Temetés- Tatárszentgyörgy

szubjektív körkép

Néhányan felszálltunk a bazilikától induló buszokra kedden és elmentünk a tatárszentgyörgyi temetésre. Ki, miért, hogyan? Leirogattuk. Páran.

Pályi Márk: A tatárszentgyörgyi temetésről tudósító sajtó margójára

A múlt heti tatárszentgyörgyi brutális rasszista mészárlás áldozatainak temetésére a magam részéről az én egyszemélyes népem képviseletében mentem el. Később, az országos írott és elektronikus sajtó tudósításait olvasva, határozottan az a benyomásom támadt, hogy minden orgánum túlteljesítette a tőle megszokott szerepet. Az Index, a Hírszerző, a Népszabadság vagy a Magyar Nemzet vonatkozásában ez alapvetően megelégedéssel töltött el.

A Magyar Hírlap más formában érte el ugyanezt a teljesítményt: egész nap egyetlen szóval sem számolt be az eseményről. A Hírszerző cikkének infantilis megjegyzésével ugyanakkor – „enyhe groteszk mellékízt adott a történetnek, hogy az egyházakkal nem túl jó viszonyt ápoló baloldali és liberális jogvédők egy alföldi falu katolikus szertartásán fejezték ki szolidaritásukat az ártatlanul meggyilkolt cigányokkal és az egész roma társadalommal” – nem értek egyet. Szép Ernővel értek egyet: a szerelem a hazám, és az istenem a halál! Tudom, hogy az embernek nem könnyű átélnie még saját magát sem, nemhogy a másik embert. Ám hogy ez etnikai vagy bármily más kategórián alapuljon, beteges és visszataszító. Engem többek között ez motivált, hogy elmenjek. Nem tudom, hogy az a legfeljebb száz ember, akiket a tudósítás baloldali és liberális jogvédőknek nevez, baloldali és liberális jogvédőkként jelentek-e meg, vagy a saját egyszemélyes népük képviseletében, egyéni indíttatásból, de nagyrabecsülést éreztem irántuk, amiért ott voltak, főleg hogy ilyen kevesen voltunk ott olyanok, akik ebben a pillanatban nincsenek közvetlenül létükben vagy testi épségükben fenyegetve, és ennek ellenére átérzik a történtek súlyát. És még kevesebben, akik nem arra koncentrálják energiájuk egy részét, hogy kívülről szemlélve masszaként azonosítsák a szerintük egy csoportba tartozó embereket.

Bumberák Maja: Töredék

Leszállunk a buszról, első utunk a kocsmába vezet, mindenféle szükségletünk kielégítésére - Számolom hányan lehetnek. Rosszul megy általában a saccolás, de azt látom, hogy ezren biztosan… ez nagy örömmel tölt el, igen, jó hogy itt vagyok, itt vagyunk - nagyon gyomorszorító minden pillanat, gyűröm vissza a sírást, hátra lefelé, talán végre megmutathatjuk ennek az országnak, hogy élnek itt nagy számban olyan nem cigányok is, akik szeretik a cigányokat, akik békét akarnak, akiket megdöbbentett és lesújtott, ami Tatárszentgyörgyön történt. Akik együtt sírnak a gyászolókkal, akik úgy gondolják, hogy erőszakos eszközökkel, gyűlölettel ebben az országban nem lehet a gyermekeik számára nyugodt, boldog jövőt, és bőséget biztosítani, akik az egymás felé elindulásban hisznek.

Iványi Gábor nem kertel, azon nagyon kevesek közé tartozik (különösen ha keresztény berkekben keresünk), aki nem veri nemzeti mellét, nem fröcsög, nem utál, hanem befogad, átölel – MINDENKIT! Kimondja, amit oly kevesen képesek, amit én is érzek gondolok, amivel azonosulni tudok, hogy „500 éve ez az ország még nem tette meg a cigányok felé a valódi befogadás gesztusát”. Pont. Ennyi. No comment.

