Antiglobalista monoteisták? - egy zsidó apokalipszis margójára

Alig kezdhette birodalommá szervezni a félelmetesen gyorsan elfoglalt országokat, i.e. 323-ban babiloni palotájában meghalt Nagy Sándor, és nemsokára utánahalt az Illíriától az Indusig terjedő, egységes birodalom álma is. Legalábbis a szó politikai értelmében. Az utódok (diadokhoszok) ugyanis, bár Sándor halála után jókora szeleteket hasítottak ki maguknak a meghódított területekből, és a területek feletti acsarkodásuk még a leszármazottaikra is átszállt, saját államaikat mégis a közös hellén kultúra szerint rendezték be. A keleti birodalmak királyainak (I. Ptolemaiosz, I. Szeleukosz és Antigonosz) hellén vezetésű államaiban ugyanakkor rengeteg régebbi-fiatalabb kultúra élt egymás mellett, saját nyelvvel, saját istenekkel és saját hagyományokkal. A vezető szerepben levő hellén műveltségeszmény hatott a meghódított népek kultúrájára, és a meghódított kultúrák erősen hatottak a hellén műveltségre. A görög nyelvet és műveltséget alaposan elsajátító őslakosok számára hamarosan lehetőség nyílt komolyabb állami hivatalok betöltésére, hiszen hellénnek egyre kevésbé születtek, hellénné azonban egyre többen válhattak.

A nagy kulturális olvasztótégelyben azonban akadt egy nép, vagy a kor viszonyai szerint inkább népecske, amely többségében mégsem akart összeolvadni a korszak vezető kultúrájával.

Új életmódok

Amikor a városállam (polisz) köztiszteletnek örvendő vezető személyiségeiből egyszerre királyok lesznek, s mi több, a királyok azonnal istenekké is válnak, az átlagpolgár, legyen bármilyen jó társadalmi helyzetben, elveszíti politikai súlyát. Nincs többé beleszólása állama működésébe, legjobb esetben is csak a vezető arisztokrácia szűk körének a környékére jut el. De ehhez is szívós munka, görög neveltetés és nagyon jó kapcsolatok kellenek. Így tehát a görög polgár kénytelen megválni az állami élet irányításának felelősségétől, viszont magánélete soha nem látott hangsúlyt kap. A közösségből család lesz, az államból lakóhely.

Nem így a legtöbb meghódított nép... A keleti népek fiai megszokták, hogy semmi közük az állam dolgaihoz, egy, tőlük esetenként elképzelhetetlen távolságban trónoló személyes istenség irányítja a világukat, akit soha nem láttak és valószínűleg nem is fognak. Nekik egzisztenciálisan sokkal több lehetőséget nyújt az új rend, mintsem bármikor is remélhették volna. Szépen, lassan út nyílik előttük a tartományi hivatalok felé, az egyéni felemelkedést immár nem akadályozza az ősi rend. Hogy ehhez hellénné kell válni? Ezen igazán ne múljon.

Az épphogy szárba szökkenő individuum azonban hamar elszédül a lakott világ (oikumené) gigantikus méreteitől. A Sándor által zsákmányolt elképzelhetetlen méretű vagyonból (csak vert pénzben közel 200 000 talanton, azaz talentum aranyat és ezüstöt zsákmányolt) az utódok a kultúra új fellegvárait építik fel. A régi városok közül Pella és Szürakuszai, később Pergamon válik a hellén művelődés központjává, valamint a vadonatúj, Nagy Sándor által i. e. 331-ben alapított Alexandria, amely csekély három-négy évtized alatt az oikumené első, többszázezres lakosú megapoliszává növi ki magát. E városokban formálódnak az új értékek, mivel a hellén istenkirályok elsődleges feladatuknak érzik a tudományok és a művészetek pártfogolását. Alexandriában Sándor hajdani hadvezére, I. Ptolemaiosz (Szótér) király felépítteti az addig látott legnagyobb tudományos központot, a Muszeiont, és e műhely munkájának segítésére, már-már mellékesen létrehozza a Nagy Könyvtárat, amelynek gyűjteménye már fia és utóda, II. Ptolemaiosz (Philadelphosz) alatt eléri a közel félmillió tekercset.

