Kornis Mihály: Egy csecsemő emlékiratai
Elbeszélőnk felütésképp sétára invitál minket- s ha elfogadjuk a felkínált Buksi- praclit, akkor varázsütésszerűen csusszanhatunk bele az író átkos-édes kisdedkorának miliőjébe.
Hogyan másképp is kezdődhetne egy ilyen elbeszélő regény:„Kisasszony, bemutatkozom- vakmerő leszek- én egy ötéves kisfiú és egy ötezer éves teknősbéka keveréke vagyok (…). Szerintem én vagyok a legérdekesebb ember errefelé, egy nagy szemű ökör, ezt is hangsúlyoznám, de aki már túl korán észrevette magát.
Feltételezésem, hogy több szinten párhuzam fedezhető fel a Micimackó és a Kornis-mű közt, ami bizonyára erőltetettnek és/vagy nevetségesnek tűnik, pedig. Pedig (amellett, hogy ez az elbeszélői nézőpont nem feltétlenül redukálódik e két műre) az a felütés, hogy Mackó feje kopog a lépcsőn, ahogy Gida cígöli felfele, valamint ahogy Kornis bemutatja magamagát- a valaki mást, az egyszeriségében magányost, aki körül (el)pereg a világ, míg az ő saját időszámításában él –egyszóval ez a két (ál?)filozofikus óriáscsecsemő bennem összecsendült.
Az egybecsendülő felütéseken túl hasonlóképp bontakozik ki két hősünk univerzuma: Micimackónál méhkaptári magasságokba, Kornisnál korának mélységeibe csöppenünk bele. Összecseng továbbá még ez a dalon farigcsáló melankólia, ez a szeretnivaló csetlés-botlás.
Ezt viszi tovább Kornis, mikor önmagát az elbeszélés középpontjába, egyes szám első személybe helyezve felvonultatja csecsemőkora meghatározó alakjait, eseményeit. Minekünk pedig nincs más dolgunk, mint hogy igazi befogadó-fogyasztóként székünkben hátradőlve átadjuk magunkat a szaggatott-izgatott szövegáradatnak. Hisz amellett, hogy az időben és az idő által folyik, fiktív is ez a tér az első betűtől kezdve: benne van Alice és a Tükörországa, benne a Békakirályfi, (a Kornisnál a vissza-visszatérő hős jó-rossz hős), s benne legfajsúlyosabban a legvidámabb barakk keserédes világa. Buksifejében mindezen világok szereplői összefolynak, s mi is azon kapjuk magunkat, a lírai s lehengerlő stílus sodrában, hogy tulajdonképp mi is, akár a könyv szereplői, egyazon haláltánc lépéseit járjuk.
A tapasztaltak alapján olvashatjuk innen is. De akarva-akaratlanul maradhat a befogadó kívülálló, ki, ahelyett, hogy az épp ennek az osztozásnak résztvevőjévé válna, csak fejet kapkod s ekképp akad fenn Buksi botladozásain. Pedig. Pedig tulajdonképp szórakoztató az a háttér ami az énélmény-mesélésen túl kibontakozni látszik. Csupa ismerős(nek tűnő) darabkája a pesti földnek, ki a kornisi mesélés által régi-új ismerősként integetnek egy-egy lapról.
A mesei, a mesés tehát az egyik (mondvacsinált) forrása, a színházi, ill. a teátrális a másik. Kornis hozza (anyja is színész lévén) és továbbviszi (eredetileg ugye színházi rendezőként végzett) a hagyományt, amit aztán jócskán hagy nyomot az írásaiban is. (Apropó, véletlen s érdekes párhuzamok sora fedezhető fel két, Kertész Mihály néven debütáló, Kornis Mihály, ill. a Michael Curtiz néven befutó magyar zsidó közt..). Túl azon, hogy visszaköszönnek a Halleluja átkosbeli bérházának bábként (szerintem meglehetősen zseniális módon) mozgatott lakói, ott a színház a hatásszünetekben (vivát az igényes szerkesztésnek), a tablószerűen igazított jelenetekben (ld. Engels téri zsidó bácsikák).
