„A te néped az én népem”- ”- útmutatók a betéréshez

„A te néped az én népem”- ”- útmutatók a betéréshez

- in Hetven arc - hetiszakasz
1324
6a00d83451b71f69e2017615e431ad970c-400wi

A hetiszakasz elején Ávrahám (ekkor még csak Ávrám) pereputtyostúl elindul az Ígéret Földjére, ahogy azt Isten megparancsolta neki. A szedelőzködésről szóló mondat így hangzik: „Vette Ávrám Sárájt a feleségét, Lótót, az unokaöccsét, minden vagyontárgyát, amit birtokolt, és a lelkeket, akiket csinált Háránban.” (1Móz 12. 8) Utóbbi tétel persze magyarázatra szorul. Rási szerint azt jelenti, „a lelkeket, akiket a Skhina (isteni jelenlét) szárnyai alá terelt. Ávrahám a férfiakat, Sára pedig a nőket térítette be.” (bővebben a versről ld. Vári György).

Ha tetszik, kollektív betérés-történetnek tekinthető a szináji performance is, ahol a „naasze venisma” (megtesszük és meghallgatjuk) formulával egy nép közfelkiáltással vállalja magára a Tóra rendeleteit, szóbeli hagyomány szerint annak minden magyarázatával együtt. Egyéni betérésekre visszatérve akad még egy bibliai példa, ez Rút esete, aki a klasszikus gondolatritmus iskolapéldáját szolgáltató szép mondattal ajándékozta meg anyósát, a hagyományt, a sémi filológusokat és a későbbi betérőket: „… ahova te mész, oda megyek én is, ahol te éjszakázol, ott hálok meg én is, néped a népem, Istened Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg én is, ott leszek eltemetve” (Rút 1. 16-17)

A térítés (egyénileg és kollektíve) később kikerült a közkedvelt népi játékok sorából, de persze szabad akaratból betérni továbbra is lehetséges. Akinek azonban nincs olyan szerencséje, hogy a kor szokása szerint a Skhina szárnyai lebegnek feje felett, vagy nincs olyan érdemekben gazdag erényekkel ékes anyósa, akit követhet, valamint a szináj-hegyi találkozóról is lekésett, kénytelen a hagyományra hagyatkozni, amely szintén a fenti dolgok hiányába intézményesítette a betérés szabályait és procedúráját.

Manapság a betérők kénytelenek beérni azzal, hogy elmennek egy rabbihoz, közlik szándékukat, az pedig hosszabb-rövidebb vizsgálódás után tanulásra fogja őket, majd szintén hosszabb-rövidebb idő után (persze csak abban az esetben, ha a rabbi és a betérni kívánó is bírja cérnával), megtörténik a betérés: férfiaknál körülmetéléssel és rituális megmerítkezéssel, valamint a „Tóra igájának elfogadását” deklaráló mondat rabbinikus bíróság előtti kimondásával, nők esetében ugyanígy, csak a körülmetélkedés programpontjának mellőzésével.

A mára kialakult betérési procedúra kialakítását persze hosszas viták előzték meg. Misnai forrásokban a betérést négy mozzanat kíséri: 

1. A Tóra elfogadása 
2. Férfiak esetén brit mila (körülmetélés) 
3. Tvila (rituális megmerítkezés) 
4. A Szentélyben bemutatandó áldozat

Az egyik legkorábbi forrás szerint (Sifre baMidbar 108.) Juha haNászi mondja: „Izrael nem léphet be a szövetségbe három dolog, a brit mila, a tvila és az áldozat elfogadása nélkül”. Véleményének alapja az aggadikus midrás, amely kifejti, Izrael körül volt metélve nem sokkal az első peszachi bárány elfogadása után, valamint a megmerítkezés is megtörtént és a szináji tóraadást előkészítve áldozat is volt. (Bablioni Talmud Keriot 9a). 

A talmudi szövegben található baraita (misna korából származó tanítás) alapjául értelmezendő alapszövegként a három fent idézett bibliai történet közül a szináj-hegyi jelenet előkészületei szolgáltak. A tóraadást megelőző kivonulás-történetben ugyanis szerepel a peszachi bárány elfogyasztása, majd közvetlenül a Szináj lábánál a Tóra említ három előkészületi napot, amikor a nép (többek között) megfürdik, ez lenne a merülés. A körülmetélkedés pedig valahol a kettő között történik, a Tóra sebtiben nem is említi mikor, és ezt a pontot talmudi szöveg sem fejti ki. Homályosan gyanakodhatunk a vérrel megkent ajtófélfára a csapások idején. Juda haNaszi szerint tehát a betérésnél a szináji eseményeket és annak körülményeit kell rekonstruálni.

