ÁTTŰNŐ HATÁROK

ÁTTŰNŐ HATÁROK

Ki csúfol kit?Ki csúfol kit?

 

Az 1944-es budapesti haluc ellenállás és a szexuális kicsapongás az érett Kádár-kor keretei között

 

Mi köze egymáshoz a mindenki által ismeretlen cionista embermentésnek és egy második generációs túlélő lány szexuális kilengéseinek? Műhelybeszélgetés a Múzeum körúti Szalon záróeseményén, Valcz Péter fölolvasásaival.

PÁLYI MÁRK: Hallgassunk meg egy bekezdést – nem abból, amivel foglalkozni fogunk, mindössze felütésként.

Ilyen körülmények között ugyanis, amikor az egyéni jó vagy rossz szándék csak egy elnyomó apparátusban betöltött szerep meghatározott, sablonosan előírt mozgásait követheti s abban realizálódik, mintegy az embernél nagyobb összefüggések nyomásaként, de ezt elfogadva, mert látszat és vállalás szerint egyéni jó vagy rossz szándékként nyilvánul meg: majdnem lényegtelen, hogy az egyénnek milyen tulajdonságai és képességei és indulatai vannak, kivéve azt az esetet, amikor ezeknek a tulajdonságoknak és képességeknek – legyenek bármilyen jellegűek – túlzó mértékű megléte akadályozza a kirótt szereppel mint egyetlen lehetséges élettel való azonosulást.

HALLGATÓ: Nagyon emlékeztet a kierkegaard-i alapötletre: az élet = szerep. S ez elgondolkodtató: az embernek egy gesztusa-e az élete vagy nem.

PÁLYI MÁRK: Ez Varga Verától volt, nekem Nietzsche szokott eszembe jutni róla. De nézzük a témát (többes számban beszélek, de igazából csak a saját nevemben): a projekt szerint két könyvet tematizálunk – ezeket el szeretnénk terjeszteni, valamilyen úton-módon bedobni a diskurzusba (lehet, hogy majd később még más dolgokat is), ilyenekkel irányozni azt, mivel ezekkel – úgy gondolom – jobban lehet elérni valamit a tágabb közegünkben is, mint az egyelőre, pillanatnyilag meddőnek tűnő közvetlen törekvésekkel. Az egyik Géczi János Vadnarancsok című kötetében található, egy Varga Julinak nevezett csajjal készült életút-beszélgetés…

GÁBOR SÁRA: Az egyik történet igazából egyéni történet: körülbelül egy szereptörténet, ezzel a lánnyal huszonhárom éves korában készült interjú…

PÁLYI MÁRK: …a szöveg szerint – hogy valójában mennyi, azt nem tudjuk…

GÁBOR SÁRA: Majd részleteket hallunk belőle, izgalmas, ahogy a lánnyal készült interjúból valamilyen módon kirajzolódik egyrészt a személyisége, leginkább pedig a különböző működései. Nagyon érdekes, hogy ez az alapvetően „deviáns” működésekkel bíró lány mennyire tud kapcsolódni a második világháború alatti haluc mozgalomhoz és ahhoz, amit a Budapesten 1939-től ’45-ig tartó, de főleg a ’44-es szélsőséges helyzetben valószínűleg nem deviáns személyiségű emberek csináltak. Ez a cselekvés ennek a személyiségnek a működésével valahogy korrelál, nagyon érdekesen – izgalmas talán együtt látni a kettőt.

PÁLYI MÁRK: A deviáns az egy bélyeg a csajon, ami ugye nem nagyon ír le semmit belőle.

GÁBOR SÁRA: Pont ezt a „devianciát” helyezi más fénytörésbe, ha összeolvassuk a haluc történetekkel.

PÁLYI MÁRK: Igen, mindenesetre egy nagyon szélsőséges beállítódású lányról van szó, pontosabban ő nagyon szélsőséges helyzetet él meg. Arról szól, hogy – kis kombinációval összeadható – a történet szerint (mivel megváltoztatták az interjút aszerint, hogy ne lehessen ráismerni, és a szerzője szerint senki nem is ismert rá) huszonkevés éves korára sok száz férfival lefeküdt. Ez a központi tengelye, ami közben persze nagyon összefügg a világlátásával.

HALLGATÓ: Mikori az interjú, tudhatjuk?

PÁLYI MÁRK: 1982-ben vagy az azelőtti egy-két évben vették föl.

HALLGATÓ: Van erről egy – ebben az értelemben indokolatlan, mivel anekdotikus – rövid mondanivalóm. Emlékeim szerint 1969-ben volt az edvinisták pere. Ez Szentendrén, a szentendrei zsidó temető maradványaiból a saját lakásukba kis szobrokat építő öt személy ellen folyt. Rettenetesen érdekes volt, mert az akkor alakuló, de még nem meghatározó ellenzék figurái jártak le a szentendrei tárgyalásokra, amelyek állandóan közröhejbe fulladtak. Hiszen a hatalom egyrészt nem akarta a zsidó szót kiejteni – ezt elég nehéz volt –, másrészt nem akarta kiejteni a devianciát sem, hisz akkor azt is ki kellett volna fejteni, hogy mitől. Ez a „légy adekvát, de nem mondom meg, hogy mihez” típusú, egész világunkon átívelő százötven éves üzenet akkor különösen erős volt. Jártunk az edvinisták perére. Autóstoppal mentünk, egy kisteherkocsi platóján egy F. Z. nevű leány – akinek a két szeme két különböző színű volt: az egyik zöld, a másik szürkésbarna – mondta el, hogy ő úgy szeretné megdönteni ezt a rendszert, hogy mindenkivel lefekszik, és ezért cserébe elkéri az illető szavazati jogát. Nem többet – ez igazán nem nagy, hiszen voltaképp ezek a szavazatok, mindaddig, amíg ő nem gyűjti be őket, nem érnek semmit. F. Z.-vel (akivel utána természetesen ott a platón mind a ketten – barátommal, akivel együtt stoppoltunk – kikezdtünk, sikerrel, fölajánlottuk neki a szavazati jogunkat) évekkel később újra találkoztunk, amikor rettenetesen rossz alanyi költő lett. Közölte, hogy három számjegynél tart, és továbbra is eltökélt tervében áll megdönteni a rendszert. Harminc évvel később kiderült, hogy besúgó volt. Ennyi. A lényege mégiscsak az volt, hogy fölmerült ez a gondolat mint az egyetlen, ami társadalmi hasznosságba cserélhető át, és nagyon meghatározóan egy életforma volt.

PÁLYI MÁRK: Igen, ez nagyon értékes volt. Az egyik könyv tehát erről a csajról szól. Arról, ami a másik kötetben van, nagyon kevesen tudnak, pedig eléggé jelentős dolog. De még az előzőről: ez a lány, a szélsőséges helyzetmegéléseivel, a keretek hiányával, a személyiség meg az érintkezés határainak permanens átlépésével vagy nem létével, szerintem kapcsolódik a másikhoz, amit nemsokára szintén bemutatunk. Hiszen a ’44 is, hogyha ebből a szögből vagy ezt a rétegét is nézzük, egy nagyon súlyos határsértés. Egészen más a ’44-es kondíció – ott valóságosan jelenik meg ez a szélsőséges helyzet –, később azonban a csaj ezt hordozza, mondhatjuk, absztraktabban. A szülein keresztül van közvetlen kapcsolódása is ahhoz a helyzethez – személyes ugyebár nincs, mivel ő az ötvenes évek végén vagy az ötvenes években született. Ami a másik kötetet illeti, azt mindenki tudja, hogy ’44-ben volt a Wallenberg meg a Lutz meg más csúcsdiplomaták, akik embereket mentettek. A gyakorlati munkát ugyanakkor – jóllehet Wallenberg valamennyire külön volt, de a Lutz-féle tevékenység gyakorlati részét – a halucok csinálták. A haluc héberül úttörőt jelent, ők cionista fiatalok voltak, akik kivándorlásra készültek. Magyarországon nagyon-nagyon kevesen voltak, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ebben a két szobában elférnének azok, akik ebben részt vettek. Lengyelországból és Csehországból menekültek először ide olyan zsidó fiatalok, akik cionisták voltak, a magyarországiak pedig, akik csatlakoztak hozzájuk és később az akciókat csinálták, főleg kelet-magyarországiak voltak vagy felvidékiek – ott még mindig inkább megvolt ez egy picit. A lélektani részét illetően fontos, hogy szembementek azzal a beállítódással, ami amúgy a többieket jellemezte, vagyis azzal, hogy az ellenállás nem merült föl kábé. Azzal, hogy bennük fölmerült, és több ezer vagy néhány tízezer embert is megmentettek, legalábbis szerepük volt benne, nemcsak tettleg mentek szembe ezzel, hanem először azt a beállítódást is át kellett lépniük, ami akkor általános volt. Tehát egy akkor elgondolhatatlan kontextust kellett a magukévá tenniük, és ebben is láthatunk analógiát a Varga Julival: ő is egy elgondolhatatlan kontextusban vesz részt, csak ugye teljesen más a helyzet, az egész realitása. Az előbbiről szól Asher Cohen A haluc ellenállás Magyarországon 1942–44 című könyve – ez egy történeti munka, amiben nagyon sok visszaemlékezés található.

