Úgy tűnik, Ehud Olmert miniszterelnöksége a libanoni háború és a gázai hadműveletek mellett leginkább Gilad Shalit nevével fog összeforrni.
Shalitot 2006. június 25-én, pár héttel Olmert kormányalakítását követően rabolták el palesztin fegyveresek, most pedig a távozó kormányfő utolsó munkanapjai a több mint ezer napja fogságban levő katona szabadon bocsátását követelő tüntetésektől és intenzív tárgyalásoktól hangosak. Shalit története mintegy keretbe foglalja Olmert tevékenységét, és a kormányfő kritikusai úgy vélik, hogy az elrabolt katona ügyének nem megfelelő kezelése megtestesíti mindazt, ami Olmert bukásához vezetett: következetlenség, a hitelesség hiánya és képtelenség a nehéz döntések meghozatalára. Bár még kérdés, hogy a miniszterelnök távozása előtt megszületik-e az egyezség Shalit szabadon bocsátásáról, érdemes mérleget vonni az eddigi tárgyalásokról.
„A következő 24 órában megállapodás születhet Shalitról” / „Küszöbön áll Shalit szabadulása” Az elmúlt időszakban ilyen és ehhez hasonló szalagcímekkel volt tele az izraeli sajtó, ami nem csoda: ahogy Ehud Olmert miniszterelnökségének végéhez közeledünk, úgy nő a várakozás Izraelben, hogy a fogva tartott katona ügyében valamilyen áttörés fog történni. Olmert nyilatkozatai és Kairóban tárgyaló küldötteinek az utóbbi napokban tett fokozott erőfeszítései mindenesetre alátámasztani látszanak ezeket a feltevéseket. Számos elemző úgy véli, hogy a távozó kormányfő Shalit hazahozatalát szánja hivatali tevékenysége záróakkordjának, ezzel valamelyest feledtetve a kormányzását ért elmarasztaló kritikákat. Mások szerint az Olmert-kormány végnapjaira időzített erőteljes tárgyalásoknak a fő célja az, hogy a leköszönő miniszterelnök tehermentesítse utódját egy minden bizonnyal fájdalmas engedmények megtételével, azaz veszélyes terroristák elengedésével járó alku megkötésétől. Ezt a véleményt mindenesetre gyengíti, hogy Benjamin Netanjahu alakíthat koalíciót, és valószerűtlen, hogy Olmert pusztán szívességből kívánta volna megkímélni politikai ellenfelét egy nehéz döntés meghozatalától.
Akármilyen politikai megfontolás is álljon az elmúlt napok intenzív diplomáciai történései mögött, Olmert politikai vesszőfutása szorosan összefonódott a Shalit-üggyel, és sokan úgy vélik, hogy a kormányfő bukásának egyik legfőbb oka a katonai vállalkozások kétséges eredménye és a korrupciós vádak mellett épp a Shalit-ügy nem megfelelő kezelése volt. Azt ugyanis, hogy Olmert sokáig nem vállalta fel a kérdéssel járó nehéz döntések meghozatalát, és nem volt hajlandó a katona kiszabadításának fejében kért árat megfizetni, sokan a miniszterelnök döntésképtelenségének tudták be, és a sokszor következetlen megnyilvánulásait szavahihetőségének újabb és újabb cáfolataként értelmezték. Tény, hogy Olmert meglehetősen ellentétes nyilatkozatokat tett Shalit elrablása óta, kezdve ott, hogy eleinte teljesen kizárta a Hamasszal való tárgyalás lehetőségét, egészen addig, hogy azt állította, Shalit hazatérése kormánya prioritásai között szerepel, és ezért kész akár a legfájdalmasabb engedményeket is megtenni. Kérdés persze, mennyire kezelte Olmert az elrabolt katona ügyét valóban kiemelt problémaként, mivel kormánya sokáig nem bocsátott a hadsereg rendelkezésére elegendő eszközt (például felderítési kapacitást) ahhoz, hogy információkat szerezzen a fogoly hollétéről. Ezen túl Olmert 2006 novemberében és 2008 nyarán is úgy kötött tűzszünetet a Hamasszal, 2007-ben pedig anélkül nyitotta meg egy időre a gázai átkelőket, hogy ezek előfeltételéül Shalit szabadon bocsátását szabta volna meg.