Juda haNászi nagyvonalakban vázolt procedúrája azonban szintén magyarázatra szorul: 
Mit jelent a „Tóra elfogadása?” 
Milyen sorrendben történjen a fenti pontok végrehajtása, és egyáltalán, mindegyikre szükség van-e? 

A „Tóra elfogadása” (főbb forrás Babiloni Talmud Yevamot 47ab baraitái)

A tannaim (misnai bölcsek) elvárják a betérőktől, hogy először is legyenek részesei a zsidó népnek, (és/vagy?) vállalják szenvedéseit: tehát aki ezt elfogadja, az lehet zsidó. Ez a szempont láthatólag a zsidóságot, mint népet definiálja, a hovatartozás kritériuma pedig a sorsközösség. 
A második megállapítás, hogy nem várható el a gértől, hogy tóratudós legyen, gyakorlat hiányában, ezért „példákat sorolnak neki a halakhából, ami könnyű, és ami nehéz”, valamint ismertetik az ezek betartásáért vagy megszegéséért járó jutalom-büntetés rendszert. Ez a kritérium magába foglalja a következő feltételeket: a betérni készülőt tárgyi tudás hiányában be kell vezetni a judaizmus szövevényes szabályaiba, a betérőt pedig úgy tesztelik, mennyire képes befogadni és elsajátítani a hallottakat. Így persze a szellemileg elmaradottak, tompa felfogásúak halványan ugyan, de tagadhatatlanul diszkriminálva lesznek. 
A mondat második fele pedig a Tóra elfogadásának következményeit hangsúlyozzák, tehát a mitzvák felfogására képes betérőnek tisztában kell lennie tetteinek (tóratartásának és nem betartásának) következményeivel. 
A Tóra elfogadásának persze teljesnek kell lennie: a Toszefta, Demai 2. 5 szerint „nem fogadjuk be azt a gért, aki a Tóra szabályai közül akár csak egyet is visszautasít. R Joszi ben Juda szerint azt sem, aki a szóbeli Tórából (utasítja vissza) akár a legkisebb rendeletet is.” 
Az Írásbeli Tan (Mózes öt könyve, valamint a Próféták és az Írások, tehát a Héber Biblia úgy egészében) és a Szóbeli Tan (rabbik magyarázatai egészen a mai napig) karakteresen különválnak, ez már nem meglepő, és persze az sem, hogy a kettő közül mindig a szóbeli változat elfogadása kétséges. Ez jelenik meg a talmudi történetek legismertebbikeiben, Hillél és Sámmáj tanházáról. (bSab 31a) 

Egy idegen jött Sámmájhoz és megkérdezte őt: ’Hány tórátok van?’ Kettő. Egy írásbeli és egy szóbeli Tóránk.’ Mire azt mondta: ’Az írásbelit illetően hiszek neked, a szóbelit illetően nem. Téríts be engem, úgy, hogy csak az Írásbelire taníts. Sámmáj rákiabált, és szidások közepette kivitette. Az ember elment Hillélhez, az pedig betérítette. Egyik nap Hillél az abc-t tanította neki, másnap, azonban megfordította a betűk rendjét. Így szólt a betért: ’Tegnap ezt nem így tanítottad nekem!’ Mire Hillél: ’Látod, hát nem rám támaszkodsz abban is hogy a betűket felismerd?’ Támaszkodj hát rám a tsbp dolgában is.’(…) Újra jött egy idegen Sámmájhoz, és azt mondta: ’Tanítsd meg nekem az egész Tórát, amíg én egy lábon állok. Sámmáj erre eltaszította egy mérőrúddal, ami a kezében volt. Az ember elment Hillélhez, és az betérítette. Azt mondta: ’Amit magad utálnál, ne tedd másnak se. Ez az egész Tóra, a többi ennek a magyarázata. Menj és tanulj!’ (bSabb 31a)