Mert „Ami összeomlik az újra feláll”, rendek jönnek s buknak el. Felkelés is van, igen, pl. ’56-ban. Ez Kornisnál a legmeghatározóbb történelmi esemény, ugyanakkor örök ez a csetlés-botlás, az élet nevű dolgon való átbukdácsolás. Ez, ez a ballépésekkel és kilengésekkel pettyezett út az övé, ami édes (vagyis legtöbbször a nőkhöz kapcsolódó) és keserű (főleg óvodához, iskolához) fűződő élmények köveivel van kirakva. Van itt bájos testfelismerés, vérbeli gyerekhazugság, csínytevések, tapogatózások minden mennyiségben.
Mindeközben nem a megtántorodás, megbújás, s nem a bizonytalanság jellemzi a nagyvilágban hol eltörpülő, hol azon felülkerekedő lényt.
Nem, ha valami egyöntetű, akkor az az elbeszélő egoizmusa. Kornis aNap-könyvből megismert ön- s énkifejezésével dolgozik. Van, akit hosszútávon ez irritál, számomra mindenesetre erősebb az a tendencia, hogy az „én-akarás” összeolvad az én megírni akarásával.
Akár lehengerlő is lehet az az igyekezet, amivel az író emlékírásból át akar csúszni a vérbeli prózába. Mert meg kell vallani, s erről Kornis is hasonlóan nyilatkozik (t.i. a Petrivel készült beszélgetés során, (ld.Sóhajok hídja) ha sem nem a centrumból (ld. itt) sem nem az abszurd dráma köpönyegében (ld. a szeretnivaló Halleluját), hanem felülről kell tudni animálni az elbeszélést.
Ha felismertük, hogy Kornisnak ez ezúttal csak félig sikerült, s/vagy nem is akarta, hogy az így sikerüljön, akár el is helyezkedhetnénk a megadó olvasói pozíciójába, esetleg átadhatjuk magunkat a mi kis gyermekkorunkkal való folyamatos összehasonlításnak. Igen, szerintem benne rejlik a szövegben az a veszély, hogy egy idő után az irodalomnál erősebb a „rekvizitumérték”, hogy felülkerekedik a nosztalgiázó, az önmagamat a másikban felismerő kéje. Ugyanakkor abban a pillanatban, hogy ez a kérdés felmerül, többé nem a műről magáról van szó, s ez a lehengerlő (el)rendezés, másodlagossá válik.
S mitől lehet mégis más, egyedi ez a narratíva? Nem attól, hogy természetszerűleg nem lehetett mindaz a saját emléke, amit annak ír le. Szeretem azt, hogy Kornis még a látszatát sem akarja annak kelteni, hogy ez tényleg s kizárólag egy csecsemő mesterséges objektívje. (Igaz, már a cím ebből a szempontból determinálja ezt a visszásságot: nem pusztán emlékekről, emlékiratokról van szó.) S innentől kezdve az ártatlan, világrarácsudálkozó elbeszélésből minduntalan kibukik a felnőtt illúziómentes szövegelése. Akárcsak a képek: az egyik babaképről mintha a mai Kornis kacsintana vissza. Azt hinnénk, trükk, montázs, de nem, ez mind ő volt egykor.
Ez ő volt, de ezek lehettünk mi is, akár áttételesen, a felmenő nemzedékek örökségének köszönhetően. Visszaüt (sajnos?) az az érzet, hogy ez a mi múltunk töredéke is, miénk is a Szervita téri templom, az Erzsébet tér, az undok házmesternéni. S nagyon közös lehet ez a tipikus háborúból maradt zsidó gyökér, ill. gyökértelenség, s vele a jiddis szavak, fél-félmondatok szintjén megfogalmazott „zsidó másság”.
A belbecsen túl illik szót ejteni a külcsínről. A könyv nemcsak a kisdedről szól, hanem mintha az olvasni ódzkodóknak szólna. Tágas sorok, szellős elosztás, finom papír, étvágygerjesztő kivitelezés, valamint millió kép, mely hol kiegészíti, hol átveszi a szótól a mesélés jogát. Akár egy képeskönyv, melyet végiglapozva a fotók alapján feleleveníthetjük a sztorit is. S mindenek után ha még hiányérzetünk támadna, a könyv végén a szó szoros értelmében is megszólal az író. A mellékelt korong tartalmazza megközelítőleg az egész könyv anyagát. Emellett a kézirat, fényképestül is rátétetett.
Szerethető tehát ez az elegánsan feltálalt érzés-élménycsomag, csak nehéz őt repesve, nehéz őt feltétel nélkül. De ez akár írható a finnyás kritikus számlájára is.
Facebook Comments