Összehasonlításképpen, az addig legnagyobbnak tartott arisztotelészi könyvtár, melyet a mester tanítványa és örököse, Theophrasztosz tovább bővített, a hagyomány szerint 376 tekercsből állt. A Muszeion-ba a Ptolemaidák a világ leghíresebb tudósait hívják meg, akiknek gyakorlatilag minden tudományos és egyéb szükségletét kielégítik. Itt válik el a felhalmozódott mérhetetlen ismeretet rendszerező filológia az egyre inkább a mindennapi élettől elvont gondolatokat képviselő filozófiától, itt képviselteti magát az összes tudomány, a szövegkritikusok mellett zoológusok, anatómusok, térképészek és matematikusok dolgoznak, hogy csak néhány példát említsünk.

A nagyvárosi nyüzsgés fogalma ez idő tájt alakulhatott ki a mai jelentésében. Az új kor embere már nem művelődhet pusztán a lakhelyén, megindul hát a turizmus, gyakran a legmesszibb tájakig is. Egy-egy pazar gyűjtemény, kultikus hely, vagy egy újabb pánhellén ünnepség-sorozat érdeklődők ezreit, tízezreit vonzza. Alexandriában például különös népszerűségnek örvend a II. Ptolemaiosz király által is nagyon kedvelt állatkert, melyben fellelhetők a legkülönlegesebb, legritkább állatfajok is. A nagyobb városokban majdhogynem megszűnnek az unalmas hétköznapok, vallási-állami ünnepek, katonai parádék, fényűző lakomák tarkítják az életet, a világ minden tájáról érkező turisták száma szinte egész évben állandó. A kikötői agorákon a távoli Kelet és a Mediterráneum legkülönfélébb portékái cserélnek gazdát.

Istenek

Az átlagember társadalmi életének és életvitelének változásai otthagyják kézjegyüket a vallásos élményen is. A görögök nem felejtik el az olümposzi isteneket, mint ahogy megmarad a perzsáknak Ahura Mazda, a phrügöknek a Nagy Anya, az egyiptomiaknak Ízisz és a többi isten, csak éppen az emberekhez hasonlóan a kultuszok is vándorolni kezdenek. Az istenfélőbbek hamarosan megismerik és befogadják szinte az összes, az oikumenében előforduló istenséget. Az istenek és kultuszaik a legvilágiasabb bel- és külpolitika eszközeivé válnak. Az ország ügyeit intéző királyok különösebb nehézségek nélkül rokonítanak, azonosítanak (szinkretiszmosz) isteneket (például a Hadad-Zeusz-Baál megfeleltetés), vagy hoznak létre egészen újakat (mint például az egyiptomi Oszorápiszból az I. Ptolemaiosz és Timotheosz pap által létrehozott Szerápisz). Nem csoda, hogy hatalmukban áll, hiszen maguk is istenek. Sok idő telt el azóta, hogy Nagy Sándor barátai megrökönyödtek, amiért uruk istennek kijáró tiszteletet követelt magának. A kor emberének már mindennapos, hogy királyának neve mellett hivatalosan is isteni melléknevek állnak, mint például Szótér (Megváltó), Euergetész (Jótevő), Epiphanész (megtestesült isten), vagy Nikatór (Győzedelmes).

A hagyományos görög istenek elköltöznek az Arisztotelész által említett álló csillagok szférájába, helyüket átadják az emberek között létező istenségeknek. A deiszidaimónia (szellem-, ill. démonhit) különféle jó- (agatosz daimón) és rosszindulatú (kakodaimón) szellemekkel népesíti be a világot. Ha ennyi istenélmény kevésnek bizonyulna, az átlagembernek ott vannak a különböző hétköznapi babonák, átkok és áldások, amelyek szintén nagy népszerűségnek örvendenek. Ám mindenek feletti sikere mégis egy olyan istennőnek lesz, aki furcsa módon egyáltalán nem rendelkezik erkölcsiséggel, a legkevésbé sem hatják meg az érte hozott áldozatok: teljesen kiszámíthatatlanul lesújt, vagy felemel.