GÁBOR SÁRA: A történeteken meg a visszaemlékezéseken keresztül nagyon plasztikusan meg tud jelenni mindez, nem csak a politikatörténeti összefüggések.

PÁLYI MÁRK: Akkor most hallgassunk is meg egy részt, a kulcsjellegzetességét a könyvben található beszámolóknak, amiben a két huszonegy-kétéves someres fiatal nyilas egyenruhában megy az utcán.

Nyugodtan mentünk az Erzsébet körúton, éppen újabb feladatunk felé igyekeztünk, mikor hirtelen két suhanc állított meg bennünket, úgy 14, 15 év körüliek voltak. Az egyikük Efrához fordult: „…Nem kisvárdai vagy véletlenül és nem Teichmann-nak hívnak? (…) Úgy hívják az ottani szomszédainkat…” Efra mindent tagadott, és megpróbált témát váltani. [Azt mondtam,] „Mit lógtok itt az utcán? Gyertek el az Andrássy út 60-ba. Keressetek engem, majd adok nektek valami feladatot!” A két fiú nem adta fel, és továbbra is követett minket. Megpróbáltunk letérni a körútról, de a két srác ekkor egy leventét látott meg, és odasietett, hogy feladjon minket. Sietni kezdtünk, majd hátulról hallottuk, amint felhúzzák a ravaszt. A kis levente megrázta a puskáját és utánunk futott. Hirtelen meghallottuk, ahogy azt kiáltja: „A srácok rólatok árulkodtak!” Az egyik kölyök valóban felismerte Efrát. Megfordultunk és legnagyobb meglepetésünkre rádöbbentünk, hogy a fegyveres levente nem más, mint Bezalel, a Dror aktivistája. Együtt sétáltunk tovább. A tér másik oldalán posztolt egy katona, és a srácok a biztonság kedvéért őt is értesítették rólunk. (…) A katonáról kiderült, hogy Patyu az, ugyancsak a Drorból. Nyilvánvalóan készültek valamire a környéken. Most mind a négyen együtt mentünk tovább, ebben a meglehetősen nevetséges és zavaros szituációban: elöl ment két „nyilaskeresztes” párttag, utánuk ketten puskával, majd mintegy húsz méterrel hátrébb a két kölyök, aki látni akarta, mi történik. Elértünk a Nyugatihoz, és itt cselekvésre szántuk el magunkat. Egy motorbiciklin egy vasutas jött felénk, Efra megállította. Megkérdezte, merre megy a motoros, azt mondta, ő is arra megy és megkérte, hogy vigye el. Efra gyorsan eltűnt. Én a másik irányba futottam, és a Dror fegyveresei [is] mind másfelé szaladtak el, így a gond megoldódott.

 

Ki csúfol kit?

Ki csúfol meg kit?

 

GÁBOR SÁRA: Folytassuk akkor a Varga Julival.

Fél éve kezdtem rosszabbul lenni. Beteg voltam, mindenféle mániám volt, meg akarnak mérgezni, állandó halálfélelmem volt. Annak a srácnak az öccse, akivel együtt élek, szerelmes belém és azt hittem, dühös a Zsoltra, és el akar emészteni. Anyámról is azt hittem, hogy meg akar ölni. Idegen embereket szólítottam le az utcán, kísérjenek hazáig. Egy belső hang állandóan arra kért, hogy legyek öngyilkos, de én nem akartam az lenni. Végül a telefon-elsősegélyt hívtam fel, ott azt mondta a pasi a telefonban: majd segít, hogy kórházba kerüljek, végül is mentővel szállítottak be. Elmeséltem az orvosnak, hogy már tizennégy éves koromban volt egy öngyilkosságom, amikor elég sokáig altattak. Már nem emlékeztem a nevemre, a szüleimre sem, de utáltam ezt az orvost, mert nem nagyon hitt nekem. Már korábban is voltam ebben a kórházban, egyszer, amikor nem jött meg a menstruációm, de senki nem hitte el akkor sem, hogy terhes vagyok. Negyedik hónapban voltam, és már annyi gyógyszert szedtem, hogy nem volt szabad a gyereket megtartani. Emlékszem, Zsolt bejött a kórházba, szeretett volna egy gyereket. Én nem akartam, soha nem is akarnék. Nagy ellentétek voltak emiatt köztünk, de hát kérdéses volt az is, hogy annyi gyógyszer után normális lesz-e a gyerek. El voltam keseredve, mikor elvették, a kaparás se a legjobb dolog. A kórházból hazakerülve fél éven át csak arról álmodtam, hogy meg fogok őrülni.

Most már elmúltam huszonhárom éves.

Utoljára a földmérőknél dolgoztam. Ez csendes hely, sok a szabad idő, az eszközöket kell cipelni. Fél nyolctól tizenkettőig volt a munkaidőm, havi kettőezerért. Nekem a munka két okból kell: egyrészt legyen, ami még elviselhető, tehát kevés bajjal jár, másrészt ha meg egy munka jó, akkor egyszerűen jó. Nekem nem létszükségletem a munka. (…) Utálok dolgozni. Itt nem lehet magamat megvalósítani. Az se jó, ha az ember nem dolgozik.

HALLGATÓ: Mi lenne, ha az elhangzottat valamilyen módon most értelmeznétek, azért, hogy példákat mondjatok a kétféle „deviancia”, az önpusztítás devianciája és az önmentés devianciája közötti összekapcsolódásra?

PÁLYI MÁRK: Jó, előtte még hallgassunk meg belőle egy kicsit viszont.

Érettségi után először a Tévébe mentem. Szeptembertől januárig voltam ott mint asszisztens, és kerestem vagy ötezer forintot, pedig semmit se csináltam. Gyakran nem mentem be dolgozni, ilyenkor táviratoztak értem, vagy kocsival jöttek ki. Állati rendesek voltak velem, és mikor otthagytam őket, akkor is azt mondta a főrendező, hogy ők szeretnek engem, menjek el valamilyen gyárba, és utána jöjjek vissza.

(…)

Második gimnazistaként már májusban levizsgáztam minden tantárgyból, és három hónapra kimentem Amerikába. Kint egész nap egyedül voltam, este pedig gyakran állófogadásra kellett mennünk a papámmal. Ezeken a fogadásokon csak halak voltak, meg kaviár, meg rák, meg efféle hülye kaják, nagy terem, hatalmas csillárok, szmokingba öltözött emberek. Nem nagyon élveztem, mert nem tudtam rendesen angolul. Úgyhogy én végig pasiztam. Elég sokáig jóban voltam egy néger fiúval, Bobbyval, aki nagyon szép dél-afrikai, és színművészetire járt. Volt egy arab fiúm is, négygyerekes ember, és sokan mások.

(…)

A pizsamás bulik általában kokainos bulik voltak, azzal elég jól lehet szeretkezni. Én a marihuánát szeretem a legjobban, azért, mert a heroinnak és a hasisnak nagyon erős hatása van, a fű pedig gyenge. (…) Füvet olyan gyakran szívok, ahogy kapok, de én nem lelkesedem annyira a drogokért, mint a barátaim.

(…)

Kint is narkóztam már, de az egészen más. Akkor még nem próbáltam ki a Parkánt. Először csak két szem Parkánt vettem be, és ketten ittunk rá egy liter almabort. (…) Egyszer öngyilkos akartam lenni, és mert valaki azt mondta, hogy tizenkét Parkántól már meg lehet halni, én bevettem tizennégyet, ittam rá egy üveg sört, és felszedtem egy pasit. Csak néhányszor próbálkoztam, mert szerintem nem jó. Miért élvezi azt valaki, hogy fél? (…)

HALLGATÓ: Ha lehet kérdezni… én abban nem vagyok biztos, hogy ez most micsoda? Ez a huszonhárom éves lány – ez egy regény?

PÁLYI MÁRK: Ez egy valóság.

GÁBOR SÁRA: Folyószöveggé összeszerkesztett interjú. Az eleje az interjú készítésének állapotát írta le…

PÁLYI MÁRK: A hidegkúti pszichiátrián készült, aminek még most is van valami maradványa, de akkor ott egy nagyon haladó szellemű pszichiátria volt, állítólag még az írók is oda szerettek bemenni, ha megfáradtak, és ott a Lust Iván volt a csaj orvosa, az ő engedélyével készült az interjú.