A következetlenség mellett sok bírálat érte a kormányfőt azért is, mert személyes magatartásával nem egyszer hátráltatta a tárgyalások előrehaladását. Ezt a véleményt Olmert munkatársai közül is sokan osztották, és például az a sajátos politikai helyzet is előállt, hogy több kormánytag, köztük Ehud Barak védelmi és Saul Mofaz közlekedési miniszter is meglátogatta a katona szabadon bocsátását követelők és a kormány ellen tiltakozók által felállított sátrat, ezzel saját kormányuk ellen foglalva állást. A miniszterelnök egyik fő kritikusa, Amos Gilad szerint, aki korábban a gázai tűzszünetről tárgyalt Kairóban, Olmert valójában egyszer sem állt elő konstruktív javaslatokkal a fogolycsere lebonyolítására, és arroganciájával többször megsértette a felek között közvetítő egyiptomiakat. Ez utóbbi kritika azért is súlyos, mert Egyiptom elhidegítése különösen káros hatással lenne Izrael érdekeire. Kairó éppúgy tart a Hamasz megerősödésétől és az iszlamista szélsőségesek térnyerésétől, mint Jeruzsálem, ugyanis – bár Egyiptom nem kíván beavatkozni közvetlenül a gázai eseményekbe – Mubarak elnök szekuláris rezsimjére komoly fenyegetést jelent egy erős iszlamista kormányzat Gázában, ezért Kairó aggodalommal figyeli a Muszlim Testvériség és a Hamasz közötti kapcsolatok egyre szorosabbra fonódását. Nem véletlen hát, hogy Egyiptom komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy a mérsékelt palesztin erők megerősödjenek, és hogy folyamatosan szorgalmazta a Fatah-Hamasz megbékélést.
Olmertnek mindenesetre régóta nagy szüksége lett volna egy egyértelmű sikerre, amit Shalit hazahozatala jelentett volna. Az izraeli közvélemény még élesen emlékszik a 2006-os libanoni háborúban elkövetett hibákra, amelyekért az IDF elrettentő képességének sérülésével fizetett; ezen túl a legutóbbi gázai hadműveletek sem hozták meg azt az eredményt, amit vártak: a Hamasz nem gyengült meg jelentősen, és kasszám-rakéták – igaz kisebb számban – de ma is szinte naponta hullnak Izraelre. Egyébiránt a gázai akció egyik célja is épp az lett volna, hogy gyengítse a Hamasz tárgyalási pozícióit, és könnyebb legyen áttörést elérni a Shalitról folyó tárgyalásokon, azonban ehhez képest a terrorszervezet még jobban ragaszkodott eredeti követeléseihez, sőt, legutóbb Izrael olyan foglyok szabadon engedését is fontolóra vette, akikről korábban hallani sem akart.
Persze hiba lenne a Shalit-ügy eddigi megoldatlanságát kizárólag a kormányfő politikai gyengeségeinek számlájára írni, mivel valójában igen nehéz kérdésről kellene döntenie: arról, hogy egy katona életéért cserébe szabadon bocsátható-e számos veszélyes terrorista, akik a jövőben fenyegetést jelenthetnek Izraelre. Ez a kérdés igen bonyolult biztonsági, erkölcsi és jogi problémákat vet fel. Egyrészt azt, hogy egyedül Shalit életéért veszélyeztethető-e közvetve mások biztonsága, továbbá azt, hogy a túszejtők követeléseinek teljesítése nem indukál-e újabb és újabb emberrablásokat. Egyik kérdésre sincs megnyugtató válasz, mindenesetre abban konszenzus van az izraeli társadalomban, hogy a bajba jutott katonák megsegítését olyan erkölcsi parancsnak tekintik, amelyért mások által aránytalannak tűnő áldozatok meghozatalára is késznek kell lenni.
Ezzel a dilemmával szembesült Ehud Olmert is, és a múlt heti eredménytelenül záródó egyeztetéseket követően úgy tűnt, hogy egyelőre nem volt hajlandó engedni a túl nagy árat kérő Hamasznak. A palesztin terrorszervezet ugyanis magasra srófolta Shalit szabadon bocsátásának árát: kezdetben mintegy ezer, majd később 450 név szerint megnevezett palesztin fogoly elengedését követelte, közöttük több tucat olyan terroristáét is, akik közvetlenül felelősek izraeliek haláláért. A jeruzsálemi kormány a múlt héten részben közzétette azon foglyok listáját, akiknek szabadon bocsátásához Izrael semmiképpen sem járulna hozzá, de akiknek elengedéséhez a Hamasz mindenképpen ragaszkodik. A névsort végigböngészve ott találjuk a legpusztítóbb terrortámadások kitervelőit is, így például Abdullah Barghoutit, aki 66 izraeli haláláért felelős, vagy Hasszan Salamat, akit 49-szeres életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. A névsor közzétételére több okból került sor: egyrészt több korábbi legfelsőbb bírósági határozat is arra kötelezte a kormányokat, hogy hozzák nyilvánosságra a szabadlábra helyezendő foglyok nevét, hogy az érdekelt felek – így például az áldozatok hozzátartozói – kifogást emelhessenek egyes terroristák szabadon bocsátása ellen. Másrészt a kabinet meg akarta ismertetni a közvéleményt a döntés nehézségének részleteivel. A nevek publikálásával a kabinet látszólag saját mozgásterét szűkítette, mivel valószínűsíthető volt, hogy az izraeliek többsége tiltakozni fog bizonyos rabok elengedése ellen, azonban a lépés egyúttal világossá tette a Hamasz számára, hogy melyek azok a pontok, ahol Izrael nem engedhet. Mindazonáltal egyes elemzők szerint hiba volt az alkuból biztonsági szempontok miatt kizárt foglyok megnevezése, mivel ettől a pillanattól kezdve ők a palesztin közvélemény számára olyan szimbólumok, akiknek szabadulását mindenképpen el kell érni.
Noha a múlt heti tárgyalások után a biztonsági szervezetekkel egyetértésben a kormányfő nem kívánta elengedni a mintegy százhúsz legveszélyesebb bűnözőt, azonban szakítva a korábbi elvvel, miszerint Izrael semmiképpen sem ad ki olyanokat, akiknek „vér tapad a kezéhez”, Olmert hajlandó lett volna szabadon bocsátani több más, szintén súlyos terrorcselekményt elkövető foglyot (így többek között a 15 halálos áldozattal járó 2001-es haifai buszrobbantás szellemi atyját, Mohammed el-Karm-ot). Az ilyen terroristák elengedésével járó biztonsági kockázatot Izrael úgy csökkentette volna, hogy a legveszélyesebb 90 foglyot külföldre (elsősorban Szíriába), harmincat pedig a Gázai övezetbe deportáltak volna, ahelyett hogy hazaengednék őket ciszjordániai otthonaikba. A Hamasz Izrael feltételeit csak részben volt hajlandó elfogadni, ezért a tárgyalások holtpontra jutása után Olmert úgy döntött, még nagyobb nyomás alá kell helyezni a palesztin szervezetet. Egyrészt az IDF a terrorszervezethez köthető személyeket tartóztatott le a Nyugati parton, másrészt kormányforrások azt közölték, hogy nehezíteni fogják a börtönben lévő Hamasz-tagok életkörülményeit, így például megtiltják a foglyok látogatását. A Hamasz persze éles nyilatkozatokkal reagált minderre.
Mindazonáltal túl a foglyok elengedésével járó közvetlen biztonsági kockázatokon, Olmertnek számolnia kell azzal is, hogy a fogolycserével a Hamasz tovább erősödhet, ugyanis már azzal, hogy a Shalitról szóló tárgyalásokat kezdettől a Hamasszal folytatták, Izrael beismerte, hogy a mérsékelt palesztin erőknek és főképp Abbasz elnöknek semmilyen ráhatása sincs a gázai eseményekre. Noha Izrael korábban több száz foglyot engedett el a Palesztin Hatóság feje iránti gesztusként, ezek az aktusok nem erősítették Abbasz támogatottságát a szélesebb palesztin lakosság körében, ugyanis a szabadon bocsátottak túlnyomó többsége Abbasz saját frakciójához tartozott, továbbá kevés kivételtől eltekintve többnyire politikailag jelentéktelenebb foglyok voltak közöttük. Nyilvánvaló, hogy a Hamasz óriási fegyvertényként könyvelné el, ha a zsidó állam a végső egyezség keretében igazi „nehézfiúkat” is elengedne, azaz olyanokat, akik közvetlenül felelősek izraeliek haláláért, éppen ezért több elemző attól tart, hogy a terrorszervezet követeléseinek teljesítése halálos csapást jelentene a mérsékelt politikai erőkre.
E sorok írásakor még bizonytalan, hogy végül születik-e egyezség Shalitról Olmert távozása előtt, mivel a felek meglehetősen éles hangú nyilatkozataikban hol kizárják a tárgyalások folytatását, hol pedig a küszöbön álló egyezségről beszélnek, az viszont látszik, hogy alapvetően mindkét fél érdekét a megállapodás létrejötte szolgálná. Előfordulhat azonban, hogy ebből a helyzetből csak a Hamasz kerülhet ki győztesen, hiszen bármilyen fogolycsere is jön létre végül, az komoly fegyvertény lesz a számára. Olmert politikai jövője jelen helyzetben tulajdonképpen indifferens, Izrael pedig nehezen tudja majd Shalit szabadon bocsátását egyértelmű sikerként elkönyvelni úgy, hogy közben veszélyes terroristákat kell elengednie. Mindenesetre a várhatóan hamarosan hivatalba lépő Benjamin Netanjahu már jelezte: nem fog engedni a terroristák követeléseinek, így ha a Shalit-ügy függőben marad, sokkal nehezebbnek tűnik bármilyen megállapodás megkötése. Ezzel együtt különböző terrorszervezetek képviselői úgy nyilatkoztak, hogy további izraeli katonákat fognak elrabolni mindaddig, amíg palesztin foglyok raboskodnak izraeli börtönökben. Ami Netanjahut illeti – mondják a szélsőségesek – a múltban már ő is kötött hasonló megállapodásokat, így hát úgy tűnik, a korábbi precedensekből kiindulva a terroristák igen hatékony eszközt találtak céljaik elérésére.
Facebook Comments