Sámmáj mindkét esetben egyformán viselkedik, a makacs, kőbe és írásba foglalt tórát önállónak tekintő betérőt elzavarja. A nagyobb pedagógiai érzékkel és egy hajszálnyival több türelemmel megáldott Hillél pedig befogadja, ésdemonstrálja, hogy az Írásbeli Tan érthetetlen, keresztülvihetetlen, betarthatatlan anélkül, hogy a kommentárok megmagyaráznák. Az első történetben Hillél bűvészmutatványa az abc-vel félreérthetetlenül érzékelteti, hogy a Tóra szavai úgy szolgálnak, mint az építőkockák, amelyet a bölcsek állítanak össze. A Tóra önmagában nem megtartható, hiszen minden olvasata más és más gyakorlathoz vezet. Hogy melyiket fogadjuk el, az a mindenkori bölcseken, tehát a magyarázaton múlik. Szekulár olvasatban pedig eszünkbe juthat az (irodalmi vallási vagy bármiféle) szövegek önállóságáról, önálló intenciójáról szóló könyvtárnyi irodalom. A második történetet többnyire az „amit magad utálnál, ne tedd másnak se. Ez az egész Tóra” axiómáig szokás idézni, levágva az utolsó félmondatot, „Menj és tanulj”, azaz Hillél arra utasítja a betérőt, ha helyesli az egy kiemelt mondatot, ugyan, üljön le, és bogarássza tovább a magyarázatokat.


Brit mila- körülmetélés

A körülmetélés bibliai háttére és alaptörténete 1Móz. 17. 23-27, tehát Ábrahám története, amikor egy kalap alatt metéli körül saját magát, valamint két fiát. Ebből a bibliai szöveghelyből úgy tűnik, a zsidó hovatartozás sine qua non-ja a brit mila, a körülmetélés. Bibliai kivétel persze itt is akad, mint a pusztai vándorlás ideje, amikor a Jos. 5. 2-9-ből kiderül, hogy a pusztai nemzedék nemigen múlatta idejét efféle tevékenységgel. A kommentárok jó része a nehéz körülményekre, és a pusztai kellemetlenségekre, valamint életveszélyre szokott hivatkozni Jósua nemzedékének gyakorlatát magyarázandó. A körülmetélés mellesleg általános szokás volt Közel-Keleten, a nadrág lecibálásával tehát egyáltalán nem lehetett biztosan megállapítani valaki vallási vagy etnikai hovatartozását. Hérodotosz szerint például (Historiae II 104. 1-3) az egyiptomiak, a szíriai népek, és a kisázsiaiak között is divatban volt még ez a szokás. Hérodotosz úgy tudja, az egyiptomiak találták ki. Az arabok egyébként szintén metélkedtek még Mohamed előtt is (minden bizonnyal még Jismael sztorira támaszkodva…).
A körülmetélés a hellenisztikus korban ment ki a divatból (Nagy Sándorék és később a rómaiak sem rokonszenveznek vele), valamint a betérni készülők között is ez a mozzanat váltotta ki a legnagyobb ellenkezést. A nemzeti (zsidó) történetírás szerint (1 Makkabeusok 1. 60-64) a hellenisztikus Szeleukida uralkodók betiltják a körülmetélést, de Josephus (i.sz. 1. század) leírásából az derül ki, a körülmetélt férfitag népszerűsége magától is igencsak lehanyatlott. Elbeszélése szerint a ruha nélkül lebonyolított tornaversenyeken a zsidó versenyzők a többieknél is mezítelenebbnek érezve magukat megpróbálták a visszavonhatatlan jelet eltakarni, a profibbak pedig visszavarrni. A körülmetélés így az első század környékén egyre inkább a zsidósághoz való tartozás jele, hovatovább billoga lett. Római források a körülmetélt előtagot egyértelműen zsidó sajátságnak tulajdonítják, és ez alapján ítélik meg, ki zsidó, ki nem. 