HALLGATÓ: Ez a csaj az a Varga…

PÁLYI MÁRK: Juli – az a fiktív neve. Így hívjuk, mert végül is mi a szövegről beszélünk. Arról, ami nincs a szövegben, gyakorlatilag nem tudunk – a valódi nevén kívül – jelenleg semmit, illetve Géczi dezinformált különféle rokoni szálakkal, de azok nem bizonyultak valósnak.

BAZSALYA BALÁZS: A könyvről mondjunk pár szót. Ha jól tudom, nem szociológus a szerzője…

PÁLYI MÁRK: Biológus a diplomája.

BAZSALYA BALÁZS: Már nagyon rég olvastam, legalább tíz évvel ezelőtt, fiatalokról szól, emlékeim szerint nekem mindegyik interjú tetszett.

PÁLYI MÁRK: Én a többi részével nem foglalkoztam, a másik három interjú nem érdekel – nem a könyvvel foglalkozom, hanem ezzel a szöveggel.

BAZSALYA BALÁZS: Ez azért kavart is hullámokat a nyolcvanas évek elején, amikor megjelent, mert a kontextusa az volt, hogy elég kendőzetlenül beszélt az ún. ifjúsági problémáról, még akkor is, ha itt ilyen „fiktív” élettörténetekben: hogy a mai fiatalság miken esik keresztül, meg az egész kilátástalansága. Kicsit volt egy rendszer elleni éle az egésznek.

PÁLYI MÁRK: Annyiban fiktív, hogy ne legyen felismerhető. Olyanok vannak megváltoztatva például, hogy hány testvére van, fiúk-e vagy lányok, vagy az, hogy pontosan hányban született.

GÁBOR SÁRA: Mint ahogy a pszichológusok beszélnek az eseteikről…

BAZSALYA BALÁZS: Bevett módszer a szociológiában is. Ha jól tudom, egyébként megjelent ennek a könyvnek egy második része is, a Vadnarancsok II., amiben kifejezetten melegekkel készült interjúk voltak.

PÁLYI MÁRK: Hallgassunk most meg még egy részt, először az Amerika folytatását, utána meg a családi háttérből, és akkor már sokkal többet érhetünk belőle.

Kanadában tanultam meg igazán lányokkal szeretkezni. Bobby akkor a húgával lakott, és mindig mondta nekem: te még nem voltál nőkkel, pedig olyan szép, ha két nő együtt van. Ez a néger lány, Bobby húga különben is biszex volt, és mindig csókolgatott. Egyszer, mivel Bobbyval állandóan szeretkeztünk, én az ágyban fekve aludtam, bejött a lány. Odabújt hozzám, Bobby meg közben olvasott. Én akkor kokainos voltam, nagyon passzív, hagytam, hogy simogasson. Aztán csókolóztunk, és mindenütt pinaszagot éreztem. Én is szerettem ezt a szagot, kiskoromban, mikor pisis volt az ágyneműm, annak is ilyen szaga van, akkor mindig odamentem, szoptam az ujjamat, és szagolgattam.

Attól végig iszonyodtam Amerikában, hogy nagy házak vannak, úgy éreztem magam, mintha állandóan a békásmegyeri lakótelepen lennénk. Az is zavart, hogy olyan szép pasik voltak, és majdnem mindegyikbe szerelmes lettem, meg hogy nagyon alacsony és negyvenkét kiló voltam, sovány, és rendkívül egzaltált. (…) Más lettem azután, nem hittem addig, hogy a világban annyi színesség és annyi szép ember létezik. (…) Nem volt olyan perverzitás, amit legalább ne láttam volna, hogy egymás szájába pisilnek, meg fűvel-fával lefekszenek. (…) Végül már olyanná váltam, hogy minden megengedhető és elfogadható, ami ember által csináltatik, annyi mindent láttam, annyi érdekeset, annyira más volt, mint itt Európában, hogy kénytelen voltam megváltozni. (…) Ott lettem először terhes, hogy kitől, azt nem tudom, és akkor derült volna ki, ha megszülöm, hogy fekete-e vagy fehér, esetleg rézbőrű.

Sokkal jobb lett volna, ha úgy növök fel, hogy nincsenek káder szüleim, mert azt mondják, persze, én egy káder gyereke vagyok, és ott állnak a hátam mögött a szüleim. Hát igen, de én a szüleimtől hitet kaptam, amit sorra elvesztettem, mert az én szüleimnek még volt hitük, az ország azon emberei közé tartoznak, akik talán utat mutattak, mert ők még hisznek ebben az ideológiában, meg egy csomó mindenben, amiben már senki nem hisz. Én a szüleimtől hitet kaptam, és nekem az a legszarabb, hogy azokat a dolgokat, amiket a szüleimtől kaptam, és hittem bennük, sorra elvesztettem.

A mamám egy értelmiségi családban született, harmadik gyerek volt, a bátyjai meghaltak, a szülei mindig a bátyjaira emlékeztek, és vele nem sokat törődtek. (…) Anyámtól tudom, hogy ő húsz év alatt két szót nem hallott, hogy a szülei egymással beszéltek volna. Mindig levélben kommunikáltak. Anyámat teljesen aszexuálisan nevelték, amikor először csókolózott egy fiúval – akkor tizenhat éves volt –, és meglátta az anyja a kapualjban, nagyanyám teljesen ki volt borulva, hogy ez természetellenes dolog. Nagyapám viszont azt mondta, hogy nem az. (…)

A háborúban anyámék védett házban laktak, őt ennek ellenére elvitték a nyilasok. Nagyanyámat otthagyták, mert tébécés volt. Kiderült aztán, hogy ezek álnyilasok voltak, és megmentették anyám életét, mert a csoportot börtönbe vitték volna, de előbb megkérdezték, hogy ki nem zsidó. Szerencsére anyámon nem nagyon látszik, így mikor megkérdezték, ő egyszerűen kiállt a sorból, hogy nem zsidó.

Szerintem anyám idegbeteg, otthon mindig jeleneteket csinál, ha valami nem tetszik neki, mindig üvöltött, és ököllel verte a fejemet.

PÁLYI MÁRK: Itt volt közvetlen kapcsolódás is valamennyire – valószínű, hogy valamelyik olyan fiú volt, aki az anyját megmentette, akiről az előbb beszéltünk.

GÁBOR SÁRA: Hallgassunk meg egy részt a Ganz Hanna tijuljairól: ez „kis utazást” jelent…

PÁLYI MÁRK: …vagy – a mai héberben – „kirándulást”; a határon Romániába szöktettek át embereket, hogy onnan alijázhassanak.

Egy hónapon át Ganz Hanna hetente kétszer utazott Kolozsvárról Budapestre, a tijulra készülő embereket kísérve. A fővárosban ellátta őket árja papírokkal az útra, de a legtöbb esetben az iratokat csak elindulásuk előtt pár órával kapták meg. Azt is el kellett magyarázni nekik, hogyan viselkedjenek az út alatt és mit tegyenek, ha megérkeztek Kolozsvárra. Nem volt más lehetőség, ezeket a találkozókat nyilvános helyeken, tereken és parkokban kellett lebonyolítani. A tijulra kiválasztottak az állomáshoz közel eső utcában találkoztak Ganz Hannával, és külön vasúti kocsiban utaztak. Iratai mellé mindenki kapott egy bizonyos pénzösszeget is, általában dollárt, hogy legyen költőpénze Romániában. Legtöbbjük nem szívesen indult ilyen körülmények között egyedül útnak és tapasztalatuk sem volt, nyilván nem voltak felkészülve arra, hogy a csempésznek a neki járó összeget átadják, ezért Ganz Hanna adta át a pénzt minden egyes alkalommal.

Az utak kettős célt szolgáltak az ellenállás szempontjából: lehetővé tették mind az emberek, mind iratok szállítását, amelyek nélkül a vidékiek nem tudtak volna Budapestre jönni. Eleinte csak mozgalmi tagok juthattak iratokhoz, később, még mielőtt a kolozsvári gettót felállították volna, Ganz Hanna szélesebb körben szerette volna az iratokat terjeszteni. Még a helyi Zsidó Tanácsot is felkereste, de ott kereken elutasították. Később azonban a helyi rabbi is az ő segítségével jutott át egy tijullal Romániába. A Budapestről ily módon küldött személyazonossági iratok száma legfeljebb néhány száz volt, ám sem a papírokra, sem a tijulokra nem volt elegendő jelentkező.

Ganz Hanna május végi letartóztatása tipikus ellenállási balszerencse volt. Kolozsvárra érkezésük után a menekülteket helybéli parasztok bújtatták, néha egy egész napon át. Hanna elővigyázatosságból szállodában szállt meg, amelynek a címét a csoport tagjai nem tudták. Egyetlenegyszer tért el ettől a gyakorlattól, s akkor valakit elfogtak, és miután megkínozták, elárulta a lány címét. Hanna Auschwitzba került, dacára minden erőfeszítésnek, hogy kiszabadítsák a börtönből (…). Mégis életben maradt, s így elmondhatta a történetét.