Nem más ő, mint Tükhé, aki majd a római istenvilágban (szintén nagy sikerrel) Fortunaként tűnik fel és képviseli az abszolút kiszámíthatatlan jó- és rossz sorsot. Nem most született, de most van pályafutásának zenitjén. Azok közül, akik nem lettek ateisták vagy agnosztikusok (mert ennek is divatja van), szinte mindenki megszállottan kutatja a mindenek felett álló istenséget, nem csillapítja istenszomjukat sem a Pantheon új istenekkel való benépesítése, sem az új misztériumok, szekták létrehozása, sem a hétköznapi, praktikus kultuszok gyakorlata. Nem tarthatjuk különösképpen meghökkentőnek vagy ellentmondónak, hogy éppen a bizonytalanság istene változtatja hellén barátainkat kis híján monoteistává. Mint azt már láttuk, a társadalomban az egyén előtt szédületes magasságok és rettentő mélységek tárulnak fel, szinte egyik napról a másikra lehet valakiből a király különös kegyeltje és napjait nyomorban tengető koldus. A világ hatalmas méreteket öltött, és ennek minden szorongása rászakad az emberekre, legyenek akár politikusok, földművesek, kereskedők vagy papok, teljesen senki nem vonulhat vissza többé a világ állandóan változó és különös dolgai elől.

Az egyistenhit feltételei (ha vannak ilyenek) megteremtődtek a hellenizált világban, ugyanakkor a zsidó nép, amely szintén részese volt e világnak, már régen rendelkezett az egy istennel. Az ő istenük viszont, aki (Swiderkowna szavaival élve) „nem akart Zeusz lenni”, furcsa módon nem örült, ha más istenekkel kellett megosztania szentélyét. A zsidó Örökkévaló kívül tartotta magát a hellenisztikus kor vallási forgatagán.

Zsidóság az oikumenében

A palesztinai zsidóság i.e. 332-ben lett Nagy Sándor birodalmának része, amikor is a király Perzsiát egy időre békén hagyva, Egyiptom felé vette az irányt. Azt, hogy Egyiptom és Szíria között Palesztinán keresztül vezet az út, az itt élők nem először és nem utoljára érezték a bőrükön, de egyelőre biztonságban voltak, az új hódítók tiszteletben tartották a szokásaikat. A babiloni fogságból visszatért zsidóság az addigi perzsa vezetéssel is jól megtalálta a közös hangot, és kezdetben az új körülmények sem hoztak lényegi változást a mindennapokban. A Sándor halála utáni osztozkodás első körben a Ptolemaidák által vezetett egyiptomi királysághoz juttatta Palesztinát.

Az első súrlódásokat a görögök nagyarányú betelepülése okozta, valamint az, hogy az újonnan létrejött vagy ekkortájt átszerveződő polisz típusú városoknak a mindenkori uralkodó szívesen osztogatott kiváltságokat. A betelepülés és az ezzel járó kulturális átrendeződés elől a vallásukhoz szigorúan ragaszkodók egyre nagyobb számban választották a sivatagba való kivonulást, hogy a világtól elvonult közösségekben várják ki az alkalmas pillanatot a visszatérésre. A politikai vezetés és a városi zsidóság azonban kereste az együttélés lehetőségeit. Alexandriában viszonylag jó helyzetben volt a diaszpóra, még valamelyes önkormányzattal is rendelkezett, nem úgy, mint az őslakos egyiptomiak, akiket éppen, hogy megtűrtek az új urak. Az itteni együttélés termékenységét legjobban a Nagy Könyvtárnak készített Septuaginta, a zsidó írásos hagyomány görög fordítása mutatja, amelyet a hagyomány szerint Izrael 12 törzséből kiválasztott 6-6 bölcs foglalt írásba II. Ptolemaiosz számára.