Rituális merítkezés- tvila

A rituális merülés mozzanata elsősorban a nőknél kiemelkedően fontos, egyrészt mert az elején a betérés kritériumaként említett szentélybeli áldozat is megszűnt idővel, másrészt ők nehezen körülmetélhetőek, bár erre is akad példa (de persze csak rendkívül civilizálatlan barbár népeknél). Az alámerülés jelentése a megtisztulással függ össze, és mivel teljes testfelületet kell érnie, gyakorlati menete pedig az, hogy a betérő a víz alá merül, majd újra felbukkan, az újjászületést is szimbolizálja 

Sorrend

A betérés kritériumait ismertető ismertetett forrásunk által felvetett kérdésekre visszatérve még mindig nem tisztáztuk egyértelműen, mi legyen a betérés procedúráinak sorrendje. A Misna Pesachim 8. 8 szerint (tehát még a churban előtt), „ha valaki peszach előtti nap tér be, Bét Sámmáj szerint megmerül és eszik a peszachi áldozatból este. Hillél szerint aki éppen körülmetélkedett, „az tisztátalanság szempontjából olyan, mint aki a sírt hagyta el.” Az egyébként megengedő és türelmes rendeleteiről híres Hillél (ld. betérős történetek) ebben az esetben a szigorúbb, a betérőre nézve hátrányosabb döntést hoz, ennek oka pedig az, hogy a körülmetélés vérrel jár, ami a tudvalevőleg tisztátalanságot eredményez, és ezután hét napot kell várnia a vízbe merülésig, amely majd megtisztítja (ld. még halottat érintők tisztátalansága). Más forrás (Toszefta, Pesachim 7. 14) szerint egyetértés van abban, hogy ha egy zsidó körülmetélkedett, valamint megmerült, ehet az áldozatból. Ha viszont egy nemzsidó, aki épp körülmetélkedés után van peszach előtt Sámmáj szerint merítkezhetik, aztán ehet is az áldozatból, Hillél szerint akkor még tisztátatlan, várnia kell 7 napot, az azévi peszachkor tehát nem kap az áldozati bárányporcióból. Rambam (Maimonidesz) Hilkhot Peszachim, 6. 7-ben Hillel álláspontját kodifikálja. 

Mi kell a betéréshez?

A Babiloni Talmud Yevamot 46a szerint:

1. „Ha egy betért körülmetélkedett, de nem merült alá, Rabbi Eliezer szerint érvényes a betérése, „ahogy atyáinknál találjuk, akik brit milát csináltak, de tvilát nem.”
2. „Ha valaki merült, de nem metélkedett, R Jósua szerint érvényes a betérés, ahogy anyáinknál, akik merültek, de nem metélkedtek. 
3. A bölcsek azonban azt mondják: Ha valaki merült, de nem metélkedett, vagy metélkedett, de nem merült, nem érvényes a betérése mindaddig, amíg nem merül és metélkedik’

A Jeruzsálemi Talmud eltérő verziója (jKidusin 3. 12 /3. 14, 64d) 

1. Ha egy betért metélkedett, de nem merült, vagy merült, de nem metélkedett, az egész úgy a metélkedésen áll. Ez Rabbi Eliezer véleménye. 
2. Rabbbi Jósua szerint Hacsak a merülés is hiányzik, a betérés nem érvényes.

A két verzió közötti különbségek a következők: Rabbi Jósua az első, (tehát a Baliloni Talmudban rögzített szöveg szerint) metélkedés nélkül csak a merülésre való tekintettel elfogadja a betérést. A második, Eretzben rögzített változat szerint Jósua szerint a merülés és a metélkedés egyaránt szükséges, de a merülés fontosságát hangsúlyozza, élhetünk a gyanúperrel azért, mert azt hanyagolhatták el inkább. 

„Félzsidók”

A hellensztikus korban sokan felvesznek részlegesen zsidó szokásokat, főleg a szombat lett igen népszerű. Ezek „szombatolók” azonban törvény szerint nem tértek be, tehát nem vettek részt körülmetélésen, nem merültek, nem biztos, hogy ettek a peszachi áldozatból, vagy nem feltétlenül fogadták el a teljes Tórát. Ezek a fél-betértek, vagy „istenfélők”, ahogy őket emlegetik, nem tartoznak a közösségbe, csupán szimpatizánsok, nem rendelkeznek semmiféle zsidó jogi státusszal, nem alkotnak önálló csoportot. Ilyesminek számítottak például a félszabad kis zsidó tartomány vezető dinasztiáiba beházasodó hercegek és hercegnők.


Felhasznált szakirodalom: L. H. Schiffman, ’Who was a Jew? Rabbinic and Halakhic Perspectives on the Jewish-Christian Schism’N. Yersey, Ktav Publishing House, 1985

Facebook Comments