GÁBOR SÁRA: Azért gondoltam ezt a Ganz Hanná-sat a Varga Juli mellé, mert hihetetlenek ezek a fajta randevúk… A Varga Juli „leírja” máshol is, hogy a házibulikon a legkülönbözőbb férfiakkal lefekszik, akárkivel találkozik, körülbelül létrejön ez az aktus. Nem úgy, hogy ő kezdeményezi, de úgy, mint ezek a nagyon furcsa kifordított randevúk, ami előhozza ezeket a találkozókat, mint például itt, hogy van egy nő, semmi köze a többi emberhez, de iszonyatosan veszélyes körülmények között találkozik a legismeretlenebbekkel, akiket átszöktet – ahogy a másik szövegben később ezeknél a randevúknál is van egy ilyen veszélyesség-faktor. Az egész kiélezettségében, abban, ahogy ő lefekszik hat emberrel egymás után, és aközött, ahogy a Ganz Hanna több tucat embert különböző vagonokban átszállíttat a határon csempészekkel, van valami közös: a pontszerű, kiszakított találkozások nem annak a rendje-módja szerint zajlanak, ahogy egyébként a kapcsolatok létrejönnek, hanem van egy tömegessége, személytelensége, egy felfokozott állapota, ami olvasva is feszültséget vagy nyomasztást okoz. Van a két jelenség között valami hasonló.

SZŐKE SÁNDOR: Egyértelműen van. Sok minden fluktuál ebben: egyrészt a „szerelem a kolera idején” – alapvetően az état d’exception, a statárialitás, a „különleges állapot” (Tatár György szavával „kivételes állapot” – a szerk.) az egyszerre külső és belső különleges állapot. A társadalom lelke és a te lelked találkozása a különlegesség. A polgárháborús szerelmek története erről szól – amiből a magyar irodalomban kevés van, mert kevés polgárháborúnk volt (még az se jutott). De, mondjuk, a libanoni irodalomnak van egy lényegében erről szóló, harminc éves, ötven szerzőből álló fantasztikus része, ami csak ezt feszegeti: van-e szerelem a polgárháború idején, és ha igen, miért nem? Mert hogy nem felel meg azoknak a kategóriáknak, amelyeket mi békeidőben szerelemnek neveznénk. Alapvetően ugyanakkor ez másról is szól, arról is, amit Deleuze mond, hogy az elnyomásban egy jó van, hogy valahogyan megszüli az ellene való ellenkezést.

PÁLYI MÁRK: Vagy nem. Vagy torzulásokat szül.

SZŐKE SÁNDOR: Nem szeretnék most a Deleuze-zel vitatkozni, csak idéztem. Alapvetően amikor ő azt gondolja, hogy ez az egyetlen „jó” benne, akkor ez egyfajta metafizikus remény is, hogy ha mégis „ott élünk a pokolban”, akkor a magánparadicsomaink az egyedüliek, amelyek ebből kivonhatnak, az pedig már önmagában is ellenállás.

GÁBOR SÁRA: És ezt az ellenállást folytatja, miközben csak számára érzékelhető a Kádár-rendszernek az a hihetetlen nyomása, amiben, ha ez mindenki számára egyértelmű nyomás lenne, ezt az ellenállást lehetne folytatni.

PÁLYI MÁRK: Az az érdekes szerintem, vagyis eléggé jelentékeny rész, hogy a csaj egy teljes békeidőben – oké, hogy tankokkal fönntartott békeidőben, de attól még teljesen békeidő…

SZŐKE SÁNDOR: …ez nem oké… Szerintem ebben nincsen igazad, mert szerintem az état d’exception, a különleges, a sajátos statárialitás…

PÁLYI MÁRK: Jó, de utcaszinten békeidő van.

SZŐKE SÁNDOR: Utcaszinten ’44-ben is, ha a megfelelő utcán jártál. A szavak szintjénél komolyabban, azt hiszem, iszonyú fontos az egészben, hogy tényleg értelmezni tudjuk az egész folyamatosságát és összefüggéseit. Nagyon fontos, amit demonstráltok, de nevezzük meg! Az a világ, amelyben ez volt a totális önkifejezés egyetlen módja, abban te valamelyest kikristályosodtál, ha mindenkivel dugtál, mert valamelyik parancsolatot, a nyolcadikat vagy a tizediket, megszegted vele; és parancsot megszegni kötelező volt.

PÁLYI MÁRK: Ez a csaj bárkihez képest is egy szélsőség. Számára evidens valami olyan, ami egy átlagos lakos számára föl sem merül.

SZŐKE SÁNDOR: Az átlagos lakosok, amikor négyszázötvenezer embert pillanatok alatt vagonokba raktak, édes hazánkra jellemzően, ugyanúgy szaladgáltak.

PÁLYI MÁRK: Igen, ez nagyon fontos összekötés, pont erről van többek között szó.

SZŐKE SÁNDOR: Már az első részlet is erről szólt: voltaképpen a keretekről. Az események semmi másról nem szólnak, mint a kontextusok elképesztő, rettenetes, mesterséges elválasztottságáról egymástól. A kontextus nem ismerete, ami mégis iszonyatosan jelen van.

GÁBOR SÁRA: Akkor nézzünk egy szösszenetet az értelmetlenségről.

Egy este telefonáltak [Komoly irodájába], …

GÁBOR SÁRA: Komoly Ottó…

PÁLYI MÁRK: Ő úgymond a „felnőttekhez” tartozott, egy generációval följebbi cionista volt, mint a halucok.

GÁBOR SÁRA: Hivatalosan a menekültügyi hivatalt csinálta, vagy valami ilyesmi.

…hogy az egyik gyermekotthonba benyomultak a nyilasok, állítják már sorba a gyerekeket, viszik el, üljek be az autóba, menjek ki. Ha agyonüt, sem emlékszem, melyik gyerekotthon volt…

Amire emlékszem, az az, hogy a legközelebbi kocsmában leültünk a parancsnokkal és elkezdtünk inni. A Kis Royalban fejeztük be a mulatást, ott ébredtem fel. De nem is vittek el egy gyereket sem. Aztán is jó viszonyban maradtunk [a parancsnokkal], ápolgattam, öntözgettem barátságunk virágát. – Egy nap felhívott telefonon és elmondta, hogy az egyik Pozsonyi úti védett házba [svéd védelem – A. C.] kiszálltak a Margit körúti nyilas főhadiszállás emberei, akikkel ő rivalizált, akik borsot törtek az orra alá. Hogy közli velem, talán ki akarok nézni és megnézni, mi van ott, rendben van-e az ügy? Én aztán akartam kinézni és időben jöttem.

PÁLYI MÁRK: A mesélő itt milyen ruhában van, vagy minek adja magát ki?

GÁBOR SÁRA: Ez a Kepes nevű csávó, akiről sok történet van. „Kepest azonnal elindították, bőrkabátot, elegáns aktatáskát, aranykeretes szemüveget viselt.”

PÁLYI MÁRK: Már az első rész, amit ebből fölolvastunk – amelyben fölismerte őket a Nagykörúton két gyerek –, is ilyen volt. De olvassunk föl most egy olyan részt, amelyik azt mutatja, hogy a helyzetben nulla másodperc van arra, hogy kitalálja a megfelelő reakciót abból a végtelen lehetőségből, ami a világon létezik. És ő ezt megtalálja. S hát ugye valamennyire a Varga Julinál is ez van, mikor az a rész van például – ez még nem hangzott el, talán nem is fog –, amiben szintén öngyilkos akar lenni vagy valami ilyesmi, vesz egy üveg rumot, lemegy a Moszkva térre, de a sztori nem úgy folytatódik, hogy öngyilkos lesz, hanem odajön hozzá egy fiú, ő odaadja neki a rumot, és akkor „onnantól jártunk”. Ott is egy olyan szélső pont jelenik meg tehát, ami egy átlagos interakcióban nem elgondolható.

VALCZ PÉTER: Ez is Kepes Imre visszaemlékezése.

Egyszer nagyon megjárhattam volna. Szamosi Géza, régi aktív cionista futott Komoly Ottóhoz, hogy [az] apját elfogták, és elvitték a Svábhegyre a magyar Gestapóhoz. Komoly szólt nekem, hogy vedd a kocsit, Laci, eredj fel és csinálj valamit.

