Az asszimiláció kérdései a magyar irodalom tükrében a dualizmus (1867–1914) korában

Az asszimiláció kérdései a magyar irodalom tükrében a dualizmus (1867–1914) korában

- in Kiemelt, Komoly, Meséld el fiaidnak
237
Budapest-Szabadsag-ter_1912-263x230

Az asszimiláció, azaz a népek, nemzetiségek, felekezetek és néprétegek egybeolvadása a 19. század végétől a magyar irodalom egyik nem lényegtelen, ciklikusan visszatérő, vehemens konfliktusokkal, kiközösítéssel járó, következményeiben ma is érzékelhető kérdése. 1 Különösen az a zsidóság asszimilációjának története. Míg a mai országhatárokon belül élő nemzetiségi hasonulás kérdése mára problémátlan (miközben a határon túli magyarság kérdése rendre politikai konfliktustényező), addig

a zsidó asszimiláció elfogadása, egyáltalán lehetségesnek tekintése vagy eleve elutasítása újra és újra előtörő kérdés.

A vizsgált korszakkezdetének ugyancsak lényegi kérdése a gazdasági-társadalmi átalakulással, a nagymérvű városiasodással létrejövő közösség jellege, rétegzettsége, konfliktusai a korábbi nemzet-szerkezettel.

A három elem mindegyike fontos, bár a gyúanyag bennük nem egyformán súlyos. Az utóbbi kérdés, a városiasodás, bár nem nagyon szokás ezzel a kérdéskörrel együtt tárgyalni, kétszeres okkal emelhető az asszimiláció témakörébe, mert a modern főváros – és benne az eredeti Buda, Pest és Óbuda –  döntően német eredetű volt és katolikus, és mert a városi létet, különösen Budapest kultúráját, jellegét a 20. század elején sokan tekintették zsidósnak. 2 Ady provokatív kijelentéseiben sok az igazság. Mikor Párizsból hazajöttünk című versében letaglózottan szólal meg: „Hazajöttünk, s itt minden csüggedett,/ Minden kezdést félbátrak abbahagytak/ S körül zártak mindent hős pocsolyák/ …/ E láp-világ volt hát csataterünk.” [1912] Híres-hírhedt publicisztikájában, a Korroboriban [1917/1924] pedig egyenesen azt mondja: „a zsidók megcsinálták nekünk Budapestet.” De ennek oka és ára volt. Egy másik példa: a vallástalan, de zsidónak született német anyanyelvű Molnár Ferenc a fővárost meghitt vidékiességgel „szülőföldem Pest”-ként emlegette és védte:

[V]alahányszor arról van szó, hogy a főváros magyar-e vagy nem magyar,, valahányszor arról beszélnek és írnak, hogy Budapest idegen, és semmi köze a magyarsághoz, valahányszor ez az éles és elkeseredett vita megindul, mindannyiszor elképzelem lelki szemeimmel Magyarország térképét, amelynek közepén Budapest úgy áll, mint egy tanácstalan szegény zsidó. Mert akármit mondanak vagy írnak róla, tulajdonképpen ez formálódik ki belőle. Nem én akarom ilyennek látni, az ellenségei pingálják és formálják ilyenné. Azt mondják: amerikai, nemzetközi, hazafiatlan, magyartalan, szedett-vedett, széllelbélelt, semmi köze a magyarsághoz, nem érdemli meg az »ország szíve« nevet. […] Pedig, ha egy város „belép a fővárosok nemzetközi szövetségébe, akkor egy sehol meg nem írt, de a világ köztudatában meglévő ceremóniálé szerint tartozik élni, kénytelen fölvenni tízezer olyan szokást, amelyet minden főváros fölvesz. Kénytelen börzét építeni, villamosvasutat járatni, satöbbi, satöbbi és ezzel kénytelen a külső képét fővárosszerűvé tenni, ami egyenesen ellentmond a falu és kisváros hangulatának, amit ezek az urak állandóan összetévesztenek a nemzeti és faji hangulattal. 3

Ez a vád nemcsak ránk, magyarokra vonatkozik, megjelent a korabeli Béccsel, Berlinnel, New Yorkkal és más „új” metropolisokkal szemben is.4

Megidézve a probléma irodalmi hangulatának egy az utóbbi idézetben látszólag könnyeden tálalt, zsurnalisztikai fordulatát,a kérdések középpontjában vagyunk. 5 Ám szükséges a probléma időbeli és etnikai rétegeinek elkülönítése, minthogy azok a valóságban is nagyon eltérő korszakokat és kérdéseket mutatnak.

A történelmi kataklizmákkal együtt változott a hangnem, az ütközések jellege, az érintettek köre és a probléma következményei is súlyosbodtak.