Igen, tudom, ennek az országnak nem veszi be ezt a gyomra - egyelőre. Hazafelé úton vitatkozunk a barátommal – vajon érdemes-e bűnbánatra szólítani az országot? Vajon nem okoz-e egy ilyen mondat még több ellenállást? Nem kellene-e olyan eszközökkel próbálkozni, amikre nyitottabbak az emberek?

Az én válaszom itt és most: nem! Egyedül ezt lehet képviselni. Nem gyűlölködve, lenézve, hanem türelemmel és sok munkával. Nem tehetünk mást. Én itt és most bűnbánatot tartok, minden olyan hallgatásomért, amikor szó nélkül hagytam, összeszorított foggal, csak belül öklendezve, a sok-sok megjegyzést, amit cigányokra tettek ismerőseim számos alkalommal. Amikor nem emeltem szót, mondván, hogy úgysem érdemes.

Tatárszentgyörgytől új időszámítás kezdődik. Többé nem mondhatja egyikünk sem, hogy nincsen hozzá közöm. Mindenkinek egyéni, személyes felelőssége van abban, hogy (aktívan vagy passzívan) a gyűlöletkeltésben vagy a békés együttélés elérésében segít. Középút – nincs.

Sturovics Andi: Minjenjien

Marom-Pilpul ismerősök vagy tízen álldogáltunk a temető kerítése előtt laza csoportban. A kezünket hol zsebre dugjuk, hol meg azért mégse, ez elvégre egy temetés. Mobilok csörrennek, lehalkítjuk.

Alacsony is vagyok, messze is az esemény, csak foszlányok jutnak el Iványi beszédéből, pl. „Miért keresed az élőt a holtak között” - a szövegismeret kisegít, a többit kitalálom. (A megbánásra felszólító mondatokat csak később olvasom.) Húzogatom a kabátomat, mellettem tizenöt éves forma csodaszép cigánylány, meg egy bácsi. A lánnyal (nyilván ő sem hall semmit) óvatosan méregetjük egymást: én az ő hatalmas fülbevalóját, ő meg kérdőn, hogy „ez ki és miért jött ide.” Álldigálás közben persze van idő gondolkodni, tényleg miért is.

Száztagú Cigányzenekar (nem voltak annyian) a Schindler listája zenéjével indít, ismerősök összenézünk, van itt kapocs, száztagúék állítása világos: egy nemzetiség, nép teljes egészének vagy csak 1-1 tagjának nemzetiségi hovatartozás alapon való kiirtása elfogadhatatlan, ha belátjuk ezt a holokauszttal kapcsolatban, be kell látni most is. (Ha megölsz egy embert, egy egész világot irtasz ki, asszociálódik hozzá talmudilag.)

Nem verbalizálva és nem politikusként/jogászként nem kötelességük megvárni a nyomozás végét, így érzik és kész. Családot a házából Molotov koktéllal kizavarni, gyereket hátbalőni - erre a pogrom kifejezés nekem is beugrott, így elsőre. (Este a napilapok online verzióin található cikkekhez fűzött kommentek olvasása után másodikra is.)

„Zsidóként sokkal érzékenyebb és szolidárisabb vagyok” - idézik egyik ismerősünket a népszabin.

Emocionálisan rendben is van ez, kisebbségek könnyebben szolidarítanak. Persze ezzel több probléma is van közelebbről nézve: a magyarországi zsidók elutasították, vagy egyszerűen nem írták alá pl. a nemzeti kisebbséggé válást indítványozó petíciót, - fene akart nemzetiségi alapon kisebbség lenni, vagy mert azoknak rossz, vagy mert mégsem vagyunk nemzetiség."Vallásilag kisebbség" sem, mert egyrészt a zsidó többség nem kimondottan vallásos, másrészt mert mi a többség? Simán kisebbség azért valahogy mégis mindig vagyunk valahogy, úgy tűnik.