Három szobán keresztül kellett az illetékest megkeresnem, a híres Koltay László volt. Ahogy bemutatkoztam ugyanazon a néven, megezdődött a beszélgetés, hogy melyik Koltay-ágból való vagyok. De én mondottam, hogy én magyarosítottam a nevem, eredetileg Kugelhubernek hívnak és Volksdeutsch vagyok. [Koltay mondta,] hogy az ilyen zsidókkal való foglalkozás nem lehet valami kellemes. Ezt aztán teljes meggyőződéssel állíthattam. De hát ez a hivatali beosztásom [a Nemzetközi Vöröskeresztnél]. Végül is kiszedtem a Szamosi Géza apját, a Schlesinger bácsit, és autón hazavittem. (…) A Koltayval való ismeretségem is sokat segített. Volt kihez fordulni, volt kire hivatkozni. Voltam nála jó párszor. Vagy sikerült, vagy nem. (…) Koltay gazember volt, brutális, sötét, aljas gonosztevő. De én megjátszottam a Volksdeutschot, és hát mi, magyar urak egymás közt, ugyebár… (…)

De az emberek megszerzésének voltak kevésbé elfogadott és úri módjai is. (…) Egy nőn keresztül ismertem meg egy budapesti keresztény orvost. (…) Ez az ember valamikor Imrédy vagy más jobboldali politikus híve volt, de nem így képzelte el a dolgot, és hevesen utálta volt bajtársait. Ez sokat segített, mert volt kivel megbeszélni a dolgokat, ő ismerte belső szervezetüket, tudta, kihez kell egy bizonyos konkrét ügyben fordulni, kinek van módjában parancsot adni úgy, hogy teljesítsék is a parancsot. Vagy nem is mentem el az illetékeshez, hanem csak hivatkoztam rá, mert emberem információja alapján tudtam, hogy ő dönt az ügyben. Ezek az emberek természetesen nem a miniszterek voltak, akikre hivatkoztam, hanem a második garnitúrája a rezsimnek, de még mindig elég nagy urak, hogy ne kérdezhesse meg őket valamelyik végrehajtó közeg, hogy igaz-e, hogy ők ezt és ezt mondták.

PÁLYI MÁRK: Hallgassuk még meg a „»lú vígit«”, ezt is Kepes Imrétől.

Hogy miért éppen engem küldtek? Elsősorban is, mert nem néztem ki zsidónak. Jó debreceni kiejtésem is volt, ha akartam, ugyanúgy mondtam a „lú vígit”, akár a debreceni cívis az öreg templom töviben. Németül is beszéletem, de nem úgy, mint a magyarok, hanem úgy, mint a németek, s ha kellett, szlengben, emberi kontaktust tudtam teremteni mindenkivel. (…)

Tudja, hogy van az, vidéki fiú voltam, láttam a magyar urakat, hogy mulatnak, hogy cigányoznak, felszedtem allűrjeiket, magatartásukat, modorukat, azt a bizonyos valamit, ami első látásra és csalhatatlanul megkülönbözteti a jó házból való úrifiút a „többi embertől”.

Noha nem lehetett semmit sem csinálni, de mégis kellett valamit csinálni. A csúnya novemberi napokban Kőbányára küldtek, a téglagyárban vagy ezer ember állott transzportra készen. Nem tudtam egyebet elérni, mint hogy visszatartsák a transzportot másnap reggelig. Másnap reggel aztán a fele hiányzott – velem együtt. Aztán a lábamat többet Kőbányára be nem tehettem.

Budapesttől az osztrák határig vagy háromszor tettem meg az utat, hogy egy hét-nyolcszáz emberből álló gyalogmars-oszlopból kiszedjek embereket. Már nem tudom, hogy száz vagy kétszáz embert sikerült egyenként, a nálam levő Schutzpassok alapján kivenni a transzportból és visszahozni Budapestre, védett házba vagy gettóba.

 

Lauf ist Lauf

HALLGATÓ: Ezek különböző emberek visszaemlékezései?

GÁBOR SÁRA: Amik a könyvben vannak, alapvetően tök különbözőek. Méghozzá az is van, hogy volt négy vagy öt cionista szervezet, amelyek különállóan is működtek egészen a német megszállásig, amikor elindult egyfajta kapcsolatteremtés. Egyébként a Hasomer Hacair lehet ismertebb…

PÁLYI MÁRK: …vagy a Habonim Dror… [a Hanoar Hacioni is még például – a szerk.]

GÁBOR SÁRA: Ezek különböző szervezetekbe tartozó, különböző emberek voltak, akiknek a visszaemlékezéseit ollózgatták össze a kötetben a fejezetek szerint.

HALLGATÓ: Én úgy értettem, hogy a Ganz Hannát és a Varga Julit olvassátok össze.

PÁLYI MÁRK: Inkább a két helyzetet. Az egyik valós veszély, a másik úgymond képzelt, illetve amiről beszéltünk meg amit Sándor mondott, az eléggé mutatta azt is, hogy mennyiben képzelt vagy mennyiben nem – hanem inkább hozadéka. Talán a Varga Juliból hallgassuk még meg azt a részt, amiben az egész kulcsa is található. Utána pedig még arról, hogy hogyan kezdődött a szerelmi élet.

GÁBOR SÁRA: A Ganz Hanna csak egy rész volt, de nekem is az az összekötés ragadta meg a fantáziám.

HALLGATÓ: Tök érdekes volt, csak így már nehezebb, hogy mindegyikük ilyen, mind így álltak ehhez hozzá?

GÁBOR SÁRA: Általában. Például akikről az elején hallottunk, a nyilasnak öltözött fiúk, a legkülönbözőbb embereknek – mondjuk, Carl Lutztól, a svájci követségről – szállítottak papírokat, általuk egyáltalán nem ismert vagy valamilyen távoli kapcsolatban lévő embereknek, fölmentek hozzájuk, másokat elbújtattak, tehát folyamatosan ez a fura kapcsolódás volt meg a bújtatottak és a mozgalom emberei között. A Ganz Hanna közelebb van a Varga Julihoz abban, hogy nő, de ez egyébként általános. A Varga Julinál is nagyon fontos, hogy ez egy női narratíva.

SZŐKE SÁNDOR: Az aktuálisan érvényesen elképzelt női szerepnek is mind a kettő sokkal élesebben mondott ellent azzal, amit a helyzetben produkált, mint a pasik a szerepeikhez képest. Elsősorban a női bőrökön látszottak az ilyen pecsétek, sokkal inkább.

GÁBOR SÁRA: Vannak nagyon erős olyan részek is, amelyekben reflektál a Varga Juli a szocializmusra. A másik azonban, hogy ennek a csajnak a szülei mindebben részesek voltak, és ezt úgy viszi tovább magában – és onnan érződik ennek a nyomása –, hogy egyáltalán nem ejti ki ő sem nagyon azt a szót, hogy zsidó. Például a következő részből, amit mindjárt meg is nézünk, kiderül, mennyire el van fojtva benne az egész második világháború meg ami a szüleivel történt.

PÁLYI MÁRK: Közben ugyanakkor leképezi.

GÁBOR SÁRA: Pont ezek révén a kilengések révén produkál csomó mindent. Családilag is összeköthető a kettő, nem csak politikailag.

SZŐKE SÁNDOR: Itt van egy titkos patak alul, ezt próbáljátok voltaképpen meghatározni.

(…) Zsoltról tudtam, hogy szűz, ezt jóval a kapcsolatunk előtt megbeszéltük. Mikor megismertem, akkor tizennégy éves lehettem, egész este sétáltunk, és elmeséltem neki, hogy egy hete vesztettem el a szüzességemet. Mondta, ő még szűz. Zsoltot Pista mellett ismertem meg igazán, aki szintén szűz volt, és végül Péter is velem vesztette el… Pontosabban az egész család… defloráltam a családot. Péter egy időre disszidált. Egy hétig könyörögtem, hogy ne menjen el, de mégis elment, és katona lett. Még az a jó, hogy ott a katonák önkéntesek. Hamarosan hazajött. Szerzett nekem egy arany melltűt. A belsejében kis tóratekercsek vannak. Az ilyen kis tokot egyébként az ajtófélfákra szokták akasztani, hogy megvédje a házat. Az a neve, hogy mezüze.

GÁBOR SÁRA: Tehát nem mondja ki.

PÁLYI MÁRK: „Disszidál”, „idegenbe megy” katonának…

GÁBOR SÁRA: …„ahol önkéntesek”…

Tudom, hogy ez a nagyapám alkoholista volt, és tudom, hogy megbolondult, és lehet, hogy fura, de annak ellenére, hogy soha életemben nem volt hozzá semmi közöm, nagyon szerettem. Egyetlenegy levelét olvastam, amiben azt írja, hogy lassanként elborul a tudata, és már csak szófoszlányok jutnak eszébe, meg tiktak, de mégis nagyon szerettem. Átérzem, hogy elcsúszott sorsú ember volt, és hiába szerette nagyanyám, képtelen volt elfogadni a szeretetét, teljesen életképtelen volt. Én mindig átérzem az életképtelen emberek sorsát, és azt, hogy aki életképtelen, az reálisabb, jobban látja a teljes igazságot, mint aki fickándozik, mint a hal a vízben, és jól él. Átlátok az ő tragédiáján, és tudom, hogy a bukásában valami nagy igazság és tisztaság rejlik. Félévenként vagy évenként elutazom a sírjához, rendbe rakom, és viszek neki virágot. Legalább olyankor, amikor ott ünnepséget tartanak a halottak tiszteletére. Auschwitzba is el szoktunk járni, mert ott meg a dédszüleim vannak eltemetve.

