AMIKOR BETŰBŐL LESZ DALLAM

AMIKOR BETŰBŐL LESZ DALLAM

- in Kiemelt, Komoly, Meséld el fiaidnak, Napi judaisztika
574
niranjuditjelekavizen

„ez egy micve, hogy fel tetszik venni ezeket a dallamokat. Tessék eljönni máskor is. Akár már a jövő héten. Bármikor”

Nirán Judit: Jelek a vízen

A fülszöveg szerint” rendhagyó emlékirat a hetvenes évek Budapestjének és egy különös pályakezdésnek állít emléket”

Tényleg a hetvenes éveket eleveníti meg. Szakmailag, szubjektíven, és a zsidó közösségekre eddig sosem látott relevanciával. Egy zenetudós, antropológus, és zsidó lány. (Ebben a sorrendben, talán.)

A Libri kiadónál megjelent könyvet kézbe véve először meglep a kötet súlya. Pazarlás ez a vastag papír, fut át az agyamon. (Még a paperback változat is terjedelmes: pont nem fér be egy átlagos, hétköznapi táskába!) Aztán olvasni kezdve a könyvet meggondolom magam. Mégpedig azért, mert jó esetben egy könyv fizikai megjelenése összhangban van annak tartalmával. Itt is erről van szó. Ez a szöveg nem takarékos, vékony, könnyű, olcsó papírra íródott, ugyanis nem érdemes útközben magunkkal cipelni és három megállónként megszakítani az olvasást. Ennek a szövegnek saját, lassan sodró ritmusa van, tökéletesen érzéketlen hektikus rohangálásainkkal, hangos vitáinkkal és úgy egyébként, a normális életünkkel szemben.  (Az olcsó kötetek sem feltétlenül tartalmukban olcsók, de) ez öntörvényű könyv, megjelenésének megfelelően egyszerűen folyamatos, koncentrált figyelmet igényel.

Nem emlékirat. (Hacsak azért nem, mert statisztikailag sok benne a múltidős ige.) Tökéletesen felesleges is kategorizálni. Ez a kötet a verbális műfajokat abszolút faképnél hagyja, ugyanis az egymás után következő szavak, mondatok, fejezetek időnként a verbalitáson is túllépnek, egészen jellegzetesen zeneivé válnak. (Egy történetben a szerző sokadjára hallgat egy dallamot, és nem érti, hogy tud a kántor dúrból mollba ilyen hirtelen váltani. Pedig a szerző is gyakran megcsinálja ezt a mutatványt a könyvében.) Néhol őszintén próza, máskor a próza egészen lírai hangvételű. Lehet szépirodalomként olvasni, de ahhoz sem kell köveket hozzávágni, aki antropológusként, kántorként, történészként, zenészként gyakorlatilag szakirodalom gyanánt veszi kézbe a könyvet.

A szöveg nem merevít ki múltbeli képeket és emlékeket, hanem az idővel párbeszédelve leír jeleneteket, amikben a szerző hiába van akkor ott, a jelen gondolatait is halljuk. Reflexíven, folyamatában mutat be jelenetet, munkafolyamatot, tanulást egyaránt. Akkori és mostani szemszögből.

Egyébként merő szinesztézia az egész. Találó szóképei nem ötletszerűek, nem díszek, hanem nagyon szigorúan, leíró jelleggel formálódnak.  A szinesztézia eszközével festi le a helyzeteket, teszi azt élővé, hangzóvá. És még mindig sehol a giccs. Gyönyörű, finom, pontos szöveg.

Giccsmentességéért azért is hálás az ember, mert nem ül rá a Kádár rendszer bemutatásához szinte automatikusan kapcsolódó retro-kultúra behízelgő hazugságaira. Elbeszél, mesél, bemutat. Nem érzeleg, viszont sosem láttam ennél érzékenyebb szöveget. Nem nyavalyog,  rögzít. Nem harsány és sosem divatos, viszont elegánsan egyszerű. Nem fecseg, nem pletykál, csak közöl, leír, érzékeltet, hangulatot fest.

A hét bizonyos napjain tavasztól őszig a sarkon zenélt a verklis és hetente kétszer körbejárt az ószeres, félelmetes sámánrigmusát kántálva “ószeres, ószeres, mindentveszek ószeres.” Mifelénk nő volt az ószeres. Álmomban azonban férfi volt az ószeres.

Miről közöl?

Zsinagógákról, imáról, az ima számos, rejtett aspektusáról, amit mindenki megtapasztal, aki időt szán arra, hogy a végnélküli zsidó liturgiát megismerje. A liturgikus dallamok és a műzene egymást értelmezéséről, kölcsönhatásairól, fura összefonódásairól és különbségeiről. Kádárkori Budapestről, utcákról, falakról, zugokról. A Zeneakadémiáról.  Kádárkori kutatási irányelvekről, tudományos életről. Családokról, kántorokról, egyszerű emberekről, zsidóságról, jiddiskeitről. Dallamok egyediségéről, személyességéről, idegenségéről, alakulásáról, örökös befejezetlenségéről.

Chaim ben Smuel rámnéz (…) Hogy hol tanultam ezt? Hát, először is… tanultam… nem tudom… mert ez imádkozás… én ezt nem tanultam, mert már egészen kisgyerekkorom óta így mondom. Mikor jesívába kerültem, ott már nem foglalkoztak ilyen dolgokkal … az imákkal, mert azt már tudtuk… jól is néztünk volna ki, ha nem. Hajdúnánási vagyok, de korán elkerültem Bodrogkeresztúrra, ott lettem barmicve. Aztán a láger, igen, a láger… meg a kényszermunka, meg a többi. De előbb még volt Miskolc. Nagyon sokat tanultam Misklolcon talmudot, niszechet meg cházóneszt, de ezt nem, az imát nem. Azt nem kellett… azt az ember tudta… azt az ember mondta mindig, mert hiszen az az ima. Mindenki tudta … persze, hogy az anyám is, hát hogyne tudta volna! Mint mindenki más, ott Hajdúnánáson, a gyerekek is. Amikortól tudtak beszélni, mondták az imákat.

De nem mindenki tudta ilyen tisztán, mint én. Mert ez az én személyes dallamom. Ez az eredeti, az autentikus dallam. Ez így megy, mindenütt egyformán az egész vallásos világban, a mi közösségünkben is, mert az nagyon vallásos közösség volt. Ott áhítattal imádkoztak. Vagyis nem áhítattal … ez nem jó szó, mert nem úgy, mint a keresztény templomokban. Olan nálunk nincs, hogy megáll, és hallgat, és csak magában meditál. Nálunk az ember dávenol, az egész idő alatt, az sosem marad abba, a dávenolás, a dáven… tudja, mi az a dáven?

(…)

De ilyen kérdések, amiket a Juditka kérdez… ilyenek sosem… hogy is mondjam, ilyenek sosem merültek fel, mert erről nem beszéltünk,hogy dallam. Csak odaadás volt. Káváná. A kávónesz hozta magával a dallamot.

 

Sok ember fordul meg, jön-megy az oldalakon, énekelnek, beszélnek, mesélnek. Tessenek meghallgatni!

Nirán Judit: Jelek a vízen

Libri kiadó, Budapest, 2014

Facebook Comments