Az első elkülöníthető korszak a dualizmus kora, egészen a forradalmakig. Trianon drámája megint új jelleget kölcsönöz a különböző együttéléseknek. Önálló probléma-együttes a Horthy korszak, a bűnbakkeresés és az ezzel is összefüggő első európai, legújabb kori numerus clausus-szal, a kiegyezés megítélése körüli vitákkal, végezvén a korszakot a zsidótörvényekkel és a holokauszt tragédiájával.6 A koalíciós korszakot Bibó nevezetes tanulmánya fémjelzi, melyet már a szovjetizálás árnyékában nem volt megfelelő idő megvitatni, s főként össztársadalmi méretekben megérteni. 7

Az asszimiláció illetve az irodalmi (és most ismét nyíltan politikai) antiszemitizmus a rendszerváltáskor került ismét előtérbe.8

Dolgozatomban (és a később készítendő dolgozatokban) ekként megyek végig a korszakokon.

A zsidóságot érintő népesedési kérdések

Nem árt eleven emlékezetté tenni, hogy II. József  népszámlálói 1789-ben mindössze két és egyharmad millió magyart találtak Szent István birodalmában, az összlakosságnak 29%-át. (Nagyjából ezzel egy időben született a herderi jóslat is [1791], amely ennek az ismeretnek, számaránynak birtokában sokkal érthetőbb.) A számokat a történelmi dinamika esetenkénti radikális, gyors változására, a folytonos változás példájaként említettem. 9

A nacionalizmus, a nemzetté válás ideológiájának megjelenésével elhalványult, sőt el is tűnt az éppen ezzel, a nyelvi nacionalizmussal szemben sokáig alternatívát jelentő általánosabb, a nemzetiségeket is egybeölelő hungarus-tudat.10 Sőt, ezzel egy időben kezdődött, nyert teret a nemzet és állam azonosságát hirdető álláspont. A nacionalizmus legfontosabb jellemvonása a nemzeti identitás elsődlegességének elve, az tehát, hogy a nemzethez tartozás érzése megelőz minden más szűkebb és tágabb csoporthoz (osztály, párt, vallás, stb.) való kötődést. A nacionalizmus önmeghatározás és elhatározódás, és mindig van egy vagy több referencianemzete, amellyel összehasonlítja magát. 11 A mi esetünkben ez a Nagy-Magyarország területén élő nemzetiségekeket jelentette.

A dualizmus kora a zsidóság szempontjából egyértelműen a jogkiterjesztés ideje,12 a nemzetiségek felől nézve ellentmondásosabb, akadozóbb a történet.

A Monarchia fél évszázadát a történetírásban – Randolph Braham szóhasználata nyomán – a magyarországi zsidóság aranykorának szokás nevezni.

(Ez az elnevezés sajnálatosan elfedi, hogy erre az időre esik a tiszaeszlári vérvád – irodalmi vetülete illetve hozománya Mikszáth Kálmánnak a perről írott tudósítás-sorozata, Krúdy Gyula folytatásos regény A tiszaeszlári Solymosi Eszter,13mindenek előtt, bár nem szépirodalmi munka, a magyar liberalizmus egyik legszebb munkája, Eötvös Károlynak A nagy per című összegzése. Eltakarja továbbá a Katholikus Néppárt küzdelmét a recepció ellen. De figyelemre méltó az is, ahogyan Márai írt a zsidóságról, gyerekkori tapasztalatai alapján az Egy polgár vallomásai csonkítatlan kiadásában. „Odahaza – s nemcsak a családban, hanem mindenütt, amerre néztem, az osztályban is – úgy voltunk a zsidókkal, hogy szemmel tartottuk őket, de nem sokat beszéltünk róluk. Ez volt a kedélyes antiszemitizmus kora, a bratyizó, toleráló szemlélet, s a magyar égen a szivárvány minden színében derengett a liberalizmus nyájas világossága. […] a zsidókat »megbecsülték«, mert »vannak közöttük kiváló, derék és becsületes emberek…« […] A cselédek a konyhában nem unták meg terjeszteni a »vérvád«-at, s nem is tudom, melyik szemlélet a megalázóbb a zsidókra: a cselédek vérvádja vagy az a másik, amely elismeri, hogy »vannak köztük kiváló és becsületes emberek«?”14 A relatíve problémátlan asszimilációt és befogadást Raphael Patai zsidók és nem zsidók szerelmi kalandjának nevezte, irodalmias fordulatában jelezve a „szerelem”, azaz az együttélés ingadozó hőfokát, egymás-marását, problémáit is. Karády Viktortól ered a – részben megtévesztő, mert papíron soha nem létezett, nem számon kérhető és túlzott bizalmat kifejező – társadalmi szerződésfogalma.15

Nézzük meg a magyarországi zsidóság főbb demográfiai adatait, trendjeit.16Az 1910-es hivatalos birodalmi népszámlálás szerint 938 438 fő vallotta magát zsidónak, ez az összlakosság 4.5%-a. Budapesten 203 687 fő lakott, ami az országos átlagnál jóval magasabb, 23.6%-ot jelentett. (Ugyanekkor 20% feletti zsidó lakossága volt Miskolcnak és Nagyváradnak is.)