PÁLYI MÁRK: Szerintem ez a kulcsmondat, hallgassuk meg még egyszer.

Auschwitzba is el szoktunk járni, mert ott meg a dédszüleim vannak eltemetve.

PÁLYI MÁRK: Valami föltűnik ebben a mondatban?

HALLGATÓ: „Eltemetve”.

PÁLYI MÁRK: Igen. Ez nagyon meredek. Amit nemrég a Jeles darabjáról közzétettem, abban úgy fogalmaztam, hogy „[a]míg Auschwitz a temetetlenség színhelye (vö. Celan: »sírt ásunk a szelekbe ott nem vagyunk szűken«) [a Halálfúgában – a szerk.], addig elhatárolhatjuk a világ többi részétől, ahol a halált a hétköznapi értelmében fogjuk föl [ahol igazi sírok vannak]. De amint Auschwitz a nyelv révén földi sírrá válik, … a temetetlenség – a kontraszt által – kilép a földrajzi és időbeli kereteiből, átfedésbe kerül a »mindennapokkal«, s így arra is kiterjed”. Tehát hogyha már ezzel sem lehet elválasztani, akkor átfedésbe kerül a kettő egymással.

HALLGATÓ: És így lehet „zsidótlanítani”. Amikor azt mondjuk, hogy „Auschwitzban van eltemetve”, akkor egyetértünk azzal, hogy ne legyen kimondva – ez a zsidó szó nem kimondásának kódja. Ez tényleg nem más, mint amit ez a generáció a szocializmusban hordozott, „az ezüstökről szó se essék” jellegű viszonya a zsidósághoz…

Ezeknél a síroknál, vagy néha az ágyamban szoktam nekik elmondani minden bajomat és panaszomat, és hogy mik történtek velem. (…)

Apámat tízéves korában inasnak adták, a többi inas sokszor megtréfálta, ricinust itattak vele, meg ilyesmi. Szóval elég kemény gyerekkora volt. (…)

Harmincnyolcban kivándorolt Franciaországba. (…) Apámnak ugyan a család azt tanácsolta, hogy maradjon, meg egy szeretője is volt, sőt sokáig jóban volt egy lányos képű fiúval is, de ő nem maradt. Apám nem maradt itt Magyarországon! Hamarosan Palesztinába került. Persze, először kibucba, egy mesterséges faluba.

PÁLYI MÁRK: Itt is álljunk meg. A kibucot is „mesterséges faluként” kommentálja, ebben is ott van a kvázi degradáló jelleg.

A kibucban cipészként dolgozott, nagyon jól megtanult héberül. Aztán bekerült az angol hadseregbe, ott volt katona.

Negyvenkilencben hazajött, és itthon elvégezte az egyetemet. (…)

Megismerte az anyámat, és háromheti ismeretség után feleségül vette. Ekkor született az az igazi bátyám, akiről semmit nem tudok, mert ő is kint él Dél-Amerikában, a nagynéném vitte ki, szüleim azt akarták, hogy Nyugatra menjen valaki a családból. Majd megszületett a másik bátyám, végül pedig én.

GÁBOR SÁRA: Itt látható, miközben nem beszél róla, mégis mennyire benne van. Ilyenkor a Géczi nyilván rákérdez a családtörténetre…

PÁLYI MÁRK: Nyilván tele volt kérdéssel az egész, csak később kiszedték. A könyv alcíme az, hogy „Négy élettörténet-rekonstrukció”. Nézzük még meg a szerelmi élet kezdetét!

Hetedikben-nyolcadikban a Városmajorba jártunk, ott éltem át az első nagy szerelmi tragédiákat. (…)

Utána nyáron vesztettem el a szüzességemet. Külföldön nyaraltunk egy kastélyban. Volt ott egy fiú, akibe szerelmes lettem. Ebédnél odamentem az asztalukhoz, és magyarul azt mondtam neki, hogy de szép vagy. Mindenkinek kiesett a kanál a kezéből, mert tudtak magyarul. A fiúval állati jóba lettünk, ő volt az én igazi diákszerelmem. A fiú olyan tizenhat éves lehetett, én meg tizennégy, mind a ketten szüzek. Már akkor is erős volt bennem a testiség, hogy végre lefeküdjek valakivel. Erdőben feküdtünk le egymással, és nagyon szép volt. A tóban meztelenül fürödtünk éjszaka, s szerelmes voltam ebbe a fiúba, és a mai napig is levelezek vele.

(…)

Mindig másért érdekelt a szexualitás. Gyerekkoromban kíváncsiságból. Volt egy fiú, alattunk lakott, körül volt metélve, és mi, gyerekek azt hittük, hogy levágták a fütyülőjét, és meg akartuk gyógyítani. Csináltunk egy tojáskeveréket, és azzal kenegettük, de nem nőtt vissza a bőr.

Tizennégy-tizenöt éves koromban azért foglalkoztatott annyira erősen a szexualitás, mert ez volt az érzéseim legtermészetesebb pontja. Később azért érdekelt, mert helytől, embertől és jellegtől függetlenül rossz volt.

Egy idő után pedig azért érdekelt, mert ezen keresztül meg lehet ismerni az embereket. Az emberre annyira rávall a szeretkezése, mint például a pingpongozása. A szexualitás nyitott tér, amiben egy embernek a másik emberrel való kapcsolata összpontosul, és meg lehet ítélni, hogy emberként milyen.

PÁLYI MÁRK: Ez, hogy „helytől, embertől és jellegtől függetlenül rossz volt”, elég erős mondat.

GÁBOR SÁRA: Ehhez hasonlít, amikor később azt mondja mindig, hogy nem ő feküdt le valakivel, hanem vele feküdt le valaki. Mint a „vannak eltemetve”.

HALLGATÓ: Itt egyáltalán nem olyan, mintha „történnének” vele a dolgok.

GÁBOR SÁRA: De olyan, nem?

HALLGATÓ: Inkább úgy tűnik, hogy ő fekszik le velük.

PÁLYI MÁRK: Igen, szerintem a narráció tényleg olyan – pontosabban nem tudom.

HALLGATÓ: Az előzőben is pont az volt, hogy éppen meghódított valakit.

PÁLYI MÁRK: Ez az, odamegy az asztalhoz, és azt mondja, hogy „de szép vagy”. Ha kívülről nézzük, azt látjuk, hogy ő aktivitást fejt ki, szándékot teljesít be, közben viszont belőle úgy jön, mint másnak az, hogy levegőt vegyen. Ez kábé egy sodródás inkább nála. És nincs meg az a határ, hogy akár egy pillanatig gondolkodjon rajta, hogy odamenjen-e.

GÁBOR SÁRA: Azokban a gesztusokban, amiket kifejt, nincs benne ez a szándék – közben viszont a szöveg folyamatosan azt sejteti, hogy pont azért találják meg mindig. Mint amikor egy házibulin hatan megtalálták és egymás után hat emberrel feküdt le…

PÁLYI MÁRK: Négy. Az akkor négy volt.

GÁBOR SÁRA: A rekord pedig egy emberrel hétszer egymás után.

PÁLYI MÁRK: A tévéssel, szilveszterkor.

GÁBOR SÁRA: Mintha úgy ülnél ott a szoknyában és tennéd szét a lábadat felhúzva; de közben csak nézel, mégis úgy ülsz a házibulin, hogy nyilván odajönnek. De nem azért ülsz úgy, hogy kilátsszon a bugyid, csak egyszerűen így ülsz.

HALLGATÓ: Nem az érdekel, hogy ő hogy viselkedett és mások azt hogy látták, hanem hogy ő belülről mit él meg. Úgy éli-e meg, hogy sodródik és történnek vele a dolgok, vagy úgy, hogy ő ezt csinálja?

PÁLYI MÁRK: Nézzünk meg akkor gyorsan most egy ilyen részt.

Azt mondta, hogy megbabonáztam. Már kurva ideges voltam, majdnem rákiabáltam, végül kinyögte, el akar csábítani. Kérdeztem, hogy kitől? Úgy éreztem magam, már öreg kurva vagyok, akinek mindegy, hogy ki vagy mi, csak jöjjön. Lelohasztó érzéseim voltak, mintha egy hadsereg állna sorba a széttárt lábaim előtt, én meg csak úgy feküdnék. Mintha hat éve folyamatosan ezt csinálnám.

PÁLYI MÁRK: Azzal, amikor elmondja, hogy azért csinálja, mert mindig rossz volt, hozzáteszi azt a szemszöget, amely kizárja, hogy azért csinálja, mert annyira jó.