A változás i.e. 200/199-ben, a Szeleukida birodalom hódításával kezdődött. Antiokhosz elhódította Dél-Szíriát Egyiptomtól, és ezzel a zsidók is Szeleukida befolyás alá kerültek. Antiokhosz, és később fia és utóda, IV. Szeleukosz alatt a zsidóság egyre megosztottabbá vált. Az új uralkodót sokan elismerték, de a Ptolemaidáknak is nagy számban maradtak hívei. A gazdagabb városi zsidók egymást licitálták túl hellénbarátságban, hogy elnyerjék a jeruzsálemi Templom vezetését, és a legagyafúrtabb intrikákat találták ki, hogy elérjék céljukat. Az egyik legsikeresebb közülük Iaszón volt, akit az akkor még csak régens IV. Antiokhosz tett főpappá. Iaszón meggyőzte a későbbi királyt, hogy nagyobb adókat tudna kivetni a népre, s így elnyerte kegyét. Megalapították hellén mintára a gümnasziont, ahol az emberek meztelenül sportoltak és görög isteneket imádtak. Ez óriási felháborodást váltott ki a konzervatívabb zsidók körében, amit csak tetézett, hogy az egyiptomi hadjáratából visszatérő IV. Antiokhosz i.e. 169-ben egyszerűen kifosztotta a Templomot. A következő évben, mikor ismét hadjáratot vezetett Egyiptom ellen, az a szóbeszéd terjedt el Jeruzsálemben, hogy a király meghalt. Ez nyílt felkelést eredményezett, így a visszatérő királynak szabályosan meg kellett ostromolnia Jeruzsálemet. Az ostrom után legyilkoltatta a város sok lakosát, és katonai kolóniát létesített a Templom közelében. A kolónia lakói nagyrészt szírek voltak, akik a Templomban bevezették Baál kultuszát. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A felháborodott zsidók újabb felkelést robbantottak ki, amely hamarosan átterjedt egész Palesztinára, a sivatagi közösségek is felvették a harcot. A király azt gondolta, hogy ha a zsidó isten ennyi indulatot gerjeszt, akkor az a legjobb, ha betiltják. I.e. 167-ben rendelettel törölte el a mózesi törvényeket, s a Templomot megfosztotta minden hatalmától.

Ekkorra azonban a Júdás Makkabeus által vezetett felkelés már megállíthatatlannak bizonyult, és az i.e. 164-es amnesztiát is figyelmen kívül hagyva a felkelők többször megverték az ellenük kiküldött seregeket, míg végül ugyanebben az évben bevették Jeruzsálemet, és ünnepélyesen megtisztították a templomot.

Dániel könyve - a bevezetés vége

A Makkabeus-korban a zsidó vallásos irodalomban nagyon népszerűek az apokaliptikus témájú írások. A legmeghatározóbb közülük (már csak a kanonizálás miatt is) Dániel próféta könyve, amely érzékletesen mutatja be a zsidó kultúra ellenállását az erőszakos hellenizálásnak.

A könyv cselekménye a babilóni fogság idején játszódik, ám legnagyobb részének keletkezését a Makkabeus-felkelés időszakára helyezik. Akár allegorikusan értelmezzük a babilóni idősíkot, akár szó szerint vesszük, a történet maga nagyon sokat segít abban, hogy megértsük, milyen példákat állítottak a hívők elé egy olyan korban, melyben a kulturális felmorzsolódás veszélye közelibb volt, mint bármikor addig.

Folytatás hamarost Dániel könyvéről és egyéb apokaliptikus elképzelésekről, katasztrófaelméletekről és válságmegoldási stratgiákról

Felhasznált irodalom:

Anna Swiderkowna: A hellenizmus kultúrája (Gondolat, Bp., 1981)

Hegyi Dolores, Kertész István, Németh György, Sarkady János: Görög történelem a kezdetektől kr.e. 30-ig (Osiris kiadó, Bp., 2002)

Paul Johnson: A zsidók története (Európa Könyvkiadó, Bp., 2001)

Josephus Flavius: A zsidók története (Antiquitates Iudaicae) (Európa Könyvkiadó, Bp., 1980)

A cikkel vagy az oldallal kapcsolatos megjegyzéseket és ötleteket az
info[kukac]pilpul.net címre várunk. Nagyon.