A dualizmus korában valamennyi felekezet közül a zsidóság létszáma növekedett  legnagyobb mértékben.

A nemzetiségekkel szembeni távolságtartással ellentétes folyamat volt a német polgárság szinte önkéntes, már-már magától értetődő, egyenletes és problémátlan asszimilációja17 és a zsidóság számára adott jogkiterjesztő gesztus, ez utóbbi két lépésben. Az 1867-es emancipációs törvényre és az 1895-ös XLII. tc.-re, a zsidó vallás törvényesen bevett vallásnak nyilvánítására gondolunk. 18 Az 1894-es, a polgári házasságot lehetővé tevő XXXI – XXXIII. tc.-ek elvben a vegyes házasságokat is lehetővé tette, bár ez csak 10%-ot tett ki és az első világháború után duplázódott meg. (A két lépés magyarázata, hogy 1867-ben a zsidóság nem rendelkezett egységes egyházszervezettel és ennek megteremtése során a neológ pesti hitközség emlékiratával együtt az ortodox irányzat is jelentkezett, s végül három típusú hitközségi szervezet jött létre. 19

A fővárosi zsidóság döntően a neológ, modern irányzatot képviselte,

és fontos még, hogy a két főcsoport közti válaszfal nem csupán vallási, hanem társadalmi jellegű is volt.20) Megosztó szempont volt az, hogy honnan és mikor érkezett Magyarországra a zsidóság. Az ortodoxián belül számon tartották az osztrák és cseh-morva eredetű askenázi bevándorlókat, és a galíciai eredetű haszidokat. Az „érkezés” ideje utóbb a zsidókat érintő diszkriminatív törvényekben vált megosztó, az életben maradást is befolyásoló szemponttá.

A magyar uralkodó osztályok, az arisztokrácia és a középnemesség (a dzsentri) elfogadni látszott a zsidóságot, amennyiben az magyarul beszélt és szokásaiban és kultúrájában döntően alkalmazkodott hozzájuk, toleranciát tanúsított irányukba. Különösen szemléletes volt a zsidóság megmagyarosodásának jelét mutató 1900-as statisztika, amely szerint a magukat magyar anyanyelvűnek vallók – az asszimilált zsidóknak és németeknek köszönhetően – gyenge, 51.4%-os többséget jelzett.21 A leggazdagabb zsidó családok – ez a tény egyben a magyar gazdaság eredményeihez való hozzájárulást is jelentette – nemességet kaptak22 (a gyakorlatban fizettek érte), földbirtokot vásároltak. Mintegy 350 zsidó család épült így bele a magyar nemességbe – minimális töredéke a magyarországi zsidóságnak. Kulturális jelenlétük azonban egyre látványosabb volt, az Andrássy úti villákra [pl. a Weisz-, Chorin, Kornfeld-, Mauthner-, Herzog-családok érintkező-átjárható telkei], a mecenatúrában játszott szerepükre, a műgyűjtésre,23

a szalonok, általában véve is a modern művészet pártolására gondolhatunk,24 aztán a GYOSZ összetétele és szerepe a Nyugat megalapításában és működésének biztosításában25 stb. A tudomány területéről említhetjük Kármán (1874-ig Kleimann) Mór asszimilációját, aki középiskoláit már a szegedi piaristáknál végezte, de – nyilván identitáskereső állapotában – később rabbinikus teológiát is tanult, s akit a pedagógusi és közoktatás-politikusi pályája elején Eötvös József pártfogolt. A nevéhez kötődik a tanárképzésben szerepet játszó ún. Mintagimnázium – utóbb Trefortként ismert – iskolaformájának kidolgozása, az iskola felszerelése. Fia, az egyik legnagyobb nemzetközi karriert befutó Kármán Tódor azonban felvillantja az asszimiláció kétséges eredményeit is, amikor úgy emlékezett apja életére, mint aki már 1906-ra

„fáradt és megkeseredett ember lett. Emlékszem, egyszer azt mondta, hogy egész életét Magyarországnak szentelte de nem becsülték meg, és még kicsinyes egyetemi piszkálódásokkal is gyötörték. […] Nem szerette volna, ha én is elkövetem azt a hibát, amit ő. Kitartott amellett, hogy ha valamire szeretném vinni mint tudós és független gondolkodó, akkor nagyobb esélyem lenne erre Magyarországon kívül.”26

Emigránssá lett Kármán Tódor, identitásának változásait jól mutatja névhasználata, hogy utóbb Theodor von Karman-ként írta alá nevét. A zsidóságból induló legnagyobb formátumú tudósok sorában Neumann János [utóbb John von Neumann], Szilárd Ló, Wigner Jenő, Teller Ede példáját is említhetjük – mindannyian példák arra, hogy végül elhagyni kényszerültek hazájukat.27

(folyt. köv.)

Facebook Comments