michael: Biblical Interpretation in Ancient Israel. Oxford University Press, 1985
Sartre, Jean-Paul: Anti-Semite and Jew. Schocken Books, New York, 1948, ford: George J. Becker
Komoróczy Géza: Jámbor zsidógyűlölet. Élet és Irodalom, 39, no. 51/52 (1995. december 22) pp. 24-25
Beauvoir, Simone de: A második nem. Gondolat, Budapest, 1971, ford: Görög Lívia és Somló Vera
Facebook Comments