GÁBOR SÁRA: Ebben is benne van folyamatosan az, ami a munkánál is, hogy nincs szüksége a munkára, de azért mégis dolgozzon…

PÁLYI MÁRK: Van erről egy explicit rész is: amikor egyedül van, nem bír meglenni.

Ezen a héten is annyi pasival feküdtem le, hogy már rájöttem, ezek után senkivel nem fogok lefeküdni. Viszont ha rossz kedvem van, hiányoznak az emberek, hogy valaki szeressen, és akkor mindenkivel lefekszem.

HALLGATÓ: Az megmagyarázza, hogy érdekes. Ha azért érdekes, mert mindig rossz, akkor is érdekes, az pedig már elég. Meg egyik sem koherens, amit mond, sem ezzel, sem a munkával kapcsolatban.

PÁLYI MÁRK: Pontosabban olyan ellentmondások vannak benne, ami az ő számára kábé nem ellentmondás. Van a végén egy olyan rész is, hogy egyszerre tudom azt mondani valamire, hogy jó és rossz. Ezt csak a Kertész Imrénél láttam rajta kívül. Kiderül a szövegből, hogy ha egyedül van, elkezd megőrülni. Nagyon súlyos, fizikailag nem bír egyedül lenni egy pillanatig sem.

HALLGATÓ: Nagyon egyszerű a kulcs. Az egész korszak legfontosabb szövege két sor a Molnár Gergely 1971-es, Totál Csehszlovákia című dalából: „Se munka nincs, se pihenés / Minden ember szabad”. [A hivatkozás pontosságát nem tudjuk alátámasztani; a „Total Czecho-Slovakia” rész a Nevada Propaganda című számban szerepel. – A szerk.] Az első magyar punkköltő legzseniálisabb leírása a korszakról tulajdonképpen ugyanerről szól: a szabadság egyetlen formája létezik, az, ha visszalépek arra a területre, ahol totálisan szabad vagyok, ez pedig az énem.

GÁBOR SÁRA: De nem szabad!

PÁLYI MÁRK: Ez nem szabadság!

HALLGATÓ: Pontosan erről beszélek. És az, hogy történik vele vagy csinálja, ugyanennek a gondja.

PÁLYI MÁRK: Azt tenném hozzá, hogy a szabadság, amennyiben lehetséges, annyiban mindig csak viszonylagosan lehetséges. Kertész Imre úgy mondaná, mikor szembeállítja a sorstalanságot a sorssal, hogy a sors az úgynevezett szükségszerűség, tehát a viszonylagos szabadság és a meghatározottságok összeadódásából jön ki; szemben azzal, amikor a saját sorsát nem élheti. Tehát ami viszonylagos szabadság, az lehet szabadság, ami nem viszonylagos, hanem totális, azaz a „totális szabadság”, nem lehet szabadság, hanem az totalitás. Innentől ugyanaz – még ha ezzel ellenállni akarna is (bár ez helyenként kiütközik, helyenként meg nem): amiben összemosódnak a testek; nézzünk is meg egy ilyen részt, utána pedig Andrásról.

Egyszer voltam egy házibulin, depressziós volt a hangulatom, csak leültem és hallgattam. Ha az ember ilyen passzívan viselkedik, akkor állatira ragadnak rá a többiek, mert érdekli őket a zárkózottság. Legalább húsz pasi jött oda beszélgetni, de nem érdekeltek. És akkor odajött hozzám egy fiú, és azt mondta nekem, hogy tetszem neki. Mondtam neki, hogy ő nekem nem. Nagyon kedves fiú volt, ez a mondatom egyáltalán nem riasztotta vissza. Éreztem, hogy valahonnan ismerem, elkezdtünk beszélgetni, hogy honnan ismerjük mi egymást. Sablonos beszélgetés volt, hiszen sokszor előjön ez, az ember mindenkit ismer előbb-utóbb ebben a városban. Ott ültünk, és hirtelen megkérdezi: „Te, nem szeretkeztünk mi valahol együtt?” Röhögőgörcs jött rám, mert fogalmam se volt, hogy szeretkeztem-e vele vagy sem, megbaszott-e vagy se, és neki sem volt fogalma róla. Furcsa, hogy az ember már azt se tudja regisztrálni, hogy kikkel szeretkezett, kiknek ismeri a testét. Ez borzalmas állapot.

Nehezen viseltem el Zsoltot. Sok srácom volt közben. Ezekről úgy szerzett tudomást, hogy elmondtam neki. (…)

Egy hónapban huszonkét emberrel feküdtem le, ő meg senkivel. Gondolom, nem olyan hülye, hogy ne tudná: vele valami nem stimmel. (…)

Nem jó, ha iszom. Egyszer ittam, a Balatonhoz mentem le. Négyen rángattak ki egy autóból, őket stoppoltam, kettő lefogott, a másik kettő meg egymás után belém jött.

(…)

A halálélmény egy fecske miatt rázott meg. Kiesett a fészkéből és meghalt. Az ember annyi hullát lát életében, hogy banálisan hangzik egy fecske halála, pedig annak ugyanolyan a léthez való joga, mint nekem, és a szerepe is ugyanolyan fontos, csak ő másmilyen életet él. Emlékszem, a Balatonnál voltunk. Napokig nem tértem magamhoz. (…)

A halál élményéhez kapcsolódik András iránti szerelmem is. Vele egy általánosba és gimnáziumba jártunk, és egy háztömbben is laktunk. Barátom volt. Egy Eszter nevű szőke lányba volt szerelmes, engem le sem szart. Nyolcadik után meg akart kefélni, de hazajött a húga, és abba kellett hagyni. Sokáig együtt narkóztunk, gyógyszerrel, ő hamisította a recepteket, és én váltottam ki, később Pesten szerzett egy kis pincelakást. Ha odajöttek az emberek, akkor kirúgta őket, ha meg nem voltak ott, akkor vendégeket hívott, hogy aludjanak nála. A lakásában feküdtem le vele, négy napig egyfolytában keféltünk – ebben az időben Zsolttal jártam, magyaráztam Andrásnak, hogy rosszul bánik az emberekkel, és magányos lesz. Azt is megmondtam neki, hogy nem akarok vele élni, mert ő nem tudja, hogy szüksége van-e az emberekre. Akkor feküdtünk le, amikor kirúgta az a lány, akivel fél évig járt.

Hallottam, András magánszínházat akar csinálni, elmentünk hozzá, hogy megnézzük a terveket, de nem nyitott ajtót, kiabált, hogy egy pillanat. Felfeszítettem a levélrést, és láttam, hogy ott áll, és vágja föl az ereit. Gyorsan mentőket hívtunk. Később, mikor találkoztam vele, azt mondta, nem kellett volna a mentőket hívni, hagynunk kellett volna meghalni. Sokszor felmentem hozzá, hogy megsétáltassam a kutyáját. Egyszer mentem a kutyáért, biztosra mondta, hogy otthon lesz. Nem nyitott ajtót. Állati érzésem volt. Képzőművész volt festett, rajzolt, sokat volt otthon. Benéztem az ablakon, láttam, a földön fekszik. Felhívtam a házmestert, kinyitottuk az ajtót, a kutya nem volt sehol. András pedig ezüstporral befújva feküdt, mellette egy utasítás a részemre, hol találom meg a végrendeletét. A szemét mentősök csomagolópapírba tekerték, pedig akkor még nem is volt egészen halott, azért, mert tiszta ezüst volt, mindenét beezüstözte. Hagyott egy csomó zavaros levelet, hogy ő csillagnak született, és most visszamegy az égbe. András körül egész életében rengeteg keserűség volt, és mikor elhagyta a csaja, az végképp kibillentette az egyensúlyából.

Nekünk kellett felmenni és András mamájának megmondani, hogy mi történt. Mondom, hogy csókolom, itt vagyok. Hát szervusz, ülj le. Leültem. De hát én nem azért jöttem, hogy itt mulassak. Miért, csak nem Andrással történt valami baj? De igen, mondtam, igen, hát meghalt. Meghalt? Dehogy, nem létezik. Nem hitte el nekem, felhívták a kórházat, és azoknak elhitte. András tizennyolc éves volt, vagy tizenkilenc. A temetésén azt az Omega-számot kellett játszani, hogy „…én elmegyek, szólt a kisgyerek…”. Megírta, hogy a temetésére mindenki ezüst arccal jöjjön el. De csak néhányan jöttek így, mert állati ciki volt a szüleivel szemben. Azóta járunk a sírjához. Sokat álmodok róla.

PÁLYI MÁRK: Még a következő bekezdést hallgassuk meg, az ellentmondásosságokról.

Mentem a Moszkva téren, Pista jött velem szembe. Húsz méterre volt tőlem, amikor elkezdtünk egymás felé rohanni. Olyan jó volt, annyira szerettem. Az volt a legrövidebb kapcsolatom, őt gyűlölöm a legjobban. Már eltitkolom ezt az érzést, hiszen őt szerettem a legjobban. Szégyellem, hogy ilyen embert szerettem, igaz, hogy mint ember iszonyú okos, de az okosságában racionalitás és hideg barbárság van. Tudom, hogy tehetséges, és kiváló színész lesz majd belőle.

GÁBOR SÁRA: Pista, aki a Zsolt testvére.

PÁLYI MÁRK: Igen – Pista, Zsolt és Péter.

GÁBOR SÁRA: A deflorált család. Ez elég kemény, hogy „csillagnak születtem”.

PÁLYI MÁRK: Úgy látom, hogy valamennyire a Sári is, de én is, különállóként is látom ezt a részt. Az egyetlen rész benne, aminek valamilyenféle esztétikája vagy formája van. Viszont azt gondoltam, hogy még az agresszióról nézzünk meg egy részt, azt még nem néztük meg.

Zsolttal nehéz összeveszni. Persze, mikor egy hónapban huszonkét emberrel feküdtem le, azt nem mondtam el. Én voltam az első nője. Megtörtént, egy házibulin a szeme láttára csókolóztam Sándorral, ettől irtóra ideges lett, de azt nem értem, mikor később az öccsével voltam, akkor miért nem haragudott egyáltalán. (…)

Három évig harmonikus szexuális életünk volt. Amikor jóba lettünk, iszonyú sokat szeretkeztünk, talán ezért, de talán ok nélkül, megromlott köztünk a harmónia. Ő mindig azt mondta, hogy ne menjek orvoshoz, majd ő meggyógyít. Amikor terhes voltam, és mindenfélét kértem tőle: hozzál nekem szilvát, hozzál nekem körtét, akkor szegény összevissza rohangált, mindent hozott, de előfordult, hogy mentünk az utcán, megcsókolt, én pedig nagyot haraptam a nyelvébe. Olyankor elkezdtünk verekedni.

A Bazilika előtt mentünk, előtte nem volt semmi, nem is veszekedtünk, aztán egyik pillanatról a másikra leütött. Mondom neki, az anyád picsája, és belerúgtam. Elkezdtünk ordítani és kiabálni, mindenki minket nézett, én a földön feküdtem, és ömlött a vér a számból. Jött a rendőr, de hiába jött, mert nem akartam feljelenteni. Akkor a rendőr jelentette föl. Le akartam beszélni róla, de csak megcsinálta, és Zsolt testi sértésért ötszáz forintot fizetett.

Amikor egyszer náluk aludtam, és úgy éreztem, hogy nem szeret, akkor a lépcsőházban téptem meg. Nagy csomót szakítottam ki a hajából. Volt, hogy ő rugdosott össze.

Kató barátnőm szerint Zsolt beteg. Az ötvenhatos buszon utaztunk, mire Zsolt ideges lett, és elkezdett kiugrálni az autók közé. Zsolt egész életében beteg volt, mert rengeteg verset ír. Azt se tudta, hogy mikor pofozott és mikor csókolt. Abban hasonlít rám, hogy indulatos. Másokkal szemben csendes és visszahúzódó. A megszokott környezetében azonban hirtelen indulatos lesz. Szóval nem mer akárki előtt dühöngeni.

Néha nyilvánosság előtt sem korlátozza magát. Kirándultunk Zircre és Pannonhalmára. Összevesztünk, nagyon dühös lett, és mérgében, ott az étteremben, megette az összes papírszalvétát.

PÁLYI MÁRK: A nyelvéről mondanék akkor most pár szót. Ebben most több jellegzetes is volt: az egyik, amikor azt mondja, hogy „Zsolt egész életében beteg volt, mert rengeteg verset ír.” Nem azt mondja, hogy egész életében beteg volt, és ez abból is látszik, hogy rengeteg verset ír, hanem „mert rengeteg verset ír”. Minthogyha az az oka, nem pedig a tünete lenne. Ez többször előfordul. Például, hogyha ezt a részt nézzük, először arról beszél, hogy „másokkal szemben csendes és visszahúzódó, a megszokott környezetében azonban hirtelen indulatos lesz, nem mer akárki előtt dühöngeni”. És rögtön a következő bekezdésből, a következő mondatból kiderül, hogy de, mások előtt is dühöng. És ez végigmegy az egész szövegen: kábé nincsen következménye annak, amit mond. Ha tesz egy állítást, abból nem az következik, hogy a következő is azt fogja alátámasztani, hanem inkább megbillenti. S amikor ugye arról beszél, hogy „anyámék védett házban laktak”, ott talán még jobban látszik a nyelv szerepe: „védett házban laktak, ennek ellenére elvitték a nyilasok”. Ez akár lehet a részletek ismeretének a hiánya is, de itt a nyelv szerepéről van szó. A védett ház elvben jelentett védettséget, a gyakorlatban azt jelentette, hogy akik ott vannak összezsúfolva, azokat bármikor megölhetik. Ha valaki mesél, akkor nem úgy szokta, hogy „ennek ellenére”, hanem hogy akkor ki volt téve annak a veszélynek, és jöttek, mint ahogy lehetett számítani rá. Itt ugyanakkor a nyelv tényleg azt mondja, hogy „védett”. Amikor ezt úgy használja, hogy „ennek ellenére”, akkor ő a nyelvhez hű, viszont a nyelv nem hű a valósághoz.

HALLGATÓ: Lehet, hogy pont hangsúlyozza a dolgot, fölhívja a figyelmet, hogy annak ellenére valójában nem azt jelenti.

PÁLYI MÁRK: Igen, tökjól mondod, mert ezekkel állandóan valamilyen kontrasztot mutat meg, azt teszi láthatóvá.

GÁBOR SÁRA: Olvassunk fel egy utolsó részt még a halucosból.

VALCZ PÉTER: Mayer József visszaemlékezése.

Hallottuk a tüzérség hangját, a lövések visszhangját, de ezt már megszoktuk. (…) A magyar katonai csendőrség egyenruháját viseltük, kakastollas kalap volt rajtunk. Kiléptünk a házból, és éppen átvágtunk volna az utcán, mikor azt hallottuk, hogy valaki azt kiáltja: „Sztoj!” Előttünk szőrmekucsmás katonák álltak, rajtuk vörös csillag. Úgy tűnik, a Vörös Hadsereg egy előreküldött egysége tőlünk néhány méterig jutott el.

Az első néhány másodpercben nem fogtuk fel a helyzetet. Örömujjongásba kezdtünk, és kitárt karokkal futottunk feléjük, hogy megöleljük őket. Nekünk ők voltak a felszabadítók. Kicsit visszahúzódtak és ránk fogták a fegyvereiket. Csak akkor ébredtünk rá, hogy a szemükben mi ellenség voltunk. Azt hiszem, az egész vészkorszakban sohasem voltam olyan közel a halálhoz, mint abban a néhány másodpercben. Mai napig nem értem, hogyan sikerült meggyőzni őket, hogy vigyenek a főhadiszállásukra és ne öljenek meg minket. Ott sikerült beszélnünk egy ferde szemű mongollal és egy fiatal zsidó tiszttel, aki beszélt jiddisül…

VALCZ PÉTER: „Néhány nappal később, január 18-án, a gettó és a túlélő zsidók többségének lakhelyéül szolgáló Pest felszabadult.” Mind a kettő külön-külön…

GÁBOR SÁRA: …megvásárolható.

PÁLYI MÁRK: A Peti vette meg legutóbb, ő a negyedik, harminc volt, és már csak huszonhat van. A másik könyvet pedig egyrészt olcsón meg lehet venni

GÁBOR SÁRA: …másrészt fönt van a neten is az egész Varga Juli-s interjú.

VALCZ PÉTER: Szeretnénk föl is dolgozni, elindulni valamilyen módon: rádiójáték, színház vagy film, vagy mindhárom egymás után…

GÁBOR SÁRA: Vagy egymásban benne.

PÁLYI MÁRK: Annyi konkrét van, hogy a Varga Julinak már elvileg időpontja is van: november 10-én szeretném a Klubrádióban megcsinálni, ahol körülbelül húszpercnyi részlet hangzik el belőle, tizenöt perc zene – mert az benne van a műsorban mindig –, és negyed óra beszélgetés Géczi Jánossal, aki fölvette az interjút; ezt a Vári csinálná. Elvileg év vége tájt pedig a Tábori Andrisék – aki András és képzőművész – új helyén is, amit most csinálnak a Klauzál utcában és a műtermük lesz (ott akar havonta egy beszélgetést), elvileg majd csinálunk beszélgetést erről. A másik pedig még tök kialakulatlan, de a Peti is mondta, hogy foglalkoztatja, meg a Sári is.

GÁBOR SÁRA: Ezt fogom adaptálni.

Facebook Comments