A kekeckedésen túl az érzelmi közösség létjogosultságát elismerve a problémám az idézett mondattal az, hogy akaratlanul is tematizál, feloszt: vannak a kisebbségek, és van a többség. Kisebbségi problémára a kisebbségek válaszolnak/válaszoljanak(?), ez így természetes, a többségnek az ilyesmivel semmi dolga.

Először is, nincs kisebbségi és többségi probléma, az élethez, a közbiztonsághoz és más efféle dologhoz mindenkinek egyformán joga lenne, és ha ez a jog csorbul, az mindenki problémája, nem csupán az éppen aktuálisan érintetteké. Másodszor: a társadalom nem osztható fel kisebbségekre és többségre, hiszen számos szempont alapján bárki tartozhat ide is, oda is. (Többségi lehetek Magyarországon atekintetben, hogy mit tartok anyanyelvemnek, vagy hogy milyen netes keresőt használok, és kisebbség is simán, mondjuk akár szappanmárkák választásakor). Valahogy szívesebben látom a kisebbség-többség helyén azt a társadalmi alakzatot, ami egymást fedő halmazokból tevődik össze.

Asszony elkezd jajgatni a háttérben hosszan és hangosan. Nézek arra, de még mindig alacsony vagyok, esélytelen. Tizenötéves lány is megfordul mellettem. Hangos sírás, jajgatás a temetésen, így megy ez náluk gondolom, rendben van, leányzó fintorog és értetlenkedik - szerinte nem.

A tömeg elindul a sírgödör felé, mi is sodródunk. Nem hoztunk virágot. Megint nézünk egymásra, mi legyen. Felvetődik, tegyünk követ a sírra - ahogy nálunk szokás. Rövid tanakodás, ez nem zsidó temetés. Persze az emlékezésnek/részvétnek adekvát módja lehetne akár ez is, nem zavarna senkit. A zsebembe süllyesztek egy követ. Ismét találok ismerőst, az ő szeme könnyes. Az egyetlen ilyen közülünk. Kicsit irigylem. A temetést távolról nézzük: sok is az ember, meg mégsem vagyunk hozzátartozók. Helyi kisgyerek jön sírva, két nemhelyi néni között. Szipogja, hogy ő elveszett, aztán kiabálni kezd, hogy papa, papa. Papa meg is jelenik, kézen fogja, gyerek megnyugszik, én is otthonosabban érzem magam, végre zsebre merem tenni a kezem. Temetés, ide-oda, hideg van. A sírhoz végül nem mentünk oda. A követ otthon kitettem az asztalra. Ahogy magamat ismerem, az ott marad még egy ideig.

Vári György: Tanácstalan hallgatás

Tizenegy után indultunk Tatárszentgyörgyre, egy barátnőm vitt le kocsival Pestről. Amolyan kétségbeesett, üresbe futó értelmiségi lamentálással töltöttük az időt, aminek nagyjából az volt a kifutása, hogy nincs mit tenni, az ország fáradt, közönyös és béna, nem háborodik fel, nem reménykedik, nem hisz semmiben, az államot, némi joggal, majdhogynem ellenségének tekinti, tudja, sajnos, valljuk be, jól, hogy minden kezdeményezés mögött valami sanda szándék áll, minden politikus hazudik stb. Az SzDSz politikusai hasonló vert seregként érkeztek, ugyan, mit reprezentál az ottlétük és ki figyel oda, pláne kinek mértékadó, mit tesznek, hol vannak.

Egy szétesett, súlyos szolidaritásdeficittel küzdő, távlattalan közösség a miénk, egyet tud biztosan, hogy a demokrácia, a valódi részvétel lehetősége ostobaság, mély, kádárista reflexeink nemhogy tompultak volna az utóbbi években, csak erősödtek, kiderült, hogy igazunk volt, amikor úgy gondoltuk, soha nem ér véget. Most is, mint akkor, mindenki visszavonult művelni kertjeit, el a politikától, vagyis a saját, közös ügyeinktől. Ez a reménytelenség ülte meg a temetést is, ezért futottak üresbe Iványi Gábor kissé tán túlzottan retorikus szavai is, ezért csengtek teljesen helyzetidegenül.

A katolikus liturgia engem mindig lenyűgöz, ez segített valamennyire most is. Olyan kedvetlen voltam, percről-percre inkább, olyan távlattalannak tűntek a dolgok, a katolicizmus is jól ismeri ezt a végtelen kicsiséget és kegyelemre utaltságot. A Miatyánkot (végtére is ez egy szép zsidó ima is) nem tudtam nem mondani a második sortól. Továbbá már azt sem tudtam nem mondani, hogy kérünk Téged, hallgass meg Minket, sorban, ahányszor kellett, közben kicsit feszengtem, de nem voltam képes abbahagyni.

Visszafelé már jóformán meg sem szólaltunk. Aztán még délután, másokkal, váltottam pár újabb felesleges mondatot arról, hogy addig, amíg nem tudunk semmit biztosan, óvatosan és körültekintően kell fogalmazni, nem szabad növelni a hisztériát, a bajt, aztán, persze, hozzátettük, hogy biztosat sosem lehet majd tudni, ha elfogják a tetteseket, akkor sem, végtére is a vallomáson kívül mi egyéb módja volna annak, hogy bizonyosak lehessünk az indítékban? És így tovább. Szóval arra jöttünk rá, újfent, hogy elképzelésünk sincs, nem tudjuk, mit lehetne csinálni, mit kéne mondani, fáradtak vagyunk, értetlenek, tehetetlenek és kiábrándultak, mint mindenki más.

Bárdos Deák Ági: Sirató

Állok ötéves kislányom sírjánál, s fájdalomtól tébolyult elmémből képek sorjáznak elő: ahogy fut, szalad felém, ahogy kiáltja, anyuka, és nevet. Ahogy vézna karocskáival egyensúlyozva először elindul, és elesik, és feláll, büszkén mosolyogva rám könnyei mögül. Ahogy beköti végre a cipőfűzőjét, és győzelemittasan kioldja, hogy megmutassa újra: ezt is tudom már, és tudni fogom az összes nagyszerű, felnőtt dolgot, meglátod, nemsokára!

Születésnapjára egy biciklit szeretett volna. De az a születésnap már csak képzeletemben lesz gyertyás, vidám, nyári fuvallatokkal és édes ízekkel teli ünnep!

Az a nap lesz életem porráalázásnak, sosem múló gyászának napja.

És hallom, ahogy sikoltom végső kétségbeeséssel: kik tették ezt Veled?! Mind’annyiunkkal?! Kik aláznak meg minket, újra és újra?! Kik merik elvenni tőlünk a szívünknek legkedvesebbet?!

Ha ez a sikoly sem lágyítja meg azok szívét, akik magukban gyűlöletet tápláltak, s a közösségben gonosz indulatokat szítottak a maguk javára, és hagyták, sőt, a lelkük mélyén akarták, hogy mindez megtörténjen, akkor vége a világnak!

A gyász közös gyászunk, mindez velünk történt! A gyermek a mi gyermekünk volt, s a mi karjainkban gyilkolták meg!

Azok, akik véghezvitték aljasan kitervelve a legkegyetlenebb tettet – mindannyiunk ellen, a közösség ellen vétettek!

Mi zokogunk sikoltva, anyák, szülők, szeretni tudó lelkek, mikor kicsinyünkre a földet lapátolják!

Isten meghalt. Mi öltük meg magunkban, s mi támaszthatjuk fel újra egymásban a hitet. Mea culpa, mea maxima culpa, suttogjuk azok helyett, akik gyáván elrejtőznek az igazságszolgáltatás és a szülők, a közösség fájdalma elől.

A cikkel vagy az oldallal kapcsolatos megjegyzéseket és ötleteket az
info[kukac]pilpul.net címre várunk